Egy tudatfolyamos mű a hazugságról, a titkokról, a változásokról és mindarról, amit a kimondott szó hiánya és jelenléte előidézhet. Mindezt napjainkban jeleníti meg a szerző, olyan általános problémákat vetve fel, mint a szülő-gyerek kapcsolat, anya és nagymama közti vibráló feszültség, férj és feleség viszonyrendszere - a 21. században. Rákérdez férfira, nőre, kamaszlányra és művészre, de önmagához hűen nyitva hagyja az ajtókat. Csak invitál, de nem akar semmit ránk erőltetni. A hat különálló egységből felépülő regény a szerző negyedik, Magyarországon megjelent műve.

Ullmannról korábban is elmondható volt, hogy pontosan imeri azt a vékony határt, ahol a szélesebb olvasóközönség és a szépirodalmi nyalánkságra vágyó irodalmárok is megtalálják a kedvükre való részeket. A Szemem fénye is egy titokra és a bűnre, bűnösségre épül, mint a Stella zuhan vagy az Áldott gyermek, ugyanis a történet elején kincskeresés közben néhány gyerek egy tetemet talál, a két éve eltűnt 19 éves Mille földi maradványait. A kérdések, hogy ki is ez a lány, miért ásták el az erdőben, és hogyan változtatta meg egy család életét, végig feszültségben tartják a regényt. A kezdőpont esetleges, a történet kiindulópontját – mint bármely másikét, tetszőlegesen választja meg Ullmann, majd az időkezelés is (rá annyira jellemzően) széttagolt. A születésnap éjszakája kályhaként funkcionál, az ünneplés, a kezdet és a vég szimbóluma, amikor az egy légtérbe gyűlt szereplők mindegyike vissza kell, hogy nézzen saját életére, rá kell, hogy kérdezzen saját magára, de mint a könyv mottójában szerepel, egyelőre nem érkezik válasz: "De téged még mindig nem találtunk meg."

 A könyv a keresésről szól, s így az életről, hogy egy drámai, traumatikus pillanat elég-e ahhoz, hogy az oly régóta húzódó öncsalások, hallgatások és elhallgatások végre megszűnjenek. Siri étteremtulajdonos, férje, Jon író. Lányaik mellé keresnek babysittert a nyárra, hiszen a 21. századi szülők rendkívül elfoglaltak. Így érkezik Mille, aki a felnőttkor határán állva jócskán felborzolja a kedélyeket. Épp annyira nagylány, hogy a 14 éves Alma rajongásig akarjon vele játszani, sminkelni, hajat beszárítani, de épp annyira nő is, hogy Jon rajta felejtse a szemét. És a kamaszkor viharaiban sodródó Alma számára ez megbocsáthatatlan, Mille bűnbakká válik, aki miatt apát elvesztette. És bűnbak lesz Siri szemében is, a házasságuk szimbóluma, a hazugságok két lábon járó szelleme, aki mindig arra emlékezteti, férjével nem tudják egymás változásait követni.

A szétszabdalt szerkezet szétszabdalt világot mutat. Ullmann minden szereplőt és helyzetet kinagyít, úgy vizsgálja őket, akárha egy széttört kristálypohár darabjait venné kézbe és szemügyre, mitől törik bennük pont úgy a fény. Külső és belső idő kínálnak megfelelő terepet ehhez a játékhoz, s ezekkel a síkokkal úgy játszik, hogy egy leheletnyi bizonytalanságot mindig hagy az olvasóban, hol is vagyunk épp a történetben, a többi szereplő vajon mit csinál, vajon miért ez a perc a legmegfelelőbb a belső érzések kivetülésére. Az így felmerülő kérdések izgalma, ez a "kukkolás" fokozza a regény elején felrajzolt hangulatot: a titkokkal teli erdő rengetegét, benne Mille holttestével.

A széttört kristálydarabokban közös fényeket is találunk. Ullmann írói tudatossága vagy egyszerűen tehetsége, hogy a regény egy szorosan felépülő, módszeresen kidolgozott, összefüggő motívumhálót tartalmaz. Ahol olyan családi mintakövetések, sorsszerűségek és tanulásra kínált "élet-felkiáltójelek" vannak, melyeket nemcsak az olvasónak, hanem elsősorban a szereplőknek kellene meglátniuk ahhoz, hogy tovább tudjanak lépni. A halott gyermek motívuma az egyik, és a halott gyermekét sirató anya motívuma a másik, hiszen nemcsak Mille tűnik el, hanem Siri kistestvére, Symen, akinek halála így Jenny életét teszi tönkre. És persze Siriét, aki Almával együtt az örökös bűntudatban, megnemértésben él, miszerint ő a hibás mindenért. Alma ezen kívül persze sokkal többet hordoz magában: 14 éves, levágta angoltanárnője hosszú hajfonatát, verekedett az osztálytársával, mindez óriási belső feszültségről árulkodik, ami a családban indukálódik. Alma viselkedése csak tünet, kiegészítve a saját belső törvényeivel, azzal a rettenettel, amit egy kamaszlány megél, miközben például elkezd nőni a melle, szélesedik a csípője. Ezzel aztán Jon sem tud mit kezdeni, idegenné lesz számára Alma. Ullmann azt a társadalmi problémát is feszegeti, hogy a szülők közti és a családon belüli feszültség hogyan jelenik meg a gyermekekben, az ártatlanság védelmében szólal fel, hogy bizony jobban kellene egymásra figyelni.

Nem véletlen a regény címe. Szemem fénye, mondja Jon Sirinek szerelmük elején, aztán ezt a fordulatot használja egy szeretőjének írt levélben is, melyet felesége elolvas, szemem fénye, mondja Jon Almának, aztán mégis a másik lányon, Millén felejti a sajátját.
A férfi így lesz hiány a műben, az egyetlen hús-vér férfi, aki a padlásszobában ücsörög naphosszat, ír, illetve nem ír, majd napjában többször elviszi sétálni Leopoldot, a kutyát, aki természetesen a nagy irodalmi kutyák sorában Leopold Bloomra utal. Siri kétszer kérdezi meg tőle, mit jelent írni, milyen örömöt talál benne. "Az ember azért ír, hogy valaki más legyen, valaki másnak lenni pedig ugyanaz, mint megszabadulni saját magadtól, vagy jelenthet ennél többet is? Jelentheti annak a szükségét, hogy kilépj magadból, át valaki másba, átvedd valaki másnak a helyét, együtt érezz, együtt élj, együtt lélegezz vele?" Talán ezek a regény legfontosabb kérdései.

Mert válságban van mindenki, teljes a zűrzavar, mit jelent egyedül és együtt lenni, megértőnek lenni, elfogadni, Siri mint feleség, lány és anya, Jon mint író, apa, érzi úgy, hogy csődöt mondott, Jenny élete vége felé nem úszhatja meg, hogy szembenézzen Syver halálával, Alma mint kamaszlány, mint apa kiskirálylánya kerül válságba. A szerepek tarthatatlanok lesznek, Mille személye és halála egyben egy szimbólum is lehet erre, hiszen a benne, általa megjelenő idegenség és halál szenvtelen, objektív tükröt mutat az egész családnak.

Mindeközben a kommunikáció, a párbeszéd és a történetmesélés hogyanja, miértje ordító kérdés a műben. Nem véletlen, hogy Jon regényének szinopszisában a haláltábor szögesdrótjának két oldalán áll egy fiú és egy lány, a lány kintről almákat dobál be, majd sok évvel később megtalálják egymást, és összeházasodnak. De az Ullmann által feltett kérdés az, hogyan szólítható meg újra a másik ember annyi év hallgatás után.

"Nem tudja, honnan van a kép, de Romát nézi, a röpke mozdulatot, ahogy a kezével végigsimít a haján, a mozdulat biztosan fiatalkora óta elkísérte egészen a máig, Romát bámulja és átéli, hogy a nő megnyílik és feloldódik előtte. Az összes korlát, az összes fenntartás, az összes idő és bánat, minden, ami Hermant Hermanná, Romát pedig Romává teszi, semmivé lesz és a kerítés túloldalán a pirkadatban ott látja a lányt az almákkal. Mindig is tudta, mindig is vágyott utána, most már csak papírra kell vetnie" – írja Jon, és az élet egybemosódik a megírt szövegekkel, mert a vágyait hajkurászva, keresve, szépen hagyja, hogy elmenjen mellette az Élet. Magában beszél mindenki a másikhoz, Jon éveken át Sirihez, Siri éveken át Jonhoz, de mégis külön alszanak, és az ágyból, padlásszobából küldözgetik egymásnak a fotókat, ahelyett, hogy elindulnának egymás felé. Amikor kiderül minden, amikor végre átszakad a némaság gátja, úgy tűnik, már késő a boldogsághoz. 

"Hol kezdődik egy történet és hol végződik?" – teszi fel a kérdést Jon, illetve Ullmann, miféle hazugság mozgat életeket. Például itt, például ilyen, mondja. Megoldhatatlannak látszó életek, határhelyzetekbe sodródott szereplők élik életüket, identitásválságban, tele ambivalenciával, saját maguk paradoxonjaival, a család fogalmának át- és újraértékelődésének paradoxonjával, ahol a szembenézés, az igazság, a beszéd végül odafordulást, lehetőséget teremt. Az intertextuális utalásokkal a regény egy újabb regisztere tárul fel, a történetek így még inkább egymásba nyílnak, valóság és fikció egymást tükrözik a Szemem fénye című regényben.