A Rózsavölgyi Szalon annak idején zeneműbolt, koncertszervező, zenei és könyvkiadó is volt egyben, a kor zenei életének meghatározó központja a belvárosi Szervita téren. Napjainkban pedig régi funkciói mellett kávéház, valamint irodalmi estek és színházi előadások otthona is. A premier előtt azon gondolkodtam, hogy ha a belépőjegy kétszer annyiba kerülne, a tehetősebb értelmiségi elitbe tartozó vendégkör valószínűleg akkor is látogatná, ha pedig feleannyi lenne a jegy ára, az átlagember akkor sem engedhetné meg magának, legalábbis nem rendszeresen. A hely elegáns, mondhatni előkelő. Olyan ritka eleganciával rendelkezik, amely nem jellemző napjainkban, mert ha elhangzik az a kérdés, hogy hova menjünk szombat este, kevesen válaszolnak úgy a szóba kerülő romkocsma, koncert, diszkó, mozi vagy akár az otthonülős tévézés helyett, hogy nézzünk meg egy jó kis kabarét egy kávéházban. Hacsak a manapság divatos stand up comedyt nem tekintjük a klasszikus kabaré folytatásának. És miért ne tekinthetnénk annak?

Már Zerkovitz Béla is elsiratta a régi csókos pesti éjszakákat meg a cigányzenés kávéházakat, és ha az a miliő már az ő idejében is a nosztalgia kategóriájába tartozott, akkor most aztán tényleg valami nagyon távoli világnak kellene látszania. Részben persze annak is tűnik, függetlenül attól, hogy az ember húsz- vagy negyvenéves, pesti vagy vidéki, illetve hogy polgárcsaládban nőtt-e fel, avagy sem, már ha léteznek még egyáltalán polgárcsaládok. Márpedig valószínűleg léteznek, nyilván ők járnak még ma is kávéházakba. De nem is ez a legfontosabb, hanem a jelenetek humora, gúnyos társadalomkritikája, húsba vágó közéleti aktualitása.

A Rózsavölgyiben látott előadás felvezető szövegéből kiderül, hogy a század elején először a Terézvárosban vetette meg a lábát a kabaré műfaja, és vált gyorsan népszerűvé a pesti kávéházakban. Az előadás a programfüzet szerint összesen hatvankét sanzont, kabaréjelenetet, villámtréfát és összekötő szöveget vonultat fel négy évtized terméséből válogatva, ami így elsőre talán túlságosan is bőséges merítésnek tűnik. A jelenetek rövidsége és gyors egymásba fűzése, az elgondolkodtatóan ironikus, a szomorú háborús és a spontán röhögést kiváltó vidám darabok váltakozása, lüktetése miatt viszont egy percre sem enged unatkozni.

A különböző hosszabb-rövidebb számokat korabeli apróhirdetések, újságcikkek, híradások egészítik ki, kötik össze. A társkereső hirdetések könnyed humora elfeledteti a háborús hírek kiváltotta letargikus szomorúságot, a házasságtörő jelenetekben rejlő helyzetkomikumok elveszik az aktuális társadalmi-politikai helyzetről mondott súlyos ítéletek élét.

A színpadon megjelenik a bohém művész, az elfoglalt hivatalnok és a romantikára vágyó, unatkozó feleség. A tipikus pesti lány, aki életében csak kétszer járt "vidéken", akkor is a Hűvösvölgyben, és még egy kakast sem tud megkülönböztetni egy csirkétől. Megjelenik a háborúban elhunytakat és végtagjaikat elveszítő sebesülteket sirató fiatal nő. A feleségét gyászoló férj, aki sokallja a gyászjelentés árát, ezért azt inkább lerövidíti, hogy a végére odaférjen még: "ugyanott varrógép eladó". Megjelenik a megélhetési politikus, aki számára nem létezik vállalhatatlan párt, és megjelenik a szónok, aki tudja jól, hogy a tömeg mindig ugyanaz marad, csak a szín változik.

A híradásokban szóba kerül az első világháború és Trianon, a második világháború és a zsidótörvények. Olyan események, amelyek menekülésre késztetik az embert ebből az országból. Elhangzik a kérdés, hogy vajon miből él Pest, és mintha ez is ugyanolyan aktuális lenne, mint a fizetésemelésről alkotott szójáték: az ember csak akkor részesül fizetésemelésben, ha elemelik a fizetését… Az a korabeli polgári idill sem mindig idilli tehát, a szegénység és a létbizonytalanság azokban az évtizedekben is visszatérő probléma, akárcsak a kivándorlás: egy fiatal tehetség talán joggal érezheti úgy, hogy a csábító Nyugaton könnyebben érvényesülhet.

Bár évszázados távolságból tekinthetünk vissza a pesti polgári világra, a bohém kávéházi életre, a régi klasszikus kabaréra, nekem mégis kellemes meglepetés, hogy az előadás mennyire szórakoztató és mennyire friss, az amúgy szívbemarkoló háborús jeleneteket leszámítva aktuális, és közben tökéletesen régimódi marad. Még a központi témának számító, vissza-visszatérő megcsalásnak, házasságtörésnek is mintha lenne egyfajta diszkrét bája, mintha azt sugallná a darab, hogy a hűtlenség, a félrelépés megbocsátható, sőt szinte megkerülhetetlen része az életnek. Pedig ha a nosztalgia meg is szépíti, ez is tipikusan független a kortól és a társadalmi osztályoktól. Egy kávéházi kabaréban legfeljebb elegánsabban tálalják, mint egy internetről letöltött pornófilmben.

Megelevenednek a már említett Kosztolányi vagy többek között Békeffy László, Nagy Lajos, Szávay Gyula, Szép Ernő, Vaszary János írásai. Életre kel a Vadnay László-féle Hacsek és Sajó. Felcsendülnek nagyon sok másik zeneszerző és szövegíró mellett a szintén említett Zerkovitz Béla, az egyik legismertebb kuplé- és sanzonszerző örökzöld dalai. Olyanok, mint Az egyiknek sikerül vagy a Minden csak komédia. És talán utóbbi jellemzi leginkább az előadás mondanivalóját egy olyan korszakból, amelyben háborús évek és boldog békeidők követik egymást: "Tanulj meg fiacskám komédiázni, tanulj meg kacagni, sírni, ha kell, tanulj a rosszhoz is jó képet vágni, magaddal törődj csak, más senkivel. Ne higgy a barátnak, hű szeretőnek, ne higgy az eskünek, ne higgy soha, tanulj meg fiacskám komédiázni, mert minden, minden csak komédia."

A kappan, a csirke és a marabu

Fodor Annamária
Hirtling István
Józsa Imre

Jelmez, látvány: Bognár Hajnalka
Szerkesztő: Galambos Attila
Zenei vezető: Szilassy Nelli

Rendező: Dicső Dániel

Bemutató: 2012. december 29.
Rózsavölgyi Szalon Arts & Café