Persze Beckett nagyszerű szövege számtalan módon értelmezhető és interpretálható, nem csoda hát, hogy Tompát ennyire izgatják a Godot lehetséges változatai. Esslintől Plettig, Borriellótól Iserig tanulmányok és monográfiák tucatjai kutatták és magyarázták a legkorábbi (bár nem a legkorábban bemutatott) abszurd drámát. A nagyszabású kutatások és magyarázatok azonban – kis túlzással – érdemi eredményt nem hoztak: a megemlített filoszok és színháztudósok Beckettről és színműveiről írott mondatainak leggyakoribb elemei a talán, feltehetően, valószínűleg módosítószavak. Esik szó a tudás fájáról, az emberi társadalom vertikális és horizontális vetületeiről, istenről, megváltásról, az élet értelméről, végletes pesszimizmusról és metaforikus illúzióvesztésről. Ám ezek a gondolatok semmit sem változtatnak azon, hogy Beckett munkájában nincsen: körülhatárolható helyszín, meghatározható idő és jelentős cselekmény. Van viszont: egy kopár fa, később egy falevéllel, négy szereplő, négy keménykalap, egy pár cipő és egy gatyamadzag. Meg, persze, a becketti szöveg.

Tompa Gábor sepsiszentgyörgyi rendezésében – amely a Vendégségben Budapesten programsorozat keretében a Thália Színházban volt látható – bizonyítja, hogy nem szenved értelmezési kényszerben: kellően nem dicsérhető módon nem saját koncepcióját rendezi meg, hanem Beckett színdarabját. Nem csak megtartja az önreflexív humort, amely a Godot-ra várva drámaszövegének sajátja (és talán legnagyobb ereje), hanem az előadás központi elemévé avatja. Időről-időre rákényszeríti a nézőt, hogy feltegye magának a kérdést: vajon komolyan lehet-e venni ezt az egészet?

Komolyan vehetünk-e két középkorú, gallérban, kézelőben, öltönyben, de ing nélkül flangáló férfit, akik unos-untalan magánszámokat adnak elő, hogy unalmukat elűzzék? Akik Dvorák Humoresque-ét dúdolják egymás fülébe altató gyanánt, pocskondiapárbajt rendeznek, és répán meg retken élnek. Mindezt ráadásul egy hamuszürke, valószínűtlenül sivár térben, amelyet itt-ott szertehagyott cipők és egy szemétre vetett tévékészülék borítanak, meg egy kopár fa, amelyen darabidő múlva jókora műanyag levél éktelenkedik. Komolyan vehetünk-e egy vaskos kötélen vezetett teremtményt, aki – mintha tonnasúlyt hordozna keménykalapjában – görnyedve, arcán bárgyú vigyorral jár-kel, amerre gazdája, a jó karban lévő, pipa- és parfümfüggő beszédkényszeres öregúr vezényli? Természetesen nem. De mentesek sem maradhatunk tőlük: hatnak ránk, formálnak és alakítanak minket. A két férfi (Vladimir és Estragon, alias Didi és Gogo) bohócmutatványain nevetünk, a kietlen tér nyomaszt, a zöld levél a fán valamilyen reményt csillant meg, a kiszolgáltatott lényen (Lucky) szánakozunk, az öregemberről (Pozzo) latolgatjuk: kegyetlen vagy csupán magányos.

Percről-percre, jelenetről-jelenetre billenünk innen oda és onnan ide: a páratlan arányérzékkel megkomponált előadásban egyetlen pillanat sincsen, amikor biztosak lehetnénk abban, hogy tudjuk, mi zajlik itt és mi mit jelent. Estragon Lucky eldobott kalapját veszi fel, Vladimir Estragonét, így Luckyhoz kerül Vladimir fejfedője, miközben arról társalognak, vajon áll vagy halad az idő. A szavak felülírják a szereplők cselekedeteit, a cselekedetek pedig érvénytelenítik a szavakat. Semmi nem kézzelfogható, ha csak nem… A bohóctréfák mögött lappangó kiüresedettség és céltalanság, a kulisszaszegény tér, a történettelenség: maga a tapintható, érzékelhető semmi. Amely állandó, változatlan és örök, és nem tehetünk ellene. Ez az, amit mindvégig érzünk a sepsiszentgyörgyi színház ritmusos, pontos és változékony előadásában.

Igazi bravúr ez: a konstans nihilt remek tempóban megmutatni, úgy eljátszani az unalmat, hogy az egy pillanatra se váljék unalmassá. Hálás eszköz ehhez a többrétegű, gördülékeny szöveg – Kolozsvári Grandpierre Emil alig módosított fordítása –, és hálás „eszközként” működnek Tompa Gábor kezében a társulat színészei is. Pálffy Tibor (Estragon) egyszerre cinikus és lobbanékony. A világ dolgait látszólagos közönnyel figyeli, és álarcot visel: az élhetetlen és szűklátókörű emberét. Úgy tesz, mintha időről-időre elfelejtené, mire várnak, és indulni akar, aztán Godot nevét meghallva együgyű arckifejezést ölt, legyint, és marad. Váta Loránd (Vladimir) filozofikus hajlamú széplélek. Érzékenyebb és naivabb társánál, valóban hinni látszik Godot eljövetelében. Pálffy és Váta párosai zökkenőmentesek, kimunkáltak, hibátlanok. Nagy tudással és rutinnal játsszák be akár az egész teret, s ha kell, azt is elhisszük nekik, hogy évtizedek óta várakoznak együtt. Nem kevésbé nagyszerű Péter Hilda (Lucky) sem: amikor gazdája gondolkozni kényszeríti, úgy hadarja el elmélkedését a világ romlásáról, mintha értelmetlen halandzsa volna csupán, de szemében egy rövid időre megcsillan az értelem. Monológja befejeztével ugyanilyen hirtelen változik vissza esztelen, önálló akarattal nem rendelkező, elállatiasodott teherhordóvá. Nemes Levente (Pozzo) megkopott eleganciájú, hajdan szebb napokat látott öregúr. Alakításában hol egy ostorcsattogtató cirkuszigazgató, hol egy védtelen kisgyerek színei villannak fel.

Legyen akármekkora közhely, mind Nemes játékának, mind az előadásnak ez a tanulsága: kiszolgáltatva az elemeknek, az életnek, a felsőbb hatalmaknak (vagy nevezzük bárhogy), nem marad választásunk. Sem gyűlölet, sem szeretet nem változtat a renden. De legyen akármekkora közhely: mégis magával ragad és gondolkozni kényszerít. Kilépve a színházból arcunkon még ott a bohóctréfák után visszamaradt mosoly, de a mellkasunkban, lelkünkben, tudatalattinkban (vagy nevezzük bárhogy) már nyomasztó kérdés motoszkál. Érdemes? Valami? Bármi?

„Menjünk” – mondja Estragon az előadás végén Valdimirnak. És nem mozdulnak. „Menjünk” – mondjuk az utcaköveket taposva a nyomasztó kérdésnek a bensőnkben. És nem mozdul.

Samuel Beckett: Godot-ra várva
A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház vendégjátéka a Thália Színházban

Vladimir: Váta Loránd
Estragon: Pálffy Tibor
Pozzo: Nemes Levente
Lucky: Péter Hilda
Fiú: Dobra Ferenc

Díszlet-jelmez: Both András
Rendező: Tompa Gábor

(A kritika szerzője a Hajónapló Műhely 6. tagja)