Kamuzd ide nekik Amerikát, pálmafákat a Váci utcára, mintha normálisan élnénk! (Made In Hungária musical és a 2009 évi film kulcsmondata; szerzői: Fenyő Miklós és Tasnádi István.)

1989. november 28-án a teljes kommunista vezetőség leköszön Prágában, és az éljenző tömeg transzparenst függeszt ki a prágai tévétoronyra a következő felirattal: »Lengyelország – 10 év, Magyarország – 10 hónap, Kelet-Németország 10 hét, Csehszlovákia – 10 nap.« Hamarosan hozzáfűzik majd még Bukarestben:  »Románia – 10 óra.«  Ennyi idő alatt omlott le a vasfüggöny és oszlott fel a kelet-európai szocialista tábor. A végnapok nélkülöztek minden látványosságot. Mihail Gorbacsov 1991 decemberében tartott beszéde megpecsételte a Szovjetunió felbomlását és véget vetett a Kommunista Párt uralmának. A szocializmusra nem kívülről mértek végső csapást, hanem belülről bomlott föl. Nem megsemmisítették, hanem önnön súlya alatt összeroppant. Legyőzéséhez nem volt szükség nagy hadseregekre, a NATO-csapatok bevonulására vagy amerikai rakéták bevetésére, csak azoknak az embereknek az akaratára és elszántságára, akiket a szocializmusnak kellett volna boldoggá tennie. (Viszlát, elvtársak! Kelet-európai rendszerváltások dokumentumfilm sorozata és könyve: Dalos György: Viszlát, elvtársak! A szocializmus végnapjai Kelet-Európában. 2011 fülszövege.)

A kelet-európai rendszerváltás 20. évfordulós, 2011. évi, nagy nemzetközi kulturális projektje, francia-német-magyar-lengyel-cseh filmje, a szocialista keleti blokk belső felbomlása képeivel próbálta megjeleníteni a demokratizálódó magyar társadalmi nyilvánosság saját belső erejét. A visszatekintés illeszkedett a kortárs európai válsággal küzdő diskurzusteremtő hagyomány korunk nagy történelmi problémái ellen harcot indító jelenéhez, de egy szélesebb és valósabb globális kulturális értelmezési keretben az okok és jelen következményei jobban megérthetőek.

A közelmúlt valós képeivel a szovjet kommunista világ részeként létező szocializmust lebontó hazai történelmi folyamatok az 1970-1980-as évekre fejlődtek ki, de lényegi előzményei, mint populáris közkultúrája, identitásmintái, rocktörténete, virulens mémszerű kulturális jelenségei, rock- és popzenei sémájú új történelmi identitásai az 1950-1960-as évekig visszanyúltak.

Az atlanti Nyugat, Amerika, Nyugat-Európa 1950-es évektől kifejlődő új rockzenei, populáris fiatal lázadó szubkultúrája hamar beépült, az elhomályosuló makro-társadalmi közkultúra-kép új identitásmintáinak alapjává vált; a pop-rock a jövő forradalmi közbeszéde, a tömegkultúra köznyelve lett, melyet globálisan terjesztett az új szóbeliség új audiovizuális technológiája.

Az Egyesült Államokban születő, s Nagy Britanniában népszerűvé válva átalakuló forradalmi trendeket a magyar pop- és rockzene a hatvanas évektől már a saját lehetőségein belül – pár év fáziskéséssel adaptálva – próbálta követni, és ’begyűrűztek  hozzánk’ az új zenei stílusirányzatok.

A valós magyar (pop-rock) történelem alternatív képét adó tiltott rock/beat itthon is elterjedt, a rádióadók, csempészlemezek, slágermásoló klubkoncertek révén az 1960-as évektől kezdeti módon, majd az 1970-1980-as évektől visszafordíthatatlanul Magyarország és a keleti blokk ellenőrzött, kitermelt hivatalos szocialista magas kultúráját lebontó mindennapi élet részévé vált.

1956 után vált a rockzene – az Ifjúsági Park KISZ-védnökölt megnyitásától az apparátus párthadserege által is katalogizált, szintén kiszklub-tagságis klubhálózat rendszer ellenőrzött zenekaralapító hőskori mozgalma – hol nyugati beteges-kiirtandó vírusos-fertőző kórrá, hol pedig fiatalokat megnyerő, ellenőrző-felhasználó erővé, totális párturalmi eszköz-renddé.

1956 korfordulója után az 1960-as évek elejétől Magyarországon is megjelenő rock’n’roll a korai Kádár-kor paradigmatikus, lényegileg alternatív történelemképét tudja felmutatni.

Egyik legkézzelfoghatóbb bizonyítékát ennek maga az állampárt hatalmi gépezete adja meg utólag: az a pártbürokrata hatalmi elnyomó rendszer, mely a saját társadalma megfigyelését, ellenőrzését, manipulálását és átalakítását erős titkosszolgálati eszközöket bevetve végezte. A rendészhálózat totális kulturális-társadalmi irányítást valósított meg, és miközben szórakoztatott, azonnal adatokat is gyűjtött a rockizóknál, az éjféli házkutatásokon.
 

Az 1950-es évek első felében, 1952-ben Rákosi 60. születésnapi csúcskorában, majd átmeneti enyhülés utáni, 1956 előtti visszatérésén, utolsó korszakában az ÁVO, Államvédelmi Osztály hagyományain felépült ÁVH, Államvédelmi Hivatal a fénykorát élte, s később beépült az új rend viszonylatain a Belügyminisztériumba és a BM igazi ÁVH-Minisztérium lett: vezetői, eljárásai finomodtak, de szervezeti csoportcéljai – modernizálódva – alattomosabbá, erőszakosabbá lettek.

Az 1956. október 25-ei, Parlament előtti provokációért és tömegvérengzésért, s a forradalom menetének végső eldöntéséért is egy gépfegyveres ÁVH-s különítmény akciója lett volna számon kérhető és parancsnoka, aki az Alkotmány utcai, szovjet kiskatonákkal beszélgető polgárok közé való lövetéséről még 1981-ben is dicsekedve emlékezett meg egy tervezőiroda középvezetőjeként.

1956 ezutáni napjaiban és a korai Kádár-korszakban is az történt az ÁVH-val, ami egészen a kommunista belügy egész végső korszakáig jelenségértékkel bírt: Elnöki Tanácsi rendelettel feloszlatták, de sorkatonáik nem szereltek le, hanem rendőri egyenruhát kaptak, s miközben Nagy Imre 28-án bejelentette a Rákosi-rendszerrel együttes felszámolásukat, szombathelyi egységeik már 30-án a Köztársaság-téri pártház-ostrom Life magazin fotóin lettek új provokáció áldozataivá.

A hálózat szétesett, illegalitásba vonult, de karhatalmi, szovjet megtorló csapatokba rendeződő része is hamar problematikussá vált: a régi elvtársakat még régebbi új elvtársak világították át új-régi koncepciós, kikényszerített hamis vallomásokkal, s 1963-ra eltávolítva őket a Kádári jövőből.

A hadigazdálkodásra, hadikommunizmusra is felkészült állami beavatkozás vészkorai után a létfontosságú kommunikációs távirat-, telefon-, rádiós és ipari központok elleni szabotázsok, fegyveres ellenforradalmi és palota-ütközetek válságkezelő eszköztára elavult lett számukra.

A 1960-1980-as évekre ezektől távolodó szervezetnek új, konszolidált-polgári tereken is nyílt harctér: ekkor vált a jövő új nyugatmajmoló fiatalságának rockzenei intimitása állami tétté.

Az 1960-1990-as évek közt tiltva majd tűrve, sőt támogatva beindult a rock, az első magyar nyelvű beat-rock dalszövegek, lemezek ki-mit- tud?-ok táncdalfesztivál-korszakától a punk újhullámon át a Fölöspéldány írócsoport és a Beatrice első hazai ellenzéki irodalmi koncertjéig.



A féllegális fekete bárány tömegfesztivál idejére az irodalom is tömeges ifjúsági problémává vált, s a párt félt, hogy az ellenzéki értelmiség, a fiatal ’munkásosztály és a rockzene egymásra talál.



A Habermas által is leírt nyugat-európai, politikai hatalmi diskurzusok közötti, világnézeti és pártnézőpont-életmódbeli definíciós harcra a kommunisták később már kevésbé készülhettek. Helyette az egyre kevésbé hatékony totális-gondolat-rendőri és hatalom-irányító, kezdeményező helyzetekben sokszor már csak – változáskésleltető eszközként – a jól informált összezavarással éltek.



A sorozat további darabjai (Rekonstruált kis magyar kultúrtörténet 2. – A pop-, és rockzene a Kádár-korszakban; Rekonstruált kis magyar kultúrtörténet 3 – Az irodalomtörténet megfigyelése) bemutatják, összeállítható-e további, megírandó (ORI, Országos Rendező Iroda, MHV, Magyar Hanglemezgyártó Vállalat) "történetekkel" a Kádár-kor alternatív történelme.