Tulajdonképpen semmi gond nincs Margot és Lou házasságával. Reggelente bolondoznak, főzés közben hancúroznak, hétvégenként pedig kis kertvárosi banzájt csapnak a barátokkal. Megvan a napi rutin, a párkapcsolati rituálék, a visszatérő belsős poénok. Mindössze öt éve házasok, még kicsit gyerekesek, főleg Lou, a csirke-szakácskönyveket író férj, akinek kommunikációja kimerül a közös hülyéskedésben. Ha nem tudnak miről beszélni, az se baj: elvégre házasok, tudnak mindent egymásról. Margot is jó képet vág a dologhoz, hiszen felnőtt, és nem hagyja, hogy a feje fölött néha átcsapó melankóliahullámok megingassák. A fásultság természetes, a rutinszex belefér, a folytonos csirkefőzés elviselhető, a komolyabb beszélgetés hiánya – nos, arra ott vannak a barátnők.

Egészen addig, amíg Margot össze nem ismerkedik – véletlenül, hogy máshogy – a szembeszomszéddal, Daniellel, aki nappal riksázik, hogy este a festésnek szentelhesse idejét. Hogy van valami ösztönös erotikus vonzalom Margot és Daniel között, az egyértelmű. Ahogy az is hamar kiderül, hogy Margot legbelső félelmeiről is könnyedén tud beszélni Danielnek. A reptéri megismerkedés és az első jól sikerült beszélgetés után csak véletlenül futnak össze legközelebb. Aztán úgy intézik, hogy az a véletlen biztos megtörténjen. Aztán jön egy kis Martini, és a fojtott szexualitással, óvatos flörttel kísért beszélgetések. Majd a realitást feledtetni kívánó, közös nap eltöltése: a tengerparton, a vidámparkban, a körhintán, a villogó fényekben, a föld felett. De egyszer csak lekapcsolják a lámpát, a zenét, s a miriádnyi szivárványszín és diszkófény és pillanatnyi féktelen, zabolátlan boldogság koppan s szertefoszlik a szürke járdán. Mint mindig Sarah Polley filmjeiben.

Ahogy az Egyre távolabb, úgy a Volt egy tánc is légies melankóliával színezett romantikus film. Nem hollywoodi, de még csak nem is amerikai függetlenfilmes műdarab. Nincsenek idealizált szereplők, tökéletesre sminkelt nők és délceg férfiak, csak csetlő-botló, valami megfoghatatlan után vágyakozó nők és érett meg éretlen férfiak. Ugyanakkor a Volt egy tánc nem is öncélú különcségével, bizarr humorával tüntet: ami azt illeti, ki is forgatja az amerikai mainstream partvonalán tevékenykedő Seth Rogen tipikus personáját. A színész hozza a maga gyermeteg, bárgyú, vicceskedő, mégis kedves és szerethető karakterét, mint minden filmjében. Csak ez most nem elég a nőknek, hiszen itt fel sem merül, hogy az amerikai álomgyár által propagált gyermek-férfi olyan idilli házastárs lenne a valóságban. Működni azért működik a dolog, akadozva, kedves semmitmondással, és persze sok humorral. De nem elég érzelemmel és komolysággal. Fűzzük hozzá: a felállás, a két férfi kínálta alternatíva azért nem fekete-fehér. S emiatt képes gyengéden katartikussá válni a kiélezett drámai csúcspontokat kerülő Polley-film. Mert nem ítélkezik és nem fáraszt azzal, hogy megmondja, mi a jó és mi a rossz. Csak döntések vannak, és az ebből fakadó következmények súlya, ami alatt még a boldog párkapcsolat mosolya is félig lefelé görbül.

A romantikus filmek mítoszai hamar elpárolognak a filmből: elég csak pár hónappal tovább mutatni, mi történik a "boldogan éltek, míg meg nem haltak" happy end felirat után, és a párkapcsolatok dinamikája is működésbe lép, a szerelem kivillantja vasfogát. Mert ebben a filmben a szerelem se valami eszményített idea és létállapot, amibe ha egyszer belép valaki, már soha nem eshet ki belőle. Meg kell érte dolgozni, egy közös vacsorán beszélgetéssel, egy átlagos reggelen a rutint kikerülő szexszel, mosakodás közben egy jól irányzott poénnal. Polley láthatólag tudja, miről beszél, mert képes ezeknek a banális pillanatoknak súlyt adni, s közlendőjét nem nagyzoló kijelentésekbe zsúfolja (közhely üdítően kevés akad a filmben), hanem apró rezdülésekbe, elmaszatolt gesztusokba, amiket a szereplők elejtenek, mikor egy-egy közeledési kísérlet félresiklik, mikor egy bohóckodás során valaki mégis megsértődik. Hiszen a dráma nem a vehemens veszekedésekben, a művi félreértésekben rejtőzik, hanem az apró repedésekben, a pici hibákban, a csendes változatlanságban.
 

Tagadhatatlan, a filmnek is vannak hibái, de ezek is minimálisak. Néha talán túl egyszerűnek tűnik a választás, hiszen az amúgy példásan hűséges Margot őrlődése során kevés figyelem övezi a férfiakat, így felskiccelt karakterük nem hízik kerek jellemmé. Ez a vázlatosság jót tesz az egyiknek, aki a fantázia, az új, az ismeretlen, s rosszat a másiknak, aki a túlságosan ismerős, a visszatérő, a megszokott szerepet alakítja. És igen, a film kicsit lassú, néha megdöccen, ám mégis, olyan végtelenül bájos és szomorú, kedves és kegyetlen, olyannyira jól eltalált, érzelmileg precízen meghangszerelt mű, hogy könnyedén feledteti a részhibákat. Önmagukban is kompakt jelenetek sorjáznak a filmben, melyek természetesnek ható feszültségükkel, az erotikába humort keverő pajkosságukkal, a túlzástól tartózkodó melankóliájukkal legalább olyan emlékezetes maradnak, mint a Blue Valentine képsorai. Élükön a filmvégi montázsjelenettel, amely során egy kapcsolat első pár hónapja sűrűsödik egy szédítő körsvenkbe az őrült szeretkezésektől a közös langyos tévézésekig, miközben Leonard Cohen Take This Waltz című balladája búsítja a hangulatot.

Ráadásul a Volt egy tánc szituációi bárki számára átélhetőek: magja egy szimpla szerelmi háromszög történet, amiből azonban sokkal több sarjad ki egy drámai románcnál. Az újdonság iránti vágyakozás, az ismeretlen gerjesztette fantáziák, az újrakezdés utáni sóvárgás alapvető emberi tulajdonságok – ám annak megválaszolása, hogy az ezeket valóra váltó Margot a végén vajon boldogan (boldogabban?) lép ki a történetből, az már a nézőre van bízva. A befejezés hasonmód ambivalens, mint az Alzheimer-kór házastársi kapcsolatra gyakorolt hatásával szembenéző, Egyre távolabb című Polley-filmben.

A happy end különben is puhányoknak való; nevetnivaló gyermetegség, amire egy olyan egészségesen cinikus író-rendező, mint Sarah Polley, nem fanyalodik. Ad helyette mást, súlyosabbá tett, emésztenivaló drámát, és a megvalósult vágyakat övező kétértelműséget. Félig borúsan s félig derűsen cseng a kérdés: milyen is lesz az a szerelem, amelyik beteljesül?

Volt egy tánc (Take This Waltz)

Színes, feliratos, kanadai párkapcsolati/romantikus dráma, 116 perc, 2011.

Rendező és forgatókönyvíró: Sarah Polley

Szereplők: Michelle Williams (Margot), Seth Rogen (Lou Rubin), Luke Kirby (Daniel), Sarah Silverman (Geraldine)

Forgalmazó: Cirko Film

Bemutató dátuma: 2012. december 27.

16 éven aluliak számára nem ajánlott!