Kordal '58 – Nemes Nagy Ágnes vs Váci Mihály / Rabok legyünk. Vagy szabadok. / PRAE.HU

Nemes, nagy költő

Vannak idők, amikor a passzivitás, a némaság, a nem-tevés a legtöbb hősiesség – ilyennek látszik az 1958-as év a magyar lírában. Olyan idő ez, amikor a költőnek "a szóközökkel többet kell mondania, mint a szavakkal. De mindez nem jelenthet felmentést a tárgykép pontosságában – ahogy Nemes Nagy Ágnesről írja a tanítványából barátjává lett Székely Magda. – Ornamentika helyett struktúra, igen; de a szerkezetnek, a belső formának hibátlanul kell illeszkednie ahhoz, hogy elbírja a rábízott tartalmakat." Nemes Nagy Ágnes ezt a négysorost teszi mottóként az 1958–60 közötti (hátrahagyott műveiben "A barna noteszból" cím alatt közölt) verses feljegyzései elé: "Naplót írok. Mit is tegyek. / Tudom: egy rézgarast se ér. / Úgy írok verset, mint ahogy / nyílt sebből folyik a vér." Radics Viktória szerint Nemes Nagy Ágnes "mindig is hangsúlyozta, hogy a hallgatással áll ellent. Ez volt számára a politikai ellenállás megfelelő módja. Ez nagyobb ellenállás, mondja, mintha az ellenkezőjét állítaná annak, ami van." A jó költő persze azért is hallgat, mert látásmódja éle, az orvosi szikéhez hasonlóan precíz, artikulált kifejezésmód a társadalom diktatúrában elrákosodott testén csupa olyasmit tárhatna csak fel, ami a költőnek magának fáj a legjobban, hát inkább nem ír – ha már gyönge verset nem tud írni. Hadd idézzem erre a "barna notesz" egy másik négysoros töredékét: "Én végülis megértem Pistát, / hogy a verse csapnivaló. / Ki-fenének is volna kedve / leszállni oly pokolkörökbe, / ahol jó vers bányászható" – magyarázza a költőnő, csak hogy egészen pontosan megértsük, hogyan ír verset az, aki úgy, ahogy a nyílt sebből folyik a vér.

Nemes Nagy Ágnes

ITT CSAK ISZAP...

Itt csak iszap.

A könyvespolc alatt döglött halak.

A képkeretről, mint a sapka,

hínárcsomó lóg félrecsapva.

Nyomorult bútorok.

Tiszta-formájú szekrény, mit tehetnél?

Mit tehetsz róla, szegény heverő,

hogy mocskos vízihulla lettél?

A falon vonal mutatja meddig ért.

Itt kapkodtam lélegzetért.

Vagy megfúlladtam. Az is lehet.

Aki "Mindenütt otthon" volt

Váci Mihály valami egészen mást él meg ugyanabban az évben, amikor Nemes Nagy Ágnes a teljes kilátástalanság dalait írja. Az 1958-as esztendőben a Nagy Imre és mártírtársai kivégzése után magát népszerűsíteni óhajtó, sorait újrarendező hatalom az irodalomban afféle marketingkampányra szánja el magát: megjelenteti a Tűz-tánc antológiát, amiben ifjú költők és toborzó mentoraik tesznek hitet a bukott forradalom utáni kádári diktatúrarestauráció mellett. A hűségeskü-antológiát még évtizedekkel később is nagyra értékeli a szocialista irodalomtörténet, például a bölcsészkar magyar szakán 1990-ig kötelező "spenót" Sőtér István főszerkesztette VI. kötetéből ezt tanulhattuk meg róla: "Az ellenforradalommal szembenálló, a népi hatalom, a szocializmus vállalását az emberiség alapvető kérdéseivel összekötő eszmeiség nem pusztán alkalomszerűen összekerült fiatal költők vallomása és állásfoglalása volt. Hangjukon keresztül az az általános, országos méretű igazság fejeződött ki, hogy a csalódások, a megpróbáltatások után hitben, felelősségben igen sokan megerősödve kerültek ki, készen az újabb feladatok elszánt vállalására. A kötet nemcsak következetes közéleti elkötelezettségével töltött be jelentős politikai-társadalmi szerepet, de egyben pregnáns kifejezője, sőt hazai úttörője volt szocialista szemlélet és korszerű látás, kifejezésmód egységének, gyakorlati tagadása a kettő korábbi szembehelyezésének." Lefordíthatnánk a dőlt szedéssel kiemelt kulcsszerű fordulatokat, de szükséges-e? Nem hiszem, hogy bárki ne hallaná tisztán, miről van szó: a Tűz-tánc nem más, mint a kortárs magyar költőknek a hatalom által elfogadott felvételi vagy újraigazolási lapja a szovjet központú szocialista diktatúra híveinek klubjába. Váci persze nem a Tűz-táncban debütál: már a forradalom előtti lírájában hitet tett a hazánk földjéből "felbuzogó piros jövő" mellett – hitvallását funkciói is alátámasztották (1949-ben a Tankönyvkiadóban lett szerkesztő). A forradalom után egyszerre csak nem is oly konszolidáltan folytatódik a szépen építgetett karrier: '59-ben SZOT-díjas, '60-tól az ÉS, '61-től az Új Írás szerkesztője, '63-tól pedig már országgyűlési képviselő – pályája remek példája a művészpálya lehetőségei és a hatalomnak való teljes elkötelezettség felbonthatatlan egységének. A ’90-es évek közepén közreadott naplótöredékéből megtudjuk, hogy ’56-ban, a Tankönyvkiadó Vállalat Forradalmi Bizottságának tagjaként voltak ugyan ellenzéki gondolatai – de mint későbbi elemzői is megállapítják, "a szocializmus iránti hitét pillanatra sem veszítette el". Parttalan kísérlet, noha többen nekifutnak, hogy épp őbelőle próbáljanak utólag nagy magyar szabadságharcost kreálni. Az ’56-os hősök azok, akik a bitófa mellett porladnak, vagy a halálos büntetésüket várják Kádár börtöneiben, és semmiképp nem azok, akik épp ezekben az években kapnak vezető szerepet a kortárs irodalom újjászerveződő seregében, meg SZOT-díjat a kötetükért, három évvel a forradalom után. Váci versei sem bizonyítanak mást, mint amit maga mond magáról, igen találóan: hogy ő "történelmi alkalmazott". Az iskolai szavalóversenyeken és a vállalati ünnepélyeken a kialakuló frizsiderszocializmus példázatának nagyon jól megfelelnek a Váci-versek, azzal a nagy adagban alkalmazott sematikus, minden konkrét kimondás elől puhán besüppedő vastag pátosszal, ami minden artikulált gondolatot, bármiféle éles állásfoglalást benyel, akár a passzív ellenállás lehetőségét is. Épp, mint az iszap, amiről Nemes Nagy Ágnes kíméletlenül reménytelen verse szól.