A fogalmak szintjén – folyamatos változása miatt – nehezen megragadható tevékenységére Cage-nek rá kellett húznia "kísérleti" jelzőt, ezt a még oly tág, számára azonban már mégis szűkítő meghatározást. Mi lehet szabadabb a kísérletezés játékos engedelmességénél és könnyedségénél? Cage nem fél ezt megközelíteni és megmutatni önmagát. Rögtön a kiállítás elején, a Water Study című előadásának felvételén szinte "cirkuszi bohócként" áll a közönség és a tv képernyője elé, a helyzet azonban komolyabb a látszatánál.
Minden, ami körülvesz minket, az zene – hangzik az "alaptétel". A Schönbergnél is tanult fiatalnak nem volt elég a tonális zenétől való elszakadás, ő a klasszikus zenei pálya elutasításának radikálisabb formáihoz fordult. Figyelme folyamatosan a happeningek felé irányult, azonban minden művészeti ágra, azok hatására nyitott maradt. Felszabadulni és felszámolni a kötöttségeket, csupán ennyit akart. Ehhez pedig a buddhizmus filozófiája megfelelő kiindulási alapot biztosított. Az 1940–50-es években a keletről jövő gondolatok a művészeti életben többeknél éreztették hatásukat. Elsősorban amerikai művészek munkásságában fedezhető fel ennek az attitűdnek a jelenléte, egységes irányzatot azonban – talán a filozófia nyitott jellegéből fakadóan – nem alkottak. Az alkotók a buddhizmusnak elsősorban a zen ágával tudtak azonosulni, így ez a vonulat került középpontba. Nam June Paik ide sorolható munkái is említhetőek példaképp, elég csak az egyik leghíresebb és egyben legkézenfekvőbb műre, a TV Buddhára gondolunk – a Zen for Filmről vagy a Zen for Headről, és a többiről nem is beszélve. De ugyanez a gondolatiság fedezhető fel Jackson Pollock csurgatott képein, valamint Mark Rothko meditatív felületein is, hogy csak néhány példa álljon itt.

Cage sokszor használta a komponáláshoz a Ji King – A változások könyvét, amely spirituális elkötelezettségét bizonyítja. A véletlen és az előre meghatározatlanság egy szabályozott rendszerben a szabadságot adták. Cage pedig előszeretettel használta a filozófiákat, és ágyazta őket komplexebb kontextusba. Az egyik elkülönített helységben Henry David Thoreu egyik művét, A polgári engedetlenség iránti kötelességről című esszéjének mondatait halljuk. Ezt Cage a Writing through the Essay ’On the Duty of Civil Disobedience’ hanginstallációjává reprodukálta. A kasseli Documenta 8 keretei között is kiállított installáció jelenlegi beállításán is hat különböző stílust, hangulatot és rangot sugalló szék látható esetlegesen elhelyezve, miközben a szövegből véletlenszerűen vett mondatok moraja hallatszik, keveredik össze.
Cage képzőművészeti kötődése megkerülhetetlen, sokáig maga is bizonytalan volt, melyik területet válassza fő kifejezési irányul. Azonban később sem tudott a művészeti ágak tiszta elkülönültségében gondolkozni – és persze esetében egyáltalán nem is volt szükséges a kizárólagosság. Már a szimbolisták is a költeményt és a zeneiséget akarták egymáshoz közelíteni, az írás képét, ritmusát a zene áramlatához kapcsolták. Mallarmé például felbontotta a szavak mondatban elfoglalt helyének konvencióját, ahogy elhagyta a központozást, az üresség játéka került előtérbe szavak és gondolatok között, a betűk mérete és elhelyezkedése vált fontossá, a kiejtés módja. Hasonló játékosság fedezhető fel Cage kottáin a fehér lap érintetlenül hagyott területein. Talán nem lenne elvetélt ötlet kottaképeihez verseket illeszteni. Hiszen vizualitásuk játéka látható dimenziókba, határterületekhez vezet, a médiumok összekapcsolása a zenemű és képzőművészet összefonódásáról tesznek bizonyságot.

A kiállítás kiemelt részeként gazdag dokumentációs gyűjtemény található Cage keleti országokban tett látogatásairól (Zágrábi Zenei Biennálé, 1963; Varsói Őszi Fesztivál, 1964). Ezek az országok alapvetően fáziskéséssel – és még így is többnyire titkos összejöveteleken – jutottak hozzá az új gondolatokhoz, irányzatok művészi produktumaihoz. Ezért is bírt olyan nagy jelentőséggel, ha valakinek nyugatról sikerült valamelyik országba érkeznie, és szabadon beszélnie, előadásokat tartania. Cage pedig kimondottan az a személy volt, aki bármennyire is nyugodt és megnyerő személyiség, gondolatai mégis ellentéteket és ellentmondásokat váltottak ki. Ahogy azt többen – akár pozitív, akár negatív utóhanggal – meg is jegyzik: maradt utána egy hiány, a szervezőelvvé fokozódó feszültségé, ami összefogta az embereket, és motiválta őket.

Cage talán egyik leghíresebb darabja – a sajnos nem mindig megfelelően interpretált, vagy sokszor a komikum helyzetébe kényszerített műve – a 4’33, ami egy "dobozzene", vagyis az átlagos slágerek hosszára komponált darab. Erre többek is reflektálnak a tárlaton, Esterházy Marcell egy Rolling Stones-koncert néma részletét mutatja be. Ciprian Muresan – aki gyakran nyúl elődök munkáihoz, azokat helyezve új kontextusba – videó munkájában egy emberek nélküli, kihalt gyáron pásztázik a kamera és járja be a teret adott idő alatt. Mások fizikai tárgyakkal reflektálnak a hangzásra, a megroncsolt hanglemezek önmagukban lejátszásuk nélkül is előhívják a klasszikus zene iránti elköteleződéssel szembeni ellenállást, adott esetben pedig lejátszva is a dekadenciát erősítik. Csakúgy, mint a szétvágott vonóhúrok, vagy egy összeégett dobfelszerelés. A továbbiakban festmények, grafikák, levelek és fotók, melyek közt egy szürkére festett vászon azt képviselheti a képzőművészethez mérten, mint a csend szimfóniája a zenében.

A hang szabadsága – John Cage a vasfüggöny mögött című kiállítás a budapesti Ludwig Múzeumban tekinthető meg 2012. november 23. és 2013. február 17. között.

Fotók: Martincsák István (Fidelio.hu)