A bennfentesebb látogató számára is ismeretlen fellépőket prezentáló Ultrahang Fesztivál két év után került újra megrendezésre, így a kiéhezett szerző – többedmagával – öt napig „kénytelen” élete egyéb dolgait félretenni, és alapos tájékozódás után belevetnie magát a kísérleti zenék újabb kalandjaiba.

Az első nap enyhe tétovázással indul, bár a kamaraterem koncertjei szigorú rendben zajlanak, és a szervezők nem hajlandóak senkit sem beengedni az előadás kezdete után. Masszív dübörgés hallatszik ki az előtérbe, megelőlegezendő a tudósítókra váró többnapos zaj-zenei kirándulást.

Egyszer csak valaki pofátlanul beoson a terembe, és megindul az áramlás nemcsak befelé, de kifelé is: ami nem meglepetés, ha meggondoljuk, hogy néha magasabb fizikai és szellemi nyomás nehezedik a felkészületlen látogatóra egy ilyen fesztiválon, mint egy útépítő cég pickhammeres alkalmazottjára.

Nem, ez nem vicc: a repetitivitás, a fehér-zaj, vagy a robbanással felérő basszusok megterhelik az embert. Természetesen azok, akik ideérkeznek, tudják, hogy mire vállalkoztak, és ez körülbelül 80-100 embert jelent, ami a későbbiekben a duplájára egészül ki, és a hétvégére stabil marad.

Sajnos, akik csak a fesztivál velejét akarták megtekinteni, azok rosszul jártak, ugyanis az egyöntetű vélemények szerint: az izgalmasabb produkciók a rendezvény elejére és a végére jutottak. Mindenesetre kialakul egyfajta cinkosság a végig jelenlévők: azaz a bérletesek, a fellépők és barátaik között - a legtöbb előadó ugyanis végignézi a többiek produkcióját, s így ők több napra érkeztek a fővárosba.

A Merlin Színház alagsorban lévő kamaraterme és az emeleten található nagyterme közt folyamatos az áramlás - középen a bárpulttal, ahol a ritka csinos, és kiegyensúlyozott formát nyújtó pultoslányok és -fiúk segítik a kultúrált szórakozást.

A „koncertek” közti átállás mindvégig korrekt - a profi technikuscsapatnak köszönhetően. Ötvenöt eltérő hangzású produkcióra nem egyszerű odafigyelni - ám itt a technikusok maradéktalanul teljesítik még a legszőrösszívűbb kritikusok elvárásait is.

Már az első napon felbukkannak a következő napokra oly jellemző hangzások: az apró történésekkel operáló minimál-glitch, az avatatlan fül számára őrjítő noise, valamint a politikai ideológiával támogatott breakcore. Nagyjából ez jellemző az egész fesztiválra, a kiemelkedőbb pillanatokat pedig a szokatlan technikával előhozakodó művészek nyújtják.

A holland Xavier van Wersch (ő Magyarországon tanít és él családjával - abszurd volt látni, hogy 8 év körüli kisfia is ott „figyel” apja előadására) saját maga által épített, félig-tönkretett eszközeivel „borzolja” a hallgatóság idegeit.

Az inkább művészeti galériákban fellépő Keiko Uenishi, alias O.blaat döbbenti meg talán a legjobban a közönséget: kecses, apró mozdulatokkal generált hanghullámai egészen érdekes világba viszik az arra kompetens befogadót, és ez kész csoda, hisz mindezt egy Nintendo távirányítóval és egy Bluetooth készülékkel a kezében műveli - na meg a laptopjával.

Ami - természetesen - majd minden előadónál hangszer, a közönség tagjainál pedig a mindennapi élethez tartozó kapocs, szóval a fesztivál során felbukkanó Apple-szimbólumok már-már reklámfilmbe valók. És ezt gyönyörűen ellensúlyozza az a kolomp, amit Nun András, az egyik főszervező szólaltat meg - a szünetek végén.

Más rendezvényektől eltérően itt nincsenek pontos kezdési időpontok: nemcsak a - már említett - beállítási problémák miatt, hanem azért is, mert itt megadatik a művészeknek, hogy annyit játszanak, amennyihez csak kedvük van. És így fordulhat elő, hogy sokan csak 15 – 20 percet zenélnek – ám mellettük szól az, hogy néha igen intenzív támadásokat intéznek agytekervényeink ellen, ami az előadó számára is fárasztó lehet.

A második, csütörtöki napon főleg Zlatko és Nicron, valamint Robert Piotrowicz és Antoine Chessex hagy mélyebb nyomot a hallgatóságban. A szaxofon–effektpad–gitárerősítő szentháromságban hívő svájci-német Chessex atomtámadás utáni (vagy közbeni) hellyé változtatja a termet.

Miután sikerül kikecmeregnünk a teremből, megpillantjuk a már bárpultnál álldogáló - de előbb még kapucniban őrjöngő – Antoine-t, aki immár vigyorogva mesél arról, hogy mekkora zenebohóc is ő. Igen: láttuk, hallottuk, és köszönjük.

A péntek-szombati napon kevesebb a figyelemfelkeltő produkció, de ez nem kritika: egyszerűen csak az elvárásaink változtak. Az óriás dj-zsonglőrként felvezetett dieb13 az első igazán nagy csalódás - bár a közönségtől nagy tapsot kap.

A már-már kultikus magasságokba emelkedett FM3 mindkét beharangozott fellépése „az év elején még halkan játszunk” koncepción bukik el: gyönyörű loop-ambientjükből még a hangfal mellett állva is alig jön át valami. Érdemes kiemelni viszont az utolsó napon előadott, zajosabb „kollázsukat” (ami csak valamelyik fellépő betegsége miatt volt lehetséges). Itt bizonyítékot szolgáltattak ugyanis kanonikus helyzetükre: óriás füstfelhőben játszottak – és végre megfelelő, „rendes” hangerőn.

Még mielőtt elvesznénk a fesztiválzáró nap eseményeiben, ki kell térnünk két magyar előadóra: a siófoki Mike Rosoft remek ambient-elektronikájára, illetve a képzőművész-duó, Ovekk_Finn egyedi zaj-kísérleteire; külhonból pedig a már nevet szerzett Marcus Schmickler, Khan és Phon.o hozta a formáját - mondhatni, ragyogóan.

Az egész rendezvény legjobban várt eseménye, a Share - „mindenki játéka”- rendesen megosztotta a közönséget. A figyelmesebbje a pultoslányokat sajnálta („vajon hogy lehet így számolni?”), a vájtfülűek pedig a koncepciót keresték. Annyi azért elmondható, hogy nem sokuknak sikerült dűlőre jutni: sokan zagyvaságnak tartották a „produkciót” - a többség csupán „érdekesnek”.

Vasárnapi felhozatalunk a finn-magyar „barátság” jegyében zajlik: káprázatos északi hangulato-(ka)t kapunk a Fonal kiadó művészeitől: az ES, az Islaja és a Kemialliset Ystavat előadásmódjukban ugyan nagyon különbözőek, mégis hamisítatlanul finnek.

Tigrics továbbra is a legmegbízhatóbb előadónk, a Pándi-Keszei-Halmos-Prell összeállítású avantgard-kvartett pedig két énekessel kiegészülve (Csihar Attila és Paizs Miklós) nyújtott ritkán hallható improvizatív jamming-et a színpadon.

Mindezek után – a lehető legelkoptatottabb kifejezéssel élve – tényleg már csak hab a tortán, amikor az osztrák dj, Patrick Pulsinger elektro-house szettjére a még ott lévő művészek is táncra perdülnek, és hajnal 3-ig abba sem bírják hagyni - a meghirdetett fél kettes zárás dacára.