Ha hihetünk a fámának, azaz az előadás promójának, akkor annak megszületése, története, mondanivalója "real story". Adott három untermann, akik egykor sikeresek voltak partnerük oldalán (alatt), ám társukkal együtt mindent elveszítettek. Mattias Andersson például szerelmével egészen a cirkuszi artisták Parnasszusáig, a Las Vegas-i Cirque du Soleil-ig jutott, de végül magára maradt. (Az előadás végén gyönyörű táncot lejt képzeletbeli partnernőjével.) Hasonló múlttal a háta mögött talált végül egymásra a három artista (Mattias mellett Peter Åberg és Matias Salmenaho), hogy bizonyítsanak maguknak, a világnak, hogy megosszák velünk gondolataikat. (Hozzájuk csatlakozott aztán Mattias felkérésére a zenész Andreas Tengblad.)



Mindezzel tulajdonképpen sztereotípiákat döntögetnek. A cirkuszban és a társadalomban egyaránt. Hiszen, mint untermannok, bebizonyítják, mennyi kecsesség, lazaság, spontaneitás, játékosság van bennük. Sokkal több az obermannok, forgóemberek jól begyakorolt triplaszaltóinál. És mint férfiak, "az erősebbik nem képviselői" megmutatják, mennyi gyengédség, érzelem, romantika van bennük. Igaz, ezt mindegyikük másképp teszi: az első bőbeszédűen, a második egy Rubik-kocka síkjait bravúrosan forgatva a kirakós-játék szabályait használja analógiaként, van, aki a zene nyelvén szól.

Az előadás nagyon érdekesen működik. Például meglehetősen lassan indul: talán jó negyed óra is eltelt, mire az emberben először mozdult meg valami, hogy: ez az! Persze, értem én, a szöszmötölés, a hosszas hangolás, egy bőlére eresztett mese a szerelem születéséről és végéről valószínűleg azt célozza, hogy a helyvadászat után végre üljünk le, nyugodjunk meg, sikerült bejutni, ha csak lépcsőjeggyel is, felejtsük el a karácsonyi hisztériát, a "mit-vegyek-az-unokaöcsémnek"-jellegű problémákat, és kapcsoljunk ki/át. De ez mégis csak nagysokára sikerül, hiszen ez itt a Cirkör, amire hónapok óta várunk, és már nyár elején megvettük a jegyet, szóval mutassanak valamit.

Aztán megtörténik a csoda. Némi zenélgetés, a dobos hosszú monológja és egy nem különösebben látványos, ám annál több előkészítést igénylő, mellesleg félbehagyott zsonglőrözés végül egy újabb monológ után dobosunk hatalmas karikát (cyr kerék) görget be a színpadra. Először egy tollpihével lejt duettet, majd ő maga kezd a tollhoz hasonló játszi könnyedséggel pörögni a keréken. És e jelenetben rejtőző kettősség az, ami aztán megalapozza a darabot: a három "nehézfiú" ugyanis hihetetlen bravúrral váltogat a számzsánerek, rekvizitek, szerepek, hangszerek és zenei stílusok között. Hol mázsás súlyokkal dobálóznak, hol balerinaként suhannak. Amit csinálnak, az egyszerre vérkomoly és egyszerre vicc, egyszerre súlyos és egyszerre súlytalan. Folyamatosan gúnyt űznek magukból és belőlünk, idegeinkkel játszanak, mert folyton attól félünk, egy-egy szám megmarad a felszínes poénkodás szintjén, de aztán a fiúk megmutatják, nagyon is értenek a dologhoz, nem csak marháskodnak.

Ha kell, tucatnyi buzogánnyal vagy harminchárom kilós súlyokkal zsonglőröznek, szaltókat ugranak, könnyedén emelik magasba egymást, állnak gúlába. És zenélnek, merthogy a zene a produkció szerves része, és nincs is olyan rész, amikor csupán felvett anyag szólna. Olykor igazi koncerten érzi magát a néző, és a társulat az előadás végén is kérés nélkül adja a zenei ráadásokat, fitogtatva zenei sokoldalúságukat (és persze megvételre kínálva a CD-jüket). Ami végig megmarad: a játék. Még a legnagyobb koncentrációt igénylő trükköknél is, mintha épp ott találnák ki a következő mozdulatot, mintha saját magukat szórakoztatnák, mintha olyan könnyű lenne az egész, adsza, én is megcsinálom.

A negyedik szereplő (Andreas Tengblad) egyébként csak később érkezik két, hatalmas gitár- és brácsatokot cipelve (hasonlóan a társulat erősemberéhez, aki társait cipeli be bőrönd módjára a darab elején). Ő tulajdonképpen nem cirkuszi artista; a hangszerekkel bánik virtuóz módon. Ő inkább amolyan zenebohóc, akinek már megjelenésén – langaléta alkat, idétlen, fekete sipka, loboncos haj, bajusz – is nevetünk. Az a típus, aki nem akar ott lenni, de mégis a mikrofon elé cipelik. Amolyan költői lélek, magányos Pierrot. Ám jelenetében minden mozdulata, gesztusa gondosan megkoreografált és eltalált. Beszéd helyett apró gitárt húz elő zakója alól, játszani kezd, majd hosszan bíbelődik a felhangolással. Végül óvatosan a földre helyezi, elsétál az egyik súlyért, és a kis gitárra ejti. "Nekem is vannak gondjaim" - kommentálja tettét. De már hozza is brácsáját, hogy egy gyönyörű szerelmes balladát pengessen el rajta, miközben meglehetősen nőies hangján énekel.

Szerepében ugyanakkor a többiek is gyakran osztoznak, például a "szünetben", amikor felszólítják a közönség tagjait, cseréljenek valakivel helyet. Ezalatt apró ketyeréket (stylophone-okat) kapnak elő, és elpötyögik rajtuk a Dancing On My Own című örökzöldet. Kisebb dramaturgiai leállások, üresjáratok, mint az elején, később is akadnak, de már nem zavar: az áthangolódás megtörtént, és már a jelenből kiesve, órákig lennénk képesek bámulni egy-egy szereplő játékát. Legyen az zenei vagy éppen cirkuszi.