A többgenerációs családban együtt él az apa, az anya, fiúk, az unokahúg, a nagymama és annak öccse – még az utcáról is befészkeli magát valaki. A szülők a szexuális forradalom gyermekei. Mindent elborítanak az évtizedek alatt felhalmozott kacatok. Az anya ledér nőszemély, az apa, ha egyáltalán feltűnik a színen, hátborzongató performanszokkal terheli környezetét, és a fiúknak mindebből tökéletesen elege van. Megpróbálja ezt az állapotot felszámolni, családon belül – vissza akar térni valamihez, az eszmékhez, a "klasszikus értékekhez". De léteznek, léteztek ezek egyáltalán? Súlyos kérdések ezek, több megoldási lehetőséggel, de szerencsére Mrożek nem egy száraz tézisdrámát írt, hanem egy komolykodó abszurd komédiát, remek lehetőségékkel, amiket Bagossy ügyesen ki is használ. Nagyszerűen táncol a realizmus és az abszurd határán, inkább az utóbbi felé billenve, a szimbolikus részeknek is életszerűséget adva.

Az első felvonás díszlete (Khell Zsolt) a legsikerültebb az általam az utóbbi időkben látottak közül. Ez a vizuális szemétdomb remekül jelzi a már-már hippi szülők múltját és megfásult jelenét, egyszerre adja vissza a régi formák elleni lázadást a sok avantgárd és pop-art textúrával és ezek meghaladottságát kopottságukkal. A szülőknek otthonos életforma, de Artúrnak, a fiúnak csak egy fertőző mocsár, amitől meg kell szabadulni. A dolog funkcionális része is remekül működik, a nagy tér mindegyik szeglete más-más helyiséget jelez, de a néző számára pillanatok alatt kiismerhető. A második felvonásra aztán a kaotikusság eltűnik, a falak kipucolódnak, visszatér a Régi Rend.

A jelmezek is változnak, előkerülnek a molyos, poros-fakó régi konvencionális viseletek. Itt lehetett volna az előadás merészebb: míg a ruhák az elején akár jelen idejűek is lehetnek, itt jól beazonosíthatóak a századelő nagyparaszti szláv viseletei; direktebb, de jóval meghökkentőbb lett volna hazai mintákba öltöztetni a színészeket. Lehet, hogy ez a jelen Magyarországában túlságosan direkt aktuálpolitikai utalásnak minősülne, és ez távol állna Bagossy finomabb jelzéseitől, de a mű műfaja és tartalma elbírt volna egy merészebb megközelítést.

Nem nehéz ugyan áthallásokat felfedezni, az előadás mégis inkább elemeli, általánosabb síkra viszi a látottakat. A Tangó komolyabb kérdéseket vet fel, és a darab által bejárt útnak kétségtelenül van egy modellértékű íve, aminek helyességével lehet vitatkozni vagy egyetérteni. A kiinduló helyzet is (milyen utat kövessünk, ha a szüleink által kiharcolt "szabadság" és a "tolerancia", a liberalizmus nem jelent mást számunkra, csak felfordulást és agóniát?) beszippant és végig figyelemmel kísérjük az Artúr-féle "rendteremtő kísérletet", ami természetesen teljes más következményekkel jár, mint ahogy a beindítója ezt eltervezte.

Persze mindez nem működik sikeresen, ha nem a megfelelő színészek tolmácsolásában követhetjük a történéseket. A fentebb jelezett kellemetlen meglepetés az Artúrt alakító Máthé Zsolt játékát látva ér bennünket. A jelmeze is azt jelzi, hogy ő a "gondolkodó filozofikus bölcsész" a családban, és akár innen is megfogható a karakter, csak épp nem hisszük el az általa játszott figurának, hogy képes környezetére hatást gyakorolni, nemhogy rávenni erre a társadalmi színjátékra. A Máthé által játszott karakter nagyban hasonlít a Kispolgárokban Kocsis Gergely által életre keltett figurára, Pjotrra. Pjotr is lázadt, kertelés nélkül kimondta véleményét (amivel egyet is lehetett érteni), és látványosan szenvedett az őt meg nem értő családjától. Csakhogy Pjotr Artúrral ellentétben gyenge jellem, nincs ereje arra, hogy lépéséket tegyen a változás előidézésére. Artúr viszont beleviszi a családot a játékba – ehhez pedig valamilyen tekintélyt vagy erőt kellene sugallnia. Máthé Artúrja, bár szemmel láthatóan hatalmas belső energiákkal dolgozik, itt bukik el: hiteltelen, hogy ez a hisztérikussá tett figura bárkit is képes irányítani, hiába játszanak alá neki a többiek. Éreznünk kellene, mivel befolyásolja a családtagokat, mert a darab végső fordulatának (miszerint nincs is neki konkrét elképzelése arról, mit is szeretne valójában) váratlannak kellene lennie. Az, hogy a család követi, itt csak annak tudható be, hogy a fiúk és hagyják játszani, nem számolva a következményekkel. Ez pedig jóval kevesebb, mint ami ebben a szituációban benne van.

Az előadás többi szereplője viszont kiváló. Pogány Judit, a kártyamániás nagymama kis szerepében elsősorban a komikus vonalat képviseli, a tőle megszokott hibátlan teljesítménnyel. A neki dobott labdákat talán még szenzációsabban üti le, mint a Finitóban. A második felvonásban az abszurd fordulatot vezeti be, ugyancsak nagyszerűen. Mácsai Pál Stomil, az apa szerepében a megfáradt, szobatudós egykori (talán sosem volt?) diákforradalmárt hozza manírtól mentes, precíz technikával, az előadás legemlékezetesebb pillanatai hozzá kötődnek. A fejét a homokba dugó, megfáradt-morcos különcnek lehet leginkább elhinni, hogy családi nyomásra (jobb a békesség alapon) belemegy a játékba.

Für Anikó sem tud hibázni: egyszerre kikapós és a konfliktusokat folyamatosan tompítani akaró feleség. Szandtner Anna ugyancsak erősíti azt a tényt, hogy az Örkény társulatában igen magas az egy főre eső remek kvalitású színészek aránya: a butuska, de szépségét remekül használni tudó Ala, az unokahúg szerepében mind a hanghordozása, szem- és testjátéka olyan, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. A két kisebb szerep közül Debreczeny Csaba járt jobban: a családban először csak megtűrt, aztán szeretővé, inassá végül pedig önkényúrrá változó Edek kevés szöveget, de metakommunikáció szempontjából annál hálásabb jeleneteket kapott. Nem is rontja el őket. Csuja Imrének, a köpönyegfogató Eugéniusz szerepében rövid jelenésekkel kell komolyabb fordulatokat jeleznie – és bár mintha kevésbé lenne erős, az utolsó képnek köszönhetően biztos, hogy mindenki emlékezni fog rá.

A végeredmény tehát bosszantó: ha eltekintünk az Artúr karaktere körüli problémától (ami származhat a színész rossz karakterépítéséből, vagy a rendező rossz színészvezetéséből egyaránt), elgondolkodtató, és remekül kivitelezett előadást láthatunk, de mivel pont az egyik létfontosságú elemnél bicsaklik meg, a Tangó inkább egy be nem váltott ígéret.

Slavomir Mrożek: Tangó

EUGÉNIA, a nagymama: POGÁNY JUDIT

EUGÉNIUSZ, az öccse: CSUJA IMRE

SZTOMIL, az apa: MÁCSAI PÁL

ELEONÓRA, az anya: FÜR ANIKÓ

ARTÚR, a fiú: MÁTHÉ ZSOLT

ALA, az unokahúg: SZANDTNER ANNA

EDEK: DEBRECZENY CSABA

Díszlet: Khell Zsolt

Jelmez: Ignjatovic Kristina

Dramaturg: Gáspár Ildikó
Asszisztens: Horváth Éva

Rendező: Bagossy László

Bemutató:2012. december 21.

Örkény István Színház

Fotók: Dudás Ernő