gyerek
2013. 01. 19.
Óh, én nem így képzeltem el a rendet!
Tasnádi István és Vidovszky György – A harmadik hullám
Vidovszky György többször, több helyen is elmondta már, hogy munkájának egyik legfontosabb célja párbeszéd kezdeményezése a kétkedőkkel, tagadókkal, nehezen meggyőzhetőkkel. Értelmes és intelligens kommunikáció kialakítása akkor is, ha a másik fél antiszemita, rasszista, kirekesztő nézeteket vall, ha látszólag hiábavaló törekvés, hogy valódi, tényleges dialógus alakuljon ki a résztvevők között. Vidovszky György ezúttal Tasnádi István A harmadik hullám című darabjával egy valós esettanulmányt továbbgondolva megkísérelte megvalósítani elképzelését a Bárka színpadán.
Egy iskola hétköznapjaiba csöppenünk bele, épp egy tematikus hét első napján, ahol az autokrácia, anarchia és demokrácia órák szemtanúi lehetünk. Fontos, hogy a gyerekek választhatnak a kurzusok közül, ám az egyiken, az autokrácián egyre magasabb a létszám. A kezdetben nagyon is heterogén csoport gyorsan homogénné válik, ők lesznek "A Hullám". Saját belső jelrendszerük, propagandájuk mellett nehéz függetlennek maradni, aki ezt teszi, könnyen pórul jár. Így történhet meg az is, hogy az egyik, a csoportba be nem lépő osztálytársukat a születésnapján heccből elrabolják, zsákot húznak a fejére, a csomagtartóba teszik, majd elhitetik vele, hogy fel akarják gyújtani. A Boldog szülinapot eléneklése után pedig nem értik, miért omlott össze teljesen a "barátjuk".
Vidovszky rendezésében erős a törekvés arra, hogy a diákok sokféle személyisége kirajzolódjon: verbális és metakommunikációjukban is ez kap hangot. Legkönnyebben az öltözködésből dekódolhatók e jelrendszerek. A nemzetieskedőtől és az emóstól a plázacicán és lúzeren keresztül a szépfiúig, vagy a nagyon is autonóm hippiig mindenki megtalálható az osztályközösségben. Közülük ketten emelkednek ki: a lúzer és a hippi, egy fiú és egy lány, akik a skála két végéhez közeledve helyezkednek el. A fiú A Hullámban végre lehet valaki, életében először azt érezheti, tartozik valahová – saját bevallása szerint. Ennek fenntartásáért bármit megtenne, képes lenne az igazgatót is fölpofozni. A lány az első perctől lázad az autokrata "rend" ellen, tiltakozásának is a demokrácia eszközeivel ad hangot, sztrájkba, ellentüntetésbe kezd – hiába. Kőszegi Mária autonóm, lázadó személyisége szépen megformált, teljes lényében ezt az attitűdöt hordozza, ahogyan Tolnai Klári fehérruhás, harisnyakötős butácska naivája is telitalálat. A csoportba való belépés után a tényleges átalakulást és változást a legjobban Tóth János Gergely hozza. Ő alakítja az addigi, mindenből kirekesztett örök vesztest. A Hullám létrejötte után azonban az egész élete megváltozik. Fontoskodó, a szerepét túlértékelő, tipikus felemelkedett diktátorfigura, aki aztán a rendszer összeomlását sem tudja elfogadni, hanem pisztolyt nyom le a saját torkán.
A harmadik hullám tökéletes példa ugyanis a demokrácia/autokrácia/diktatúra határainak elmosódására, szinte észrevétlenül csúsznak össze a középiskolai közösség életében ezek a kategóriák. Az a demokrácia, amelybe a diákok beleszülettek, szinte teljesen ismeretlen számukra, miközben erősen él bennük a feltételezés: napjaikban már lehetetlen, hogy bármilyen diktatórikus berendezkedés létrejöhessen, és életben maradhasson. Ez az előadás alaphelyzete is, amely egy félkör alakú, magas fokokkal ellátott lépcsőszerkezetben játszódik. A mindig pontos funkcióval ellátott bravúros, és minden célnak megfelelő díszlet (Heike Vollmer) hol iskolai pad, hol színpad, hol lelátó, miközben a hierarchikus rend elemeit is játékban tartja. Ha a fokok egy síkba kerülnek függőlegesen, a tér is szűkül, hatalmas, fekete hátteret látunk, amely az élet terét is szűkösebbé teszi a vészterhes pillanatokban.
Tasnádi a darab megírásához Todd Strasser A hullám című regényét valamint Ron Jones tanulmányát használta fel. Utóbbi középpontjában egy, az eredeti elképzeléstől eltávolodott, életveszélyessé vált, átpolitizálódott rendszer áll. A közösséget alkotó tagok szimpla elemekké alakulnak, felülről irányított, s ezen irányítás által gondtalanná vált nyájjá, amelynek minden külső és belső attribútumát is a hasonlóságok mentén kell és lehet elképzelni. Fontos, hogy ezt a mesterségesen létrehozott mikrotársadalmat felnőttek irányítják Jones és Tasnádi esetében is, utóbbi azonban alaposan továbbgondolja az eredeti elképzelést. Jones tanulmányának történései könnyen dekódolhatók, Foucault panoptikus, ellenőrző, hatalom alá vevő rendszerében könnyen elképzelhetők, a cél a hatalom interiorizálása. Különbség viszont van, Tasnádi művében ugyanis kezdetben (!) a centralizáció mentén alakul a történet. A hatalom egyetlen személy kezében összpontosul, majd a történetben előre haladva szép lassan felfeslik és szétosztódik, miközben a kívülállók csak annyit éreznek: félni kell. Mivel nem tudják, pontosan kitől, ezért mindenkitől.
.
Jones tanulmányától eltérően Tasnádi darabjában nemcsak a diákok, hanem tanáraik is középpontba kerülnek. Azok, akik kezdetben nem látják az életveszélyt az egyik diák náci kézlendítésében, vagy éppen rasszista megjegyzéseiben, mások teljes érdektelenségében, a fiúk hímsoviniszta, lekezelő viccelődéseiben. A darabban a tanárok egymáshoz fűződő viszonya is kirajzolódik, melyek közül a legfontosabb a főszereplő férfi tanár (Dévai Balázs) és szintén pedagógus barátnője (Szorcsik Kriszta) kapcsolata. Ebben a relációban a férfi mindig alulmarad a barátnőjével szemben minden szakmai megmérettetésen – ami önérzetét meglehetősen zavarja akkor is, ha alig ad neki hangot. A barátja megrögzöttségét egyre pontosabban látó nő gyakran figyelmeztet a problémákra, kérdéseket tesz föl, szkepticizmusa pedig tökéletesen megalapozott, miközben nem csinál semmiből sem hiúsági kérdést.
Tasnádi és Vidovszky alkotása sebészi pontossággal, húsbavágó igazságokkal jelzi, milyen vékonyak és érzékenyek a határok az egészséges tekintélytisztelet (mely tanár és diák, mester és tanítvány között létrejöhet), valamint a birkaszerű tömeglét és a "führer" tisztelete, megrögzött követése között. Ennek szintén ékes példája az egyik játék, amelyet a tanár szemléltetésként űz diákjaival. A földön szétpakolt papírdarabokon mindig kell állnia valakinek, ahány darab papír, annyi gyerek, valaki azonban folyamatosan járkál. A cél: nem engedni, hogy rálépjen bármelyikre is. Bizonyítottá válik a diákok előtt, hogy ha a tanár (szó szerinti, térbeli értelemben) fentről irányít, a feladat könnyebben megoldható. Innen indul egy új (félre)értelmezése a rendnek és a fegyelemnek, melyek mindvégig központi elemei lesznek a csoport filozófiájának. Vidovszky nemcsak fiatalokkal dolgozik, hanem akár középiskolás korú fiatalokhoz is szól: a párbeszédbe lépés egyik lehetősége ez lehet; azok a színházi beavató programok, amelyek egy heterogén osztályközösséghez szólnak.
A darab végén nemcsak a tanár, de az általa kialakított rendszer is összeomlik. Igazolódni látszik, hogy napjainkban (talán) mégsem alakulhatnak ki diktatórikus berendezkedések. Vagy mégis? A kérdés ott marad, ahogyan a tartóköteleken lelógó atlétafiú is.
Tasnádi István, A harmadik hullám, Bárka Színház, bemutató: 2012. november 10.
Szereplők: Szorcsik Kriszta, Dévai Balázs, Kardos Róbert, Varga Anikó, Horváth Zoltán, Kőszegi Mária, Tóth János Gergely, Jerger Balázs, Marofka Mátyás, Kulcsár Balázs, Sipos Viktória, Herman Flóra, Árvai Péter, Császár Réka, Tolnai Klári, Kovács Márton Koppány, Bordi Gábor, Király Krisztina, Nagy Bianka, Somogyi Anna, Szendi Flóra Dóra
Jelmeztervező: Szabó Gergely
Díszlettervező: Heike Vollmer
Zeneszerző: Monori András
Rendezőasszisztens: Gábos Kata
Mozgás rendező: Gyevi-Bíró Eszter
Rendező. Vidovszky György
Vidovszky rendezésében erős a törekvés arra, hogy a diákok sokféle személyisége kirajzolódjon: verbális és metakommunikációjukban is ez kap hangot. Legkönnyebben az öltözködésből dekódolhatók e jelrendszerek. A nemzetieskedőtől és az emóstól a plázacicán és lúzeren keresztül a szépfiúig, vagy a nagyon is autonóm hippiig mindenki megtalálható az osztályközösségben. Közülük ketten emelkednek ki: a lúzer és a hippi, egy fiú és egy lány, akik a skála két végéhez közeledve helyezkednek el. A fiú A Hullámban végre lehet valaki, életében először azt érezheti, tartozik valahová – saját bevallása szerint. Ennek fenntartásáért bármit megtenne, képes lenne az igazgatót is fölpofozni. A lány az első perctől lázad az autokrata "rend" ellen, tiltakozásának is a demokrácia eszközeivel ad hangot, sztrájkba, ellentüntetésbe kezd – hiába. Kőszegi Mária autonóm, lázadó személyisége szépen megformált, teljes lényében ezt az attitűdöt hordozza, ahogyan Tolnai Klári fehérruhás, harisnyakötős butácska naivája is telitalálat. A csoportba való belépés után a tényleges átalakulást és változást a legjobban Tóth János Gergely hozza. Ő alakítja az addigi, mindenből kirekesztett örök vesztest. A Hullám létrejötte után azonban az egész élete megváltozik. Fontoskodó, a szerepét túlértékelő, tipikus felemelkedett diktátorfigura, aki aztán a rendszer összeomlását sem tudja elfogadni, hanem pisztolyt nyom le a saját torkán.
A harmadik hullám tökéletes példa ugyanis a demokrácia/autokrácia/diktatúra határainak elmosódására, szinte észrevétlenül csúsznak össze a középiskolai közösség életében ezek a kategóriák. Az a demokrácia, amelybe a diákok beleszülettek, szinte teljesen ismeretlen számukra, miközben erősen él bennük a feltételezés: napjaikban már lehetetlen, hogy bármilyen diktatórikus berendezkedés létrejöhessen, és életben maradhasson. Ez az előadás alaphelyzete is, amely egy félkör alakú, magas fokokkal ellátott lépcsőszerkezetben játszódik. A mindig pontos funkcióval ellátott bravúros, és minden célnak megfelelő díszlet (Heike Vollmer) hol iskolai pad, hol színpad, hol lelátó, miközben a hierarchikus rend elemeit is játékban tartja. Ha a fokok egy síkba kerülnek függőlegesen, a tér is szűkül, hatalmas, fekete hátteret látunk, amely az élet terét is szűkösebbé teszi a vészterhes pillanatokban.
Tasnádi a darab megírásához Todd Strasser A hullám című regényét valamint Ron Jones tanulmányát használta fel. Utóbbi középpontjában egy, az eredeti elképzeléstől eltávolodott, életveszélyessé vált, átpolitizálódott rendszer áll. A közösséget alkotó tagok szimpla elemekké alakulnak, felülről irányított, s ezen irányítás által gondtalanná vált nyájjá, amelynek minden külső és belső attribútumát is a hasonlóságok mentén kell és lehet elképzelni. Fontos, hogy ezt a mesterségesen létrehozott mikrotársadalmat felnőttek irányítják Jones és Tasnádi esetében is, utóbbi azonban alaposan továbbgondolja az eredeti elképzelést. Jones tanulmányának történései könnyen dekódolhatók, Foucault panoptikus, ellenőrző, hatalom alá vevő rendszerében könnyen elképzelhetők, a cél a hatalom interiorizálása. Különbség viszont van, Tasnádi művében ugyanis kezdetben (!) a centralizáció mentén alakul a történet. A hatalom egyetlen személy kezében összpontosul, majd a történetben előre haladva szép lassan felfeslik és szétosztódik, miközben a kívülállók csak annyit éreznek: félni kell. Mivel nem tudják, pontosan kitől, ezért mindenkitől.
.
Jones tanulmányától eltérően Tasnádi darabjában nemcsak a diákok, hanem tanáraik is középpontba kerülnek. Azok, akik kezdetben nem látják az életveszélyt az egyik diák náci kézlendítésében, vagy éppen rasszista megjegyzéseiben, mások teljes érdektelenségében, a fiúk hímsoviniszta, lekezelő viccelődéseiben. A darabban a tanárok egymáshoz fűződő viszonya is kirajzolódik, melyek közül a legfontosabb a főszereplő férfi tanár (Dévai Balázs) és szintén pedagógus barátnője (Szorcsik Kriszta) kapcsolata. Ebben a relációban a férfi mindig alulmarad a barátnőjével szemben minden szakmai megmérettetésen – ami önérzetét meglehetősen zavarja akkor is, ha alig ad neki hangot. A barátja megrögzöttségét egyre pontosabban látó nő gyakran figyelmeztet a problémákra, kérdéseket tesz föl, szkepticizmusa pedig tökéletesen megalapozott, miközben nem csinál semmiből sem hiúsági kérdést.
Tasnádi és Vidovszky alkotása sebészi pontossággal, húsbavágó igazságokkal jelzi, milyen vékonyak és érzékenyek a határok az egészséges tekintélytisztelet (mely tanár és diák, mester és tanítvány között létrejöhet), valamint a birkaszerű tömeglét és a "führer" tisztelete, megrögzött követése között. Ennek szintén ékes példája az egyik játék, amelyet a tanár szemléltetésként űz diákjaival. A földön szétpakolt papírdarabokon mindig kell állnia valakinek, ahány darab papír, annyi gyerek, valaki azonban folyamatosan járkál. A cél: nem engedni, hogy rálépjen bármelyikre is. Bizonyítottá válik a diákok előtt, hogy ha a tanár (szó szerinti, térbeli értelemben) fentről irányít, a feladat könnyebben megoldható. Innen indul egy új (félre)értelmezése a rendnek és a fegyelemnek, melyek mindvégig központi elemei lesznek a csoport filozófiájának. Vidovszky nemcsak fiatalokkal dolgozik, hanem akár középiskolás korú fiatalokhoz is szól: a párbeszédbe lépés egyik lehetősége ez lehet; azok a színházi beavató programok, amelyek egy heterogén osztályközösséghez szólnak.
A darab végén nemcsak a tanár, de az általa kialakított rendszer is összeomlik. Igazolódni látszik, hogy napjainkban (talán) mégsem alakulhatnak ki diktatórikus berendezkedések. Vagy mégis? A kérdés ott marad, ahogyan a tartóköteleken lelógó atlétafiú is.
Fotó: Dudás Szabolcs
Tasnádi István, A harmadik hullám, Bárka Színház, bemutató: 2012. november 10.
Szereplők: Szorcsik Kriszta, Dévai Balázs, Kardos Róbert, Varga Anikó, Horváth Zoltán, Kőszegi Mária, Tóth János Gergely, Jerger Balázs, Marofka Mátyás, Kulcsár Balázs, Sipos Viktória, Herman Flóra, Árvai Péter, Császár Réka, Tolnai Klári, Kovács Márton Koppány, Bordi Gábor, Király Krisztina, Nagy Bianka, Somogyi Anna, Szendi Flóra Dóra
Jelmeztervező: Szabó Gergely
Díszlettervező: Heike Vollmer
Zeneszerző: Monori András
Rendezőasszisztens: Gábos Kata
Mozgás rendező: Gyevi-Bíró Eszter
Rendező. Vidovszky György
Szerzők
-- Antal Nikolett --
