Vajon hol találhatjuk meg magunkat egy örvényben, a nehezen kibogozható vonalak, uszonyok, hullámok között? Szemben áll-e ez a renddel, a rendezettséggel? Vagy éppen, hogy a forgásban új struktúrák, világok tűnnek fel, s maga ez a bogozódás, szálazás válik rendszerré, anélkül, hogy az általunk elgondolt rendszerfogalmaknak eleget tenne, ezáltal újra is írva azokat? Vagy lehetséges, hogy a rendszert megelőző formálódás, a rendszer megszületésének folyamata is rendszerré válhat? Borsik Miklós képeiben és szobraiban mintha ennek az ősműhelynek, az általunk ismert rendszert megszülő állapotnak a darabkáit, pillanatait fedeznénk fel. Ám egy ilyen pillanatból még közel sem láthatjuk a megoldás felé vezető utat, a majdani rend lehetőségét, csupán a felmerülő ötletet, hogy egyszer a struktúra is megszülethet. Ezért kezdődik el a nagy rendezkedés az ősműhelyben, ezért kavarognak a darabok. Épp ez a kavargás, ez a csavarás-szerelés válik itt önmagában rendszerré.

A rendszer fogalma persze tág értelmű, kérdés, melyik rendszer ősrendszerében vagyunk. Borsik Miklós ősműhelye evolúciós ősműhely: lábak, kezek, fejek, növénymotívumok indáznak, vagyis a lénnyé válás lehetősége jelenik meg, anélkül, hogy egy lény is világos kontúrokat kapott volna. Az evolúció folyamatának mi mindig csak a már kész egyedeit, fajait látjuk, de soha azt a szürreáliát, ahol még minden tag, testrész, testforma egymásba kapaszkodik, kapcsolódik, gubancolódik, s ezek a szobrok, képek mintha épp ebbe a tapinthatatlan, fizikailag nem létező előtérbe engednének betekintést, ahol minden eldől, s amely térnek valahol mégis léteznie kell. Ahol az uszonyokról, farkakról még nem lehet tudni, milyen lények részei lesznek, és az indák sem biztosan növényi eredetűek, hiszen még a növény-állat differencia sem egészen világos. A képzeletbeli alkotó, aki a folyamatot, az evolúciót koordinálja, még a munka sűrűjében van, így az ősrendszer egyben az ő jegyzetfüzete is; Még mindig ugyanott van a köldöke – olvashatjuk az egyik rajzon, s ez mintha a világépítő emlékeztetője, kommentárja volna saját munkájához; miközben pakolgat, csavar, jelzi maga számára, hogy hol tart a munkában. A rajzokon feltűnő fejek, riadt szemek hirtelen felmerülő ötletek, hisz tulajdonosaik nem kaptak még konkrét formát, így most testüket, alakjukat keresik.
Az Az vagy nekem, mi hisztériának a szorgalom című kép szélén rózsaszínes háttérben láthatunk két, lábra és haltestre is emlékeztető alakot, melyek egy készülő, de épp félbehagyott lény darabjainak tűnnek. A végtagok már megvannak, de most az alkotó épp a teret tervezi, úgyhogy a félkész anyagot a rajzasztal szélére helyezte.

Merthogy nem csak a lények darabjai, hanem a világ, talán a civilizáció elemei is ebben az őslevesben kavarognak már, a lényrészektől még nem különválva; a geometrikus formák gyakran a tudatos, mesterséges tér kezdeményeinek látszanak, néha lépcsőalakoknak, kőkockáknak tűnnek. A Vendégség egyrészt címével ironikusan reflektál az "ősleves" fogalmára, másrészt a leves-metaforát, az irónia részeként, realizálja, ugyanis a torzított alakokban tálat és evőeszközöket fedezünk fel. A "vendégség" fogalma itt azonosul az evolúcióval, illetve annak ősállapotával, hiszen mintha egy prevendégséget látnánk; a tál geometrikus formái nem mások, mint a vendégség résztvevőinek, a vendégség terének formálódása. Így együtt, ez a sűrített elővendégség válik ismét az evolúció metaforájává, utalva, megint csak iróniával, a táplálékláncból következő, szintén kavargó küzdelemre, mely ősörvény-szerű harapásokkal, indaszerű fonódásokkal, bekerítéssel történik.
Tér- és lényszerveződés kapcsolatát, szoros egymásra épülését láthatjuk Az irónia fája, amint körbetáncolják az imposztorok című képen, ahol az épp összeállni készülő kék lény (lények?) darabjai narancssárga és kék térdarabok között úsznak. A lény egyes foszlányai halat, vagy legalábbis vízi élőlényt, más darabjai pedig madarat, vagy pamacs-, illetve nyálkaszerű alakot formáznak. Mintha itt azt a kérdést fontolgatná a koordinátor, hogy szárazföldi vagy vízi élőlényt tervezzen-e, s pillanatnyi döntéseinek engedve hol földet, hol vizet kever köré.
A rajzok magát az ősműhelyt, a forgást és kavargást, a csavarodást mutatják, míg a szobrok a nagy munkafolyamat, a rendeződés kiragadott pillanatait. A koordinátor megáll egy-egy pillanatra a munkában, hogy "teszteljen" egy épp felmerült lényállapotot, egy épp teljessé szervezett, épített lényt, mely azonban még csak részben teljes, ugyanis nem kapta meg végső simításait; más lények részei gubancolódnak rajta. Itt az a paradoxon válik rendszerszervező elvvé, hogy bár a lények az egész munkálathoz, a rendhez viszonyítva félkészek, önmagukban mégis teljesek, mégis egységek. A kiállítás elrendezéséből úgy tűnik, hogy a rajzok alkotják a koordinátor billentyűzetét, műszerfalát, mellyel a lényalkotó procedúrát irányítja, s a falon látható, középen elhelyezkedő Tárcaszáj-szobor pedig a képernyő, amely jelzi, hogy a folyamat jelenlegi állása szerint milyen lesz a lény kinézete.
A lábasfejű testalkata kissé csavarodott, és mintha helyezkedés közben önnön szervei próbálnának úrrá lenni rajta. Az aljából kilógó két drótról még nem lehet tudni, uszonyok vagy lábak lesznek-e, a fejen áthatoló két szem pedig mintha igyekezne kitörni a testből, látszólag önállósítja magát. A szörny épp az egyedösszeállás pillanatában lehet, épp abban a percben, mikor az eddig önállóan mozgó tagok lassan egymásba szerveződnek, de még ellenkeznek is ez ellen. A Tárcaszáj ugyanezzel az állapottal küzd, ám itt a porolók végén elhelyezkedő dobozoktól a szobor többletjelentést kap; ezek mintha egy magyarázó ábra, egy skála részei volnának, melyek részterületek, részosztályok, más egyedlehetőségek felé mutatnak. Itt az evolúció folyamata, hasonlóan a rajzműhely technikájához, absztrahálódik.

A kiállítás címe EasiCath®, mely eredetileg egy katétermárka; egyes szobrok EasiCath® katétert tartalmaznak. Könnyű, könnyed ez az evolúció, vagy inkább fonódás, indázás, küzdelem? Amennyiben az örvény részeseiként elfeledkezünk az előállapotokról, és csak a látottat, az örvényt érezzük rendszernek, úgy mi is beleolvadunk a gubancokba, s innentől fogva csak áramlunk; ez pedig valóban könnyű. Legyetek vendégeink az ősműhelyben!

Borsik Miklós EasiCath® című kiállítása 2012. december 12-én nyílt meg a budapesti Roham bárban és 2013. január 15-ig tekinthető meg.

Borsik Miklós szinopszisa a kiállításról itt olvasható az ikOn.hu-n.

Nemes Z. Márió megnyitó performanszos szövege a KULTer.hu-n.