A kaliforniai pszeudopunk együttes már az előző lemezével, a 21st century breakdown-nal rákapcsolt a mélyrepülésre, azóta a helyzet, nos, csak fokozódott: musicalre vitték az amúgy tökéletes American Idiotot és kiadtak egy tizenhat helyszínen rögzített koncertalbumot, a remekbeszabott Awesome as fuck címmel.

És akkor azt történhetett, hogy a fiúk ráébredtek arra, hogy a dobos fantázia-keresztnevéről - Tré - némi nyelvi rugalmassággal még egy bőrt le lehet húzni: jelentsen hármat is, ami pedig a legjobb érv arra, hogy ne egy, hanem rögtön három albumot rögzítsenek, úgymond trilógiát! Az más kérdés, hogy az ¡Uno! ¡Dos! ¡Tré! se leírva, se kiejtve nem jön össze semmilyen nyelven sem, de sebaj, jó lesz így is.

Szemceruzát ragadtak, egymás tenyerébe csaptak, megnézték, mik azok a számok, amikkel az utóbbi években nem tudtak mit kezdeni, némi bevétel reményében mély levegőt vettek és valamilyen algoritmus mentén három albumba rendezték már meglévő számaikat.

Mi kell még? Ja igen, valami jó kis marketingfogás! Seperc. Íme néhány instant tanács Robbie Williamstől:
 
So write another ballad, mix it on a Wednesday / Sell it on a Thursday, buy a yacht on Saturday / It's a love song, a love song / Do another interview, sing a bunch of lies / Tell about celebrities that I despise //And sing love songs, we sing love songs so sincere

Csakhogy, míg a Come Undone dalszövege merő önirónia, addig a Green Day az utóbbi években elkezdte magát komolyan venni. Az pedig egy punkegyüttes végét jelenti. De erről a frontember, Billie Joe mintha megfeledkezett volna, így aztán együttese a következő lépésekkel blamálta magát:

• először igazán kiakadtak egy gagyi, Las Vegas-i gálán, aztán
• a látszat kedvéért és újabb újságcikkek reményében sűrűn bocsánatot kértek, majd
• alkoholproblémákra hivatkozva az énekes megígérte, hogy kezelteti magát,
• töröltek egy-két koncertet, majd, bízva a kollektív amnéziában/érdektelenségben folytatták a stúdiómunkát pár hét kihagyás után. Közben pedig
• minden fórumot megragadtak arra, hogy szuperlatívuszokban beszéljenek arról, hogy milyen frenetikus albumok vannak készülőben. Nagyjából így:

This is the best music we've ever written, and the songs just keep coming (...) Every song has the power and energy that represents Green Day on all emotional levels. We just can't help ourselves (...) We are going epic as fuck!

(Ez a legjobb zene, amit valaha írtunk, és a dalok csak úgy maguktól jönnek (...) Minden dalban benne van az az erő és energia, amelyet a Green Day minden emocionális szinten képvisel. Nem tudjuk megállni (...) Kibaszott hősökké válunk!)

Nos, megvannak a kétségeim:



Az a baj, hogy az albumok zömmel szánalmas és közhelyes számcímeit nézve (Oh Love, Sweet 16, Let Yourself Go, Missing You) és dalszövegeit (itt már nem is idézek) olvasva mindennek inkább az ellenkezője igaz. Hallgatás közben már biztos vagyok abban, hogy vagy túl jól, vagy túl rosszul sült el a rehabon töltött idő. És ez messze nem az a Green Day, amelyik a 90-es évek közepén a punkrockot, a kétezres években pedig a punkrock-operát tette mainstreammé.

Ez a Green Day megpróbálta feltalálni a garázsrockot. Csakhogy négy éve volt már egy ilyen lemezük, de azt csak Foxboro Hot Tubs álnéven merték vállalni. S minthogy a ¡Dos! egyik slágernek szánt számát, a Fuck Time-ot (ismét egy remek cím) is Foxboro-ként adták elő először, ezért nem lett volna rossz ötlet a trilógia egészére "őket" alkalmazni. Akkor talán nem blamálták volna még jobban a Green Day brandet.

De ha már a trilógia és - még negyven felett is - a garázsrock mellett döntöttek, akkor érdemes lett volna mondjuk némi tematikát belepakolni az albumokba, hogy legalább valami mérhető és értelmes különbség és/vagy összefüggés legyen az albumok között!

S mindezt csak tetézi, hogy készül egy dokumentum-DVD is, ¡Quatro! címmel...

De szerencsére az még nem jelent meg, ezért nézzük egyenként a trilógia darabjait!

¡Uno!

Az album egésze meglehetős unalomba burkolózik, rengeteg az önismétlés, túl sok a szerelmes szám (Sweet 16, Oh Love, Fell For You, Stray Heart), de azért vannak benne a Green Day egész jó korszakait idéző dallamok is, sőt, olyan gitárszólók (Nuclear Family, Let Yourself Go), amiket utoljára a Kerplunkon hallhattunk.

A számok viszont részben ezek miatt, részben pedig az erőltetett váltások miatt sokszor szétesnek, Billie Joe hangja pedig egyrészt túl nagy skálát akar bejárni, ami élet- és Green Day-idegen, másrészt túl tisztára kevert. Azt pedig 2012-ben már illene beépíteni, hogy a pedofília (vö. Sweet 16) már nem trendi, a zenében pedig egyenesen elcsépelt. És aztán ott a Kill the DJ. Amiről - és így az albumról is - pont ennyit szeretnék írni.

¡Dos!

Nem vagyok producer, de az biztos, hogy eszembe se jutna egy Green Day albumot egy Simon and Garfunkel tisztelgéssel kezdeni (See You Tonight) - akármennyire is szeretem mindkét formációt. A folytatásban ugyan több a Green Day-közeli elem, itt is sok olyan szóló van, amilyeneket pályájuk kezdetén játszottak és ami kellemesen nosztalgikus, ám új és használható ötlet erre az albumra se került.

Ott van például az unalomról szóló Lazy Bones, amely kétszeres önimsétlés. Egyrészt ugyanazzal a dobbal indul, mint a 18 évvel ezelőtti 86. Másrészt pont arról szól, mint az eredeti unalomhimnusz, a Longview, amely azonban egyből dühbe fordul. A Lazy Bones ezzel szemben ugyanolyan unalmas, mint amiről énekel. Beletörődtek önmagukba. Néha még meg-megvillan valami, de azt azonnal lenyomja a következő szám semmije. És hát ezen az albumon is helyet kapott a Kill the DJ, csak most Nightlife a címe.

¡Tré!

Az album a vonósokkal kísért Brutal Love-val indul és a szintén vonós The Forgottennel zárul, ily módon keretesnek is mondható, és ezzel a trilógia utolsó darabjába végre valami koncepció is szorult, de azért ez még messze kevés ahhoz, hogy a ¡Tré! bármennyire is kiemelkedjen az együttes tizenegy albumos diszkográfiájából.

Merthogy a keretül szolgáló két szám tíz, semmi meglepőt sem okozó számot ölel át. Van itt is szerelem, idézőjel, közhely és 99 revolutions (aminek a címe, gondolom nem csak engem emlékeztet a 99 Luftballonsra), békülékenység az X-Kid-ben (bombs away) és visszasírt lázadás a Sex, Drugs and Violence-ben (give me, give me danger).

Bajban lennék, ha meg kellene neveznem legalább egy albumnyi jó dalt a trilógia 37 számából. Tessék tehát visszavonulni, vagy valami rendeset letenni az asztalra!

Persze mondhatnánk, hogy egyszerűen csak arról van szó, hogy kinőttem a Green Day-ből, aminek persze lenne létjogosultsága, ha nem élvezném még mindig a 2005-ig megjelent albumok mindegyikét.

A legjobb tehát, amit az ember tehet, ha elszámol magában háromig (akár lehet spanyolul is, de akkor helyesen: ¡Uno!, ¡Dos!, ¡Tres!) és kidobja ezeket a lemezeket, vagy legalábbis nem nagyon hallgatja, hogy az emlékezetében inkább valami olyan maradjon meg a Green Dayből, mint amilyen ez a klip itt:

<iframe width="420" height="315" src="http://www.youtube.com/embed/2rmnZTEXNvg" frameborder="0" allowfullscreen></iframe>

Green Day: Rock Band - She (Live Performance)

(És kérem, hogy az olvasó értékelje azt, hogy egyszer sem használtam ki a Tré magyar jelentéséből fakadó remek humorlehetőségeket;-)