Együtt (Szabadka, 1958)

Nézzétek, anyám milyen remek nő, szerény biztonsággal fogja a karom, én meg szégyenlősen állok, és a halántékához szorítom a buksim, februárban, a Bali fényképész műtermében, Szabadkán. Mellé bújok, ha élne, mosolyogna. Áldás vagy nekem – mondaná, – te átok! Minden órában őt kerestem, minden szerelmem szeméből ő nézett rám: nem érdekelt sem a kebel, sem az érzelem, csak a "ragaszthatatlan szív", ami mindig visszavitt hozzá. Apró ráncok a szája szögletében. Én úgy nőttem fel, erős jóságban, mint egy érinthetetlen, sötét lovag, aki majd ott lesz, ha elmarad az apokalipszis, túl minden katatón hiten és végső filozófián. Tőle tudtam meg, hogy nem kell félnem, ha gyenge vagyok, hiszen ki bírja elvágni mindenki torkát vagy köldökzsinórját. Végtelenül gyöngéd volt velem, csak így lehetett késelni és nem gyilkolni meg senki apját, Apát. Születésemkor választottam magamnak egy őrangyalt: anyát. Nincs ebben semmi érzékiség vagy őrület, csak elérhetetlen vágy a tisztasága után. Az ő testéből lettem, az ő húsát és vérét viszem tovább. Szépsége lenyűgöz, és nem volt nála hűségesebb barát.

Cinkos szövetség szövődött közöttünk, csak egymásra pillantottunk, a lányasszony és a kissrác, ketten együtt alig 25 évesek, és máris csináltunk valamit, amiért leszedhetik rólunk a keresztvizet. A városban és a földeken és a szőlőben dolgoztak, gyomorig húzott derékszíjjal, már nem volt kétséges a megmaradás. Kevés a dinár, nem szabad pocsékolni, de fiatalságunkban néha kitéphettük a zablát, fussanak a csikók, amíg meg nem állítja őket a fáradtság. Pista batya nagy csibész, vedel és nőzik, nemigen szeret hazaadni a fizetéséből, de bírja a Nagyi teljes elnézését, egyedül ő. Egyik éjszaka részegen eldugta a tárcáját az irataival és a spórolt pénzével a gyerekkocsim ülésébe, azután megfeledkezett róla. Anyával másnap kisétáltunk a parkba, és teljesen vétlen, észrevétlenül elveszítettük. Batya magában káromkodott, a Nagyi szidott minket, mint a bokrot. Végül a Tata rájuk nézett és szótlanul oldalra intett a fejével. Kedvelte a gyenge nagyfiát, de nála volt az igazság, és helyreállt az ingatag családi béke, "Jézus a mennyben vértanút mattolt idejekorán"1.

Egyedül (Szabadka, 1958)

Fukar nagyanyám nem adott nekünk költőpénzt, de Muttival kifúrtuk a porcelán hattyúból az aprót, és titokban elmentünk cirkuszba. A porondon bohócok verték főbe egymást polisztirol husángokkal, éltes műlovar egyensúlyozott a póniján, és girhes oroszlánok tűzkarikába ugrottak. Ludo Pálos "félelmes tigriseivel és párducaival", Regina Marcella "a legbátrabb és legcsinosabb női idomító hét oroszlánjával", Kurt Köhler "klasszikus magasiskola lovaglással", Recha "Európa legjobb illuzionistája.", és a 4 Tuaregs "repülő emberek a cirkusz kupolájában, 2½ salto-mortale", nem volt mulatságos. A világhírű keletnémet Aeros Nagycirkusz, ami Budapest után Jugóban turnézott. Gigantikus sátor az ügetőn, sok színes frincfranc, hókuszpókusz, izzadtságszag és egy sósperec, aminek csíkonként kapartam le a szürkésfehér mázát. Nyomorúságos volt. Az országúton2 jöttem rá, miért. A porond csak szemernyi valóság. Ez a művészek legszerencsétlenebb társasága, akik keserű cukorkát osztogatnak, és kitartóan táncoltatja őket a kaszás. Ők a nyolcadik pecsét, a kudarcra ítélt komédia és szívszorító halálugrás. Azért minden vándorcirkuszba befizettünk, ha volt jegyre valónk, ha csentünk hozzá.

Herbert Reuter: Egy lovas férfi a párducok ketrecében (Ost-Berlin, 1955–58)

A bábszínház, az más. Láttunk sok előadást, de egyikre sem akarok emlékezni. Itt nem a vidám hecc vagy a testi kunszt a fontos, hanem az ismeretlen kéz, ami mozgatja a kicsontozott figurát. A paprikajancsi, guignol, fantoche, marionette, puppée félelmetes tud lenni! Fakatonák, rongyszajhák törpéket és óriásokat utánoznak, nincs bennük emberi szenzáció, csak szenilitás. Nem varázsolnak el – azt érzed, hogy túl nagy vagy, és túl kicsi a rád nehezedő csodavilág. A Szabadkai Gyermekszínház várótermének és sötét kerengőinek falában üveges vitrinek sorakoztak. Bennük húsz wattos égők fényében parányi univerzumok, jelenetek a bábok életéből. Őket bámultam, anya néha alig tudott becipelni az igazi műsorra. Bolond ruhákban, arcukra lakkozott mosollyal vártak ott hőseim, ezek a lehetetlen, merev alakok. Mikor az épületet renoválták, kidobták a poros panoptikumot, és engem többet nem lehetett rávenni, hogy betegyem a lábam első álmaim ledöntött oszlopcsarnokába. Évtizedekkel később színházi performanszaimat is az eltűnt bábokról mintáztam, ahogyan egy értő kritikus írta: "maszkok, némaság és dobok mögé rejtettem" a szereplőket.

Három éves vagyok. Sokat sétálgatunk a városban, kicsit elgondolkozva, szomorkásan. Anya magányos, apám nem jelentkezik, én kis különc. Komoly problémák foglalkoztatnak. Elballagok a vegyesboltba és hitelre vásárolok csokoládét. Válogatok az ételben, finnyáskodok, ha nem tetszik, hányok. Mindent megszagolok. Földhöz vágom a drága epres fagyit, mert anyám is belenyalt. Októberben kiveszik a gennyes mandulámat, a gyerekosztályon fekszem, Mutti a közeli műtőben asszisztál. A nővérek babusgatnak, én meg elárvult képpel húzom a papucsom a folyosón és rekedten köhécselek, mint egy sápkóros. Cipelem magammal a kispárnámat, gyömöszölöm benne a libatollat. Nem hiszem, hogy tudjátok, milyen érzéki kielégülés egy puha nagy tollat összeroppantani... Ezután elszedik tőlem a lyukas cumimat, utolsó sértés ez, haragos gyanakvást vált ki belőlem. A harcot majd Ábel fiammal is megvívjuk, Krisz elmegy vele a Keleti pályaudvar postájára, és precízen címzett borítékban feladja a cucliját Afrikába, a vándormadaraknak.

Két torta, hat gyertya (Szabadka, 1958. szeptember 29.)

Csak kislányokkal játszom. Marika és Cincike testvérek, egy özvegy szomszádasszony gyerekei, jópár évvel idősebbek nálam. Átjönnek minden nap, ha nem zuhog az eső, és belevetjük magunkat a homokdombba, amit Tata hozott a szőlőből. Ők építik a várat és sütnek hozzá homoktortát, én meg szeretem őket. Ebédet is kapnak, de tejfölös-mézes kenyeret mindig. Kopott mesekönyvet hoznak a szülinapomra, és visznek haza két szelet gesztenyés tortát. Ülök bongyorított hajjal, a batya lefotóz mindkét oldalról, szinte ki sem látszom az asztal mögül, és bizonytalan pillantást vetek a késre és a habostorta mögötti hámló falra. Cincike a legszebb lány a világon, nem szégyell bugyira vetkőzni előttem, és egyszer megmutatja a punciját. Homokos, csillognak rajta a kvarcpikkelyek, kívánatosan rózsaszínű, ha tudtam volna, mi az, szájon csókolom.

A pocsolyás Mlakában lakunk, a Csehország utcában3, nyárutón hosszú esőzések árasztják el. Minálunk csak a konyha tocsog, kipakolják a bútorokat, Tata az Orion rádiót átmenti a nagyszobába. Jó mulatság ez, a házak előtt, a foghíjas járda és a földút között ásott csatorna húzódik, és az "utca gyermekei“ fürdenek, hancúroznak, dagonyáznak benne. Kikönyörögjük az öblös fateknőt, és Cincikével ott csónakázunk. Marikával már elsüllyednénk, mellettünk szalad és mérges. Amikor mérges, kipirul az arca, és ő is szép. Különben csúnya.

Lacika, Marika és Cincike (Szabadka, 1958)

Trippelek a háromkerekűmön, kantáros pepita rövidnadrágban, mindenki lába alatt, hajszolom a méltatlankodó tyúkokat. Neki a szénaboglyának, körben a kitéglázott tisztaudvaron, landolás a hátsó konyhában, ahol nagyanyám öt embernek főzi a vacsorát. Ember vagyok én is, hurrá! Tizennégy év múlva, egy nyáron, Favorit versenybringámon majd körbebiciklizem Magyarországot. Huszonnyolc év múlva, egy nyáron, Svájcban megveszem Harley Davidson chopperomat. Nagy hang, króm váz, homokfúvott benzintank. Gyönyörű. Száguldani félelmetesen gyönyörű, fújja hajadat a szél, még nem kötelező a bukósisak. Fel a Luganói-tó partján, hátadhoz simuló ifjú feleségeddel, azután pár hónap múlva eladni mindent, és dupla hátizsákkal visszavonatozni oda, ahonnét elindultál. Főzni két emberre, vagy ötre, függetlenül attól, hogy már ismered az érzést, amikor a levesből te kaptad a májat és a zúzát.

VAK

Megtaláltam a tökéletes szépséget.
Heuréka. Mestermunka volt; könnyem, verítékem áztatja.
"...de a nap is süt, untig."4
 

1 Idézet Bada Dada: Nyári sakkszaporulat (Újvidék, 1981) c. verséből
2 Federico Fellini: Országúton (La strada, 1954) + Ingmar Bergman: A hetedik pecsét (Det sjunde inseglet, 1957)
3 Češka ulica 38 = Csehország utca 38. (szerb)
4 Idézet Kosztolányi Dezső: Ének régi otthoni dolgokról és egy régi fájdalomról (Budapest, 1924) c. verséből