Erdélyi ugyan közel két évtizede foglalkozik a monokróm festészet alapkérdéseivel, festészetében a monokróm mégsem vegytisztán jelenik meg. Minimalista kompozícióit sokszor ezért is nevezik megfontoltan monokróm jellegűeknek. A most kiállított művek központi témája a címben megfogalmazott él-probléma, ami egyrészt vonatkozhat konkrétan Erdélyi kiállított festményeinek éleire (My Edges), tágabb értelemben pedig a kerettel – mint a képek elemi részével – foglalkozik.

Az értelmezés dimenzióit a képek között elhelyezett két installáció szélesíti. Erdélyi Gábor felületei egyenletes szürke árnyalataikban töretlenek – tóvíznek tűnnek. A festmények némaságát tükrözi az az installáció, amely egy fémedényben festékbe merülő krétadarabokból áll. Párbeszéd szürke festmények és két installáció között, amelyek szintén szürkék, illetve több festmény dobozszerű üvegkeret alatt található. A bezárt képek jól körülhatároltságuk révén kubusszerű hatást keltenek, és a tér szubsztanciális részét képezik.
Erdélyi Gábor művei messziről egyszínű felületeknek tűnnek. A kivitelezés elfedi a vásznak festői gesztusait: a kézmozdulatok, az ecsetnyomok ki vannak rekesztve. Ez a radikális monokrómizmus a festmények szélein sajátos eljárással társul, amit nevezhetünk akár kirojtosodásnak is, persze adornói felhangok nélkül – bár zárójelesen tegyük hozzá, a széleken túlburjánzó festéket miért is ne tekinthetnénk apró szobrászműveknek is akár. A több rétegben felvitt festéknyomok, festékfoltok autonóm egységét képezik a képtárgynak.

Már-már úgy tűnhet, hogy a színek túlcsordulása ornamentális karaktert kölcsönöz a műveknek, mégsem egészen ez történik. A képszélek változatos megjelenési formái, az intenzív optikai hatást keltő színek és a különböző kiterjedések a keret öntörvényűségét demonstrálják. A képek ereje abban a feszültségben van, ahogyan a kétféle esszenciális festői megfogalmazásmód konfrontálódik egymással. A faktúra eltérő jellegeinek egy képen való megjelenítése rámutat a művész alapvető vonzódására az elemi folytonossághoz és a végletes fragmentáltsághoz.
A felület ilyen fajta átlényegülése megnyitja az utat a művészetelméleti kérdések felé is. A témát ismerjük: milyen viszony húzódik a festmény és környezete között, hogyan definiálható a keret maga. Erdélyi egykori tanára, Károlyi Zsigmond a kiállítás megnyitóján a keretértelmezés ambivalens jellegéről beszélt: általánosan úgy gondolható el a keret, mint ami határol és védi a képet a külvilágtól, ugyanakkor éppen a keret az, ami kifelé nyitja meg azt, ezért a kép legsérülékenyebb részének tekinthetjük.
Erdélyi képeinek bizonyos értelemben nem kerete, hanem sokkal inkább széle, pereme, kerülete van. Olyan határról beszélhetünk, ami nem korlátok közé szorítja a művet, hanem éppen kiterjeszti – a képek tulajdonképpen a falra vetülő árnyékukban folytatódnak. Ennek a területnek a hangsúlyos megjelenítése valójában a képtárgy elemi összefüggéseit veti fel, és felfüggeszti a kép síkfelületként való értelmezését. Erdélyi a kétdimenziós vizuális hatáshoz hozzárendeli a taktilis jelleget, tehát a tapintás érzékét. A festék anyagiságának érzékeltetése egyszersmind a léptékekkel való játék is, a képeket messzebbről, azután pedig közelebbről kell megnéznünk – nem véletlenül idézte Károlyi Zsigmond éppen Pilinszky sorait: "mindene olyan óriás, mindene oly parányi".

Erdélyi Gábor Élek (My Edges) című kiállítása a budapesti Neon Galériában tekinthető meg 2012. december 13-tól 2013. január 25-ig.