zene
2007. 04. 10.
Ha túlzott elvárásokkal érkezik valaki
A Bartók Vonósnégyes koncertje a Zeneakadémián. 2007 március 27.
Kísérőm szerint a Schubert darab volt az est fénypontja. Én azonban, zavarba esve Kocsis Zoltán először aránytalanul hangos zongorajátékán, majd pedig a mellettem ülő öregúr (műsorfüzettel babráló) papírcsörgését hallgatva - aki valószínűleg semmit sem értett rosszalló pillantásomból - a hallás időskori romlásáról értekeztem magamban.
Egy különösen válságos korszakomban zeneterápiás kiképzésre jártam (Kósa György vezetése alatt), és egy „passzív” zeneterápiás ülésen ismertem meg Schubert befejezetlen c-moll vonósnégyesét. Minthogy a képzés pszichoanalitikusan orientált volt, a zenehallgatás utáni beszélgetésben (és analízisben) megismertem csoporttársaim és saját reakcióimat erre a zenére. Később azt is megtudtam erről a darabról, hogy a dúr-moll váltás benne metafizikai húrokat feszeget: életről és halálról van szó benne.
A Bartók Vonósnégyes előadásában szereztem meg ezt a zenét CD-n (1997-es kiadás), és ezt a hanghordozót – olykor válságos, olykor diadalmas korszakaim váltakozásában – szó szerint ronggyá hallgattam. Elmondhatom, hogy a Bartók Vonósnégyes neve számomra összeforrt a befejezetlen c-mollal – és a legkomolyabb metafizikai kérdésekkel.
Ezért talán megérti kedves olvasóm, hogy hatalmas reményekkel, elvárásokkal – és mindent megtéve, hogy biztosítsam az est sikerét – ültem le a Zeneakadémia zsúfolt nagytermében. Körülöttem szinte csak idősebb arcokat láttam, de a telt karzatokon észrevettem a fiatalabb generáció képviselőit is. Pattanásig feszült a légkör a teremben.
A Haydn-darab elején kezdtem szentségtörőnek érezni magam: megátalkodott füleim ugyanis (ha nem is komoly, de) intonációs hibákat jeleztek az első hegedűs (Komlós Péter) játékában – legalább kettőt. Bár ez a hiba a továbbiakban nem ismétlődött, a darab számomra nem kavart különösebb vihart - és úgy tűnt, a közönség számára sem.
A Bartók-darab kezdetén újra rosszul kezdtem érezni magam: a zenészek játékában ugyanis bizonytalanságot éreztem – a ránc azonban kisimult az arcokon, és – hírnevükhöz mérten – belelendültek a zenélésbe a vonósnégyes tagjai.
Talán megért a kedves olvasó, ha elárulom, hogy már alig vártam a záró Schubert darabot – és a közönséggel szemben nem Kocsis Zoltán közreműködése miatt.
Kísérőm szerint a Schubert darab volt az est fénypontja. Én azonban, zavarba esve Kocsis Zoltán először aránytalanul hangos zongorajátékán, majd pedig a mellettem ülő öregúr (műsorfüzettel babráló) papírcsörgését hallgatva - aki valószínűleg semmit sem értett rosszalló pillantásomból - a hallás időskori romlásáról értekeztem magamban. Hiába – így van ez, ha túlzott elvárásokkal érkezik valaki.
Ám mindez nem a közönség, és különösen nem a Bartók Vonósnégyes hibája: ahogy az újra és újra felharsanó vastaps mutatta, az együttes kiválóan szerepelt, és ragyogóan megfelelt a közönség elvárásainak.
A Bartók Vonósnégyes tagjai:
Komlós Péter – I. hegedű
Hargitai Géza – II. hegedű
Németh Géza – mélyhegedű
Mező László – gordonka
közreműködik: Kocsis Zoltán – zongora
Előadott művek:
Haydn: G-dúr vonósnégyes, op. 77/1
Bartók: 4. vonósnégyes
Schumann: Esz-dúr zongoraötös, op. 44
A Bartók Vonósnégyes előadásában szereztem meg ezt a zenét CD-n (1997-es kiadás), és ezt a hanghordozót – olykor válságos, olykor diadalmas korszakaim váltakozásában – szó szerint ronggyá hallgattam. Elmondhatom, hogy a Bartók Vonósnégyes neve számomra összeforrt a befejezetlen c-mollal – és a legkomolyabb metafizikai kérdésekkel.
Ezért talán megérti kedves olvasóm, hogy hatalmas reményekkel, elvárásokkal – és mindent megtéve, hogy biztosítsam az est sikerét – ültem le a Zeneakadémia zsúfolt nagytermében. Körülöttem szinte csak idősebb arcokat láttam, de a telt karzatokon észrevettem a fiatalabb generáció képviselőit is. Pattanásig feszült a légkör a teremben.
A Haydn-darab elején kezdtem szentségtörőnek érezni magam: megátalkodott füleim ugyanis (ha nem is komoly, de) intonációs hibákat jeleztek az első hegedűs (Komlós Péter) játékában – legalább kettőt. Bár ez a hiba a továbbiakban nem ismétlődött, a darab számomra nem kavart különösebb vihart - és úgy tűnt, a közönség számára sem.
A Bartók-darab kezdetén újra rosszul kezdtem érezni magam: a zenészek játékában ugyanis bizonytalanságot éreztem – a ránc azonban kisimult az arcokon, és – hírnevükhöz mérten – belelendültek a zenélésbe a vonósnégyes tagjai.
Talán megért a kedves olvasó, ha elárulom, hogy már alig vártam a záró Schubert darabot – és a közönséggel szemben nem Kocsis Zoltán közreműködése miatt.
Kísérőm szerint a Schubert darab volt az est fénypontja. Én azonban, zavarba esve Kocsis Zoltán először aránytalanul hangos zongorajátékán, majd pedig a mellettem ülő öregúr (műsorfüzettel babráló) papírcsörgését hallgatva - aki valószínűleg semmit sem értett rosszalló pillantásomból - a hallás időskori romlásáról értekeztem magamban. Hiába – így van ez, ha túlzott elvárásokkal érkezik valaki.
Ám mindez nem a közönség, és különösen nem a Bartók Vonósnégyes hibája: ahogy az újra és újra felharsanó vastaps mutatta, az együttes kiválóan szerepelt, és ragyogóan megfelelt a közönség elvárásainak.
A Bartók Vonósnégyes tagjai:
Komlós Péter – I. hegedű
Hargitai Géza – II. hegedű
Németh Géza – mélyhegedű
Mező László – gordonka
közreműködik: Kocsis Zoltán – zongora
Előadott művek:
Haydn: G-dúr vonósnégyes, op. 77/1
Bartók: 4. vonósnégyes
Schumann: Esz-dúr zongoraötös, op. 44
További írások a rovatból
Más művészeti ágakról
Oksana Karpovych: Lehallgatva című filmje a 21. Verzió Filmfesztiválon