PRAE.HU: Idén 35 éves a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója (FFS), és ebből az alkalomból jött létre a Progresszív útkeresések 1977–2012 címet viselő kiállítás a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeumban.

A kiállításnak valóban a stúdió 35. születésnapja volt az apropója. Erőt próbáló és hosszú munka volt ezt a kiállítást és a hozzá tartozó könyvet létrehozni, s bár valóban ez a kiemelt kor volt a tárlat létrehozásának fő oka (amely az FFS-en belül szimbolikus jelentéssel bír: 35 év a stúdió korhatára), azt fontos tudni, hogy nem a stúdió történetének bemutatása volt a cél, hanem egy sajátos elméleti megközelítés eredményének megmutatása.

Tóth Balázs Zoltán (Fotó: Szesztay Csanád)

A múzeum kiállítóterének méretei miatt sem tudtunk volna a teljességre törekedni, valamint tavaly novemberben mutattuk be az FFS 1985 és 2009 közötti korszakát feldolgozó antológiát, amit Böröczfy Virág, Cséka György és Rónai Gergely szerkesztettek. Ez egy történeti szempontú, kánonképző antológia volt, ami arra törekedett, hogy a stúdió összes tagjának minél teljesebb képanyagát prezentálja ebből az időszakból.

PRAE.HU: Miért pont az 1985 és a 2009 közti időszakból válogattak az antológia szerkesztői?

Mert már létezett a stúdió 77 és 84 közötti időszakát feldolgozó antológia. Tehát történeti, lineáris jellegű feldolgozások már születtek a stúdióról, de tudtommal elméleti elemzést még senki nem írt az FFS-ről. Most, hogy a stúdióban létrejött az elméleti szekció, arra gondoltam, az elmúlt 35 évet érdemes lenne elméleti síkon is megvizsgálni.

PRAE.HU: Ez az elméleti feldolgozás pontosan hogyan történt?

Nagyon nehéz feladat volt, mert az elmúlt 35 év kortárs fotóművészetét kellett megvizsgálni az FFS szempontjából, ezért az összes általam fellehető FFS-sel foglalkozó anyagot átnéztem. Eredetileg engem kértek föl kurátornak, de tudván, hogy nagyon gazdag anyaggal állok szemben, megkértem Rónai Gergelyt, hogy legyen a segítségemre, és így ő is kurátorrá lépett elő. Rónai Gergelyről tudni kell, hogy a 90-es években FFS vezetőségi tag volt, valamint a második antológia ötletgazdája és szerkesztője, azért is kértem meg őt, mert neki nyilván nagyobb rálátása van a kilencvenes évek fotóművészetére, hiszen benne élt és alakította azt, mint vezetőségi tag.

Csontó Lajos: Jót teszek, 1999, zselatinos ezüst,

1000×1000 mm, a Paksi Képtár tulajdona

Végül hat kategória jött létre, és a kiállításhoz készült kiadványban mindegyikhez született egy-egy tanulmány, esszé az FFS elméleti szekciójának tagjaitól: Barta Edittől, Gellér Judittól, Kerekes Annától, Meggyesházi Édától, Pál Gyöngyitől, és jómagamtól. Meg kell még jegyeznem azt is, hogy bár a Magyar Fotográfiai Múzeum adta a lehetőséget, a helyet és a pénzt is erre a projektre, direkt szándék volt, hogy mindenki, aki ezen a kiállításon és köteten dolgozik, jelenlegi vagy volt FFS-tag legyen.

PRAE.HU: Arc és test, Város és tér, Intermedialitás, Médium, Megrendezettség és Szubjektum a térben. Miért pont ez a hat kategória?

Ez a hat kategória az alapvető fotográfiai képtípusoknak próbál megfelelni, miközben törekedtem arra, hogy kerüljem azok konkrét megnevezését. Az elnevezések utalnak a képtípusokra, és a stúdióra jellemző kísérletező kedvre is, ugyanis az FFS mindig is a határokat feszegető fotósokat, fotóművész aspiránsokat gyűjtötte egybe, akik egy-egy adott képtípus kibővítésén és újításán munkálkodtak.

A képek például az Arc és test kategóriában egyáltalán nem csak akt- és portrészerűek, sokkal inkább a testtel, a tekintettel, a tekintetben megjelenő testtel, a testen hagyott nyomokkal foglalkoznak. A műfajba sorolhatóság nehézsége igaz a többi kategóriára is, ezért a sajátos elnevezése mindegyiknek. Ennek a tárlatnak a határfeszegetés bemutatása a lényege.

Eperjesi Ágnes: Néha belemegy valami a szemembe. Olyankor végre szabadjára engedhetem az érzéseimet, 2003, C-print, 
700×1000 mm, a művész tulajdona

PRAE.HU: Az elmúlt 35 év anyagát áttekintve mi minden változott szerinted akár kísérletező attitűdben, akár képalkotási technikában? Az elmúlt 35 év változásait, tendenciáit mennyire reprezentatívan mutatja be a kiállítás?

Ez nagyon nehéz kérdés, de mégis lényegre tapintó: ez a kiállítás valóban az elmúlt 35 évből merít, de közel sem prezentálja azt a maga művészettörténeti teljességében. Arra ott van a már korábban említett antológia; ez abszolút szubjektív válogatás, habár teljességre próbáltunk törekedni a kategóriákon belül, igen fogcsikorgatós kompromisszumokat kellett kötni, például a helyhiány miatt is. A szelekció azonban nem politizál, és nem alkot ítéletet: így találtuk tömörségében is kifejezőnek.

Az FFS története alatt idáig több mint 300 alkotó volt ilyen vagy olyan tag, erre a kiállításra 65 művész fért be. A kiállítás sokszínűsége ellenére is egységes egészként állnak össze a kiválasztott alkotások. A kategóriákon belüli megközelítési módokat, az adott problémákhoz való viszonyulásokat jól térképezi fel és mutatja be. Mivel ez visszatekintő elemzés, a rendszeralkotó, figyelemfelhívó, párhuzamokat megmutatni kívánó jellegén túl igen sok kérdést is generál, amelyre remélem, reméljük, születnek majd válaszok a kiállítás látogatók fejében is.

PRAE.HU: Például milyen kérdéseket vet föl?

Vegyük példának a Megrendezettség kategóriát. Flesch Bálint 1981-es sorozata 19. századi műtermi fotográfia stiláris elemeit mutatja be úgy, hogy lebontja a fotóval kapcsolatos ideálokat. Szerintem a fotót mindig is beárnyékolta az elképzelés, hogy a fotó a valóság hűséges és objektív lenyomata. Ez a kép a 19. században terjedt el, ám Flesch pontosan, tudatosan és hozzáértéssel mutatja be, hogy ez mennyire nem igaz. Ez a fotósorozat ironikusan prezentálja, hogyan fixálták a modelleket akkoriban: ezekhez a hosszú expozíciót igénylő felvételeknél a modellek nem mozoghattak, nem pisloghattak stb. Tehát a korabeli portréfényképész keze nyoma köszön vissza minden kompozícióról.

Flesch Bálint: Érzelmes és nosztalgikus gondolatok a női szépségről a századforduló fényképészetében, egy tematikus feladat kapcsán, 1981/2012, Giclée, 400×300 mm,
a művész tulajdona

Szabó Dezső sorozata – szintén a Megrendezettség kategórián belül – hasonló problémával foglalkozik, de teljesen más módon. Ő is az objektivitás bűvkörében élő fotó mítoszára kérdez rá. Makettezéssel modellál ismeretterjesztő tévécsatornákból ismert jeleneteket, pl. terrorista cselekmény utáni helyszínt, és úgy fotózza le ezeket, hogy egy avatatlan néző tényleg azt hiheti, a szerző valamilyen katasztrófa helyszínén járt, pedig valójában nem. Mindezzel azt (is) bizonyítja, hogy mennyire megvezető a fénykép, és milyen nagyon félrevezető az annak objektivitásába vetett hit.

PRAE.HU: Mélyi József kiállításmegnyitó beszédében többek között arra kérdezett rá, hogy mit teljesített be az elmúlt néhány évtized fiatal generációja? Idézem: "Mi lett az egykori elvárásokból és a jövőbe vetített vágyképekből? A legfontosabb elvárásunk, várakozásunk a nemzetközi siker elérése lehetett, de a magyar fotó nem tört utat egyes részsikerektől eltekintve a nemzetközi fotóművészeti színtereken."

A nagy kérdés az, hogy mit értünk nemzetközi siker alatt. Ez minden hazai művészeti ágban probléma. Számos magyar fotós van jelen és ér el szép sikereket nemzetközi színtéren. Szerintem József arra gondolt, hogy nagyon komoly és kvalitásos művek szerepelnek a kiállításon, nagyon komoly és kvalitásos művészek dolgoznak ebben az országban, és a tehetségükhöz mérten nincsenek olyan szinten jelen a nemzetközi színtéren, ahogy kellene.

Szabó Dezső: Time Bomb II, 2006, C-print,
1200×1800 mm, Magyar Fotográfiai Múzeum

A fontos külföldi művészeti galériákban megjelenni és megmaradni elképesztően költséges és időigényes feladat. Sajnos a tehetségünkhöz mérten ettől még mindig nagyon messze vagyunk, hiszen nemhogy a fiatal, de a már idősebb fotográfusok sem tudnak megélni a művészetükből, dolgozni kell mellette, és ez igen sok energiát köt le.

PRAE.HU: Ha már ennyit beszéltünk a múltról, akkor most a jelenre kérdeznék rá: hol van most az FFS, és merre tart?

Tény és való, hogy a stúdió történetében voltak zaklatott periódusok, de az utóbbi időszakokban szerencsére sikerült viszonylagos nyugalmat teremteni, és már az előttünk működő két vezetőség is kizárólag a munkájára tudott koncentrálni, mert nem a megmaradásért folytatott küzdelem kötötte le az energiáit, lásd Refresh projekt, a második Antológia, az Átlátás sorozat.

Mi is próbáljuk odatenni magunkat, ennek ékes bizonyítéka – többek között – a Fotóhónap során nyílt két kiállításunk is, a 80-as generáció és a Pixelszag. A 80-as kiállítás egy generációs önigazolás, egy generációs mélyfúrás, a Pixelszag pedig a médium határaira rákérdező, a médium határait feszegető projekt volt, ami valóban abszolút passzol az FFS kísérletező szellemiségéhez.

Hermann Gábor: Veszteség, 2009, Giclée,
1000×670 mm, a művész tulajdona

PRAE.HU: És hogy reagál az FFS vezetősége és tagsága a jelenlegi, aggasztó kultúrpolitikai eseményekre: forráselvonások, az MMA (és Fekete György) pozícióba kerülése, a Műcsarnok elfoglalása?

A stúdió már kifejezte ellenszenvét az MMA eddig példátlanul létrehozott hatalmával és az elhangzott nyilatkozatokkal szemben. Amikor november közepén elkezdtek élesedni ezek a dolgok, összehívtuk a tagságot, akik teljes mértékben támogatták a vezetőséget abban, hogy szót kell emelni mindezek ellen. Mert az "MMA kirekesztő, a művészet szabad", és mi is így gondoljuk.

A Progresszív útkeresések – Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója 1977–2012 című kiállítás a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeumban tekinthető meg 2013. január 27-ig.