Ahogy az eddigi esztendőkben, így idén is önálló tematikus blokkokra tagolták a programot a játék- és rövidfilmek versenye mellett. Külön szekciót szenteltek a kelet-európai térség vallásait górcső alá helyező filmeknek; közelgő Európai Uniós csatlakozása miatt kiemelt szerepet kaptak a horvát mozgóképek; a fesztivál spektrumát szélesbítő globalEAST keretében a latin-amerikai és karibi térség alkotásaiba nyerhetett bepillantást az érdeklődő; mindemellett szokásosan reflektor fénybe kerültek a lengyel filmek, és a fesztivál elmaradhatatlan részeként gyerek- és ifjúsági filmek sokasága került vászonra.

Cottbus minden alkalommal méltó helyszíne a mustrának. Az egyik moziból a másikba jutást segítő, járdákra festett kék csíkokkal hálózott belvárost ugyan nehéz megszabadítani fáradt lassúságától, de igyekszik megfelelő miliőt teremteni egy pörgő és színes fesztiválhoz. A szemle egyes színterei megtelnek helybéli érdeklődőkkel, az ország különböző pontjairól érkező fiatalokkal és német, román, lengyel, szerb filmesekkel. A bágyadt őszi napsütésben a város mégis félálomban reked, de a mozi sötétjében minduntalan ott pulzál az élet. A filmek hol a hajdani kelet-európai rögvalóságot tolják a képünkbe, hol a mai lét elviselhetetlen nehézségeit ábrázolva löknek bennünket a nyomasztó realitás sötét bugyraiba. Igaz, csak pillanatokra.

Maris Sadowska és Katarzyna Kwiatowska a fődíjjal
(Forrás: www.facebook.com/FilmFesivalCottbus
Copyright: Foto Goethe / FilmFestival Cottbus)

A versenyblokkban szereplő mozgóképeket minden bizonnyal gondosan válogatták, azonban az idei termés a megelőző évekéhez képest meglehetősen alulteljesített, sőt, a zsűri által megítélt díjakat is erős fenntartással kell kezelnünk. A legjobb filmnek járó szobrot bezsebelő lengyel énekesnő, Maria Sadowska első filmes munkája, a Dzień Kobiet (Women’s Day, 2012) elképesztő amatörizmusról árulkodik, elbeszélésbeli és karakterábrázolási kliséktől hemzseg, így nehéz belátni, milyen szempontok alapján találta a legkiemelkedőbb műnek a szakmai zsűri. Nyilvánvalóan vonzóvá teszi a társadalom- és rendszerkritika, amit a történet kirajzol. A film főhősnője afféle girl power archetípusként száll szembe a kapitalizmus embertelen szörnyével, jelen esetben egy lengyel áruházlánccal, hogy kiharcolja az alkalmazottak jogait, és felhívja a figyelmet a kizsákmányolásra, ami a teljesítménycentrikus nagyvállalat karhatalmának uralma alatt zajlik. A film érdekessége abban merül ki, hogy nyomokban valóságot tartalmaz, azaz egy 2002-ben ténylegesen megtörtént Dávid és Góliát küzdelmet mesél el. Egy fiatal nő üzletvezetői előléptetése után minden emberségét és alkalmazottai iránti lojalitását a sutba vágva igyekszik kiszolgálni az őt foglalkoztató lengyel céget, még olyan áron is, hogy akkor is kinyitja az üzletet, ha egy halott ember fekszik a konzervekkel megpakolt polcok között, csak azért, hogy a kényszerű zárva tartás ne okozzon profitkiesést. A rendezőnő természetesen rászínezett a valóságra, és köré szőtt egy kis családi drámát, számítógépes játék-függő kamaszlányt, rákos nagymamát, mindezt pedig beleágyazta egy kisváros galambszürke panelvilágába. A film azonban az elnagyolt karaktereken és a frázispuffogtató közhelyeken túl nem sok mindent nyújt, még csak filmes bravúrokban sem bővelkedik. A rendezőnő által feminista westernként aposztrofált mű valószínűleg csak a versenyblokk színvonalbeli aláereszkedésének köszönheti díját.

Az öttagú zsűri nem nyúlt minden alkalommal mellé, a Kokoko (2012) két főszereplőnőjének ex aequo osztotta ki a legjobb női alakítás díját, amelynek jogossága elvitathatatlan. Lisa és Vika (Anna Mikhalova, Yana Troyanova) barátságának, konfliktusainak és béküléseinek rezdüléseit érzékletesen és finoman mintázza meg a két orosz színésznő, ebben segítségükre van az operatőr, aki a nők apró gesztusainak követése mellett Lisa dohszagú lakásának érzéki letapogatását is nagy gonddal teszi meg, szinte harmadik főszereplővé avatva ezzel a helyszínt. A film rendezője és forgatókönyvírója, Avdotya Smirnova kifejezetten a két színésznőre írta a karaktereket és az ő kapcsolatukból bontotta ki a cselekményt. A mozi sajnos szétmorzsolódik a túlbeszélésben, nem sikerült a tökéletesen egyszerű barátságtörténetről leválasztani a sallangot, de még így is szenzációs ellenpontja marad a lengyel fődíjasnak, Lisa és Vika párosa ugyanis – szembetüsszentve a feminista idolokat – pontosan a racionalitást (látszólag) nélkülöző, sebezhető női lelkületek megelevenítésében mesteri.

Marcin Kowalczyk és Leszek Dawid 
Jesteś Bogiem / You are God, 2012
(Forrás: www.facebook.com/FilmFesivalCottbus)

A fesztivál másik lengyel nyertese a tavalyi évben Ki című filmjével versenyző, FIPRESCI-díjat és a Legjobb női alakításért járó elismerést is besöprő Leszek Dawid, aki idén a Jesteś Bogiemmel (You Are God, 2012) érdemelte ki a legjobb direktornak járó tapsot. Az indoklás szerint: amikor a színészek jók, a kamera briliáns és a zene erőtől duzzadó, akkor egy nagyszerű rendezőhöz van szerencsénk. Dawid hozzáértésére nem is lehet panasz, filmjén látszik a szakmai tudás és a téma iránti tisztelet, csakhogy egy nemzetközi fesztiválon, mint ahogy Lengyelország határain kívül bárhol, nehéz érteni (és értékelni) a Paktofonia nevű lengyel rap-formáció kilencvenes évek végi megalakulásának, első albumuk születésének történetét és a frontember, Magik személyes tragédiáját. A hip-hop sajátja a nyelv, így a feliratozás és a szinkrontolmács közbeékelése pont a velejétől és értelmétől fosztja meg az alkotást, s hiába generációs kultfilm a lengyelek szemében, még a határuk mellől szemlélve sem marad más a történetből, mint egy hip-hop banda nyöszörgős küzdelme a tehetség súlya alatt az amatörizmus ellen, valamint a felnőtté válni képtelen Magik öngyilkosságának értelmetlensége.

A kamaszkor és a felnőtt lét határán egyensúlyozó fiatalokról a Jesteś Bogiem mellett több versenymű is mesélt. Az Aida Begić által jegyzett Djeca (Djeca – Children Of Sarajevo, 2012) egy délszláv háborúban megárvult testvérpár sorsába enged bepillantást, minden dramaturgiai fordulatot, megoldást nélkülözve, a hétköznapok nehézségeibe és kilátástalanságába lökve be nézőjét. Innen a filmidő múlásával sem kifelé, sem befelé nem jutunk; másfél órás egy helyben toporgásban rekedünk. A háború feldolgozhatatlansága és hatása az új generációra témájában ugyan adekváttá tehetné a filmet, de nem kell tragikus mélységekben kotorászni, hogy a fiatalokat sújtó bénultságba, hétköznapjaik ürességébe beleszédüljünk. Kitűnő példa erre Juris Poškus Kolka Cool (2011) című filmje, mely nem szól semmi egyébről, csak néhány huszonéves vidéki fiatal nyári napjairól. Ahogyan agyonütik az időt. Ezzel csak egy baj van, hogy ennyi az egész életük. Lettország északi csücskében, Kolkában, a Balti-tenger mellett ücsörögve, lődörögve, jövőkép és felelősség nélkül, csak annyi az élet, hogy "van". Az eddig kizárólag dokumentumfilmeket jegyző rendező gyengéden simítja egymásba szereplői tétlenségének tragikumát és sajátos viselkedési (ab)normáik komikumát. A fekete-fehérben komponált sivár és ingerszegény falusi miliőben Andza, Boga és Guido kóricálnak céltalanul. Dolgozni nincs kedvük, fölösleges energiáikat értelmetlen agresszivitásban élik ki, elsekélyesedő érzelmeikből lassan ürül kifelé a szeretet és a szerelem is. Csak a közöny marad. A direktor színészei segítségével tűpontosan ábrázolja az életunalmat, azt a rettenetes nihilt, ami a peremvidéki fiatalok életére, gondolataira és környezetére jellemző. Alapos megfigyelések és terepszemlék során ellesték a kolkai fiatalok gesztusrendszerét, öltözködését és beszédmódját is, így igazán autentikusnak hat a megrajzolt majdnem-nem-lét. Az unottság válik hátborzongatóvá Poškus munkájában, ami egyedül a FIPRESCI-zsűrit érintette meg, így a Kolka Cool egy díjjal távozott a mustráról.



A fiatal román direktor, Paul Negoescu célja minden bizonnyal nem ilyesfajta állásfoglalás volt a huszonévesek generációjáról, de valami hasonló kietlenséget, érzelmi sivárságot és felszínességet árasztott magából filmje, az O luna in Thailanda (A Month In Thailand, 2012). A film cselekménye 24 óra leforgása alatt játszódik, az óév utolsó napján indul és az új esztendőben ér véget, miközben főszereplője, Radu kievickél régi és unott kapcsolatából, hogy visszatérhessen igazi nagy szerelméhez. A banális és roppant közhelyes jelenetek sora Bukarest különböző szórakozóhelyein vezetnek keresztül, képet vázolva a román fiatalok közegéről, ami érdekes is lehetne, de a mulya főszereplő lelki tusája agyoncsapja a film hangulatát. Hiába az ifjú direktor-titán törekvése, hogy szembeszegüljön a klasszikus román filmtrenddel és nyisson a saját korosztálya felé, itt visszafelé sül el a sutaság és sekélyesség. Nem tragikus mélységet tár fel, mint lett versenytársa, hanem a közhelyekkel körbeölelt felszínt kapargatja. Sikertelenül.

A fesztivál versenyprogramjának legprofibb és legösszeszedettebb filmje a horvát Arsen Anton Ostojić munkája, a Halimin Put (Halima’s Path, 2012), amit a zsűri mindösszesen egy elismerő oklevéllel méltatott, viszont a közönségdíjat besöpörte. Nagy dolog ez egy antik tragédiára emlékeztető súlyos történettől, délszláv háborús témát feldolgozó családi drámától. Nem éppen a közönség kedvence típusú film ez, mégis hihetetlen erővel húzza be nézőjét, és nem is ereszti el; nyomban magával ragad a hősnő, alámerülünk, sodródunk vele és a nagy érzelmekkel. Ostojić mozija 1977-ben kezdődik Boszniában, ahol Halima férjével él nagy szeretetben, de a nő meddősége miatt nem lehet gyermekük, a sors kegyes tragédiájaként Halima unokahúga teherbe esik, viszont nem tarthatja meg gyermekét, így az nagynénje és férje gondjára bízza. A háború azonban kiragadja a fiút – férjével együtt – Halima oltalmazó kezei közül. A háború véget értével a férj holttestét sikerül azonosítani egy DNS-mintavétel után, de a fiú maradványait addig nem lehet végső nyughelyére kísérni, míg Halima el nem indul és meg nem keresi a határ túl oldalán élő unokahúgát, hogy vérmintát kérjen tőle. A horvát rendező nagyszerűen zsonglőrködik az emóciókkal, s bár a forgatókönyv súlyos csorbákkal teli, egyes karakterek (mint az unokahúg férje) elmaszatoltak és átgondolatlanok, mégis tovasiklik a nézői tekintet mindezek fölött, mert Halima (Alma Prica gyönyörű alakítása) útjának tisztasága és őszintesége mellett minden más eltörpül.

Arsen Anton Ostojić: Halimin Put / Halima’s Path, 2012
(Forrás: http://2012.poff.ee)

Huszonkét év nagy idő egy fesztivál életében, jól kivehetőek a változások, látható a fejlődés, a tágulás és feltűnnek az állandó, meghatározó jellemvonások és jegyek. A Cottbusi Filmfesztivál a kelet-európai régió filmjeinek gyűjtőtégelye, melyre méltán büszkék tartományszerte. Ami azonban ennél is meghatározóbb és a vendégek által minduntalan hangsúlyozott jellemzője a fesztiválnak, az a barátságosság, vendégszeretet és szívélyesség, amivel az ideérkezőről gondoskodnak. Az idei év filmkínálata, versenyprogramja ugyan elmaradt a korábbi esztendők kvalitásától, de aki újra és újra visszatér ide, tudja, hogy a filmek színvonalának változása nem csorbítja a szeretettel teli fogadtatás állandóságát.

A fesztivál a Facebookon: 
www.facebook.com/FilmFesivalCottbus

A fesztivál hivatalos honlapja:
www.filmfestivalcottbus.de