Intro

Egy hete, hogy véget ért Magyarország legnagyobb experimentális zenei rendezvénye. A felütéssel természetesen nem a napra-nem-készségünket óhajtom reflektorfénybe emelni, pusztán csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy ennyi idő talán már elegendő volt, hogy mindazt a szagokból, színekből, és persze elsősorban – körbejárhatatlan széleséggű spektrumtartománnyal bíró – hangokból álló emléktengert megoszthatóvá tegyük, melyet március 21-e este hat órától, 26-a éjjel 3-ig magunkba szívtunk.

A feladat persze nem könnyű. De miért válik nehézzé a rálátás? Egyrészt azért, mert három napba telt, amíg öt nap és 60 órányi divergens hangzó-matéria, valamint egy teljes napnyi hibrid mozgókép-anyag lineáris befogadása után képessé váltam a külvilágot ismét a maga végtelen prózaiságában szemügyre – és elsősorban fülügyre – venni.

Amikor a konyhai robotgép zaja már nem lép szimbiózisba a kádba zuhatagként ömlő forróvíz hangjával és a sikítva szaladó metro turbulens noise-örvénye sem kapcsolódik össze a halkan motyogó emberek beszédfoszlányaival. Az akusztikai érzékenységnek újra vissza kell táncolnia a maga megszokott határai mögé.

Másrészt pedig – lássuk be – nem vagyunk trenírozva egy ilyesfajta maratoni, komplex audio-vizuális élményt nyújtó szervezéshez. Mindaz, amit eddig zenékről, hangokról, műfajokról, (VJ kultúráról és) élére vasalt akusztikus élményről gondoltunk, azt - jobb esetben a második naptól - illik zárójelbe tenni. A fordulatszám maga alá temette a vákumcsomagolt, "hétvégi kikapcsolódás" címen futó banalitást, illetve az erre adható sablonreflexiókat. Ehhez pedig csakugyan némi időre volt szükség.

De hol is voltunk? Elejétől a végéig a belváros szívében elhelyezkedő Merlin színházban. Mindez pusztán csak azért érdekes, mert a korábbi fesztiválokhoz képest a jelenség némi áthangolódást jelez a szervezési koncepcióban. A korábbi (2003, 2005) fesztiválokon megszokott, több egzotikusabb helyszínt, illetve rövidebb, egységesebb tematikus eseményt az ömlesztett, napi két nagyobb, heterogén zenei–képi csomag váltotta fel.

Ez persze nem független a helyszín problémájától. Ennyiben pedig jó döntés volt, hogy a sokszínű produkciós palettát ebbe az egy, könnyen megközelíthető térbe helyezték át. Bármennyire is pikáns ugyanis taxival, villamossal, biciklivel vagy autóval ingázni az egyes experimentális produkciók közt, a második-harmadik kör után a legtöbb pénztárca és harci kedv vastag kalandort is diszkvalifikálja ez a flexibilitási kényszerl. Főleg akkor, ha oly mértékű nyitottságot várnak az egymást követő fellépések, amelyre szükségszerűen nem mindenki alkalmas.

A koncepció így részben egyszerűsödött, mivel a két egymást követő blokk az épület 2 eltérő szintjén kapott helyet. A földszinti, kisebb kamarateremben zajlottak a késő délutántól estig tartó – a szervezők véleménye szerint – komolyabb koncentráltságot és kontemplativitást igénylő események, amiket a szélesebb közönség számára is befogadható, illetve látványosabb produkciók követtek a felső, emeleti nagyteremben – zömében a késő éjszakai órákig. Az esetenként rövidebb-hosszabb termek közti átkötéseket pedig a bárpulttal szemközti vásznon futó filmes blokkok tették könnyedebbé.

A mozgóképes pakkokat Tim Tetzner szerkesztette, melyek sokszor a zenei kuriózumokhoz hasonló edzettséget vártak el befogadójuktól. Így kerültek terítékre – sok egyéb mellett – a német techno-mozgalom piacképes DJ-inek interjúi, Mariola Brillowska erotikusan pszichotikus hangulat-zárványai, és a legendás Amon Düül kraut-rock csapat ritka felvételeinek egyike mellett egyéb, az underground zenei szcénából származó dokumentumfilm-ritkaságok. Az átlag résztvevő – ahogy persze mi is – ilyen intenzitású és mennyiségű zenei inger mellett, az intermezzo alatt elsősorban nem a film-éhség kielégítésére koncentrált, mégha külön fejezetet is lehetne szentelni a koncepció alaposabb kivesézésére.

Viszont a wifi-vel, bárpult fölé kivetített étel– , illetve itallappal és a világító fehér falakkal, illetve bútorokkal ellátott kávézó-lounge kifinomult minimalista stílusával tökéletes térnek bizonyult az időnként megtépázott idegek újrahegesztésére. További pozitív atmoszféra-többletet jelentett a helységben a pultoslányok hosszú ébenfekete haja, diszkrét egyen-viselete és visszafogott, kedves intimitása: rendkívül üde bázisként szolgáltak a csúcstechnológiás környezet autentikus női humánerőforrásának kiépítésére. A konzum-elitista mámort csak tovább fokozta a [a]http://beszeljukmac.com/[text]beszeljukmac[/a] apple-felhasználói-oldal híveinek havi találkájára emlékeztető permanens Macbook, Powerbook, illetve G4-es tenger, ahol a mennyezeti világítást időnként a világító almácskák fényével lehett volna megspórolni.

Az öt nap így rendkívül kedélyes és családias légkörben, egy belvárosi, hosszúra nyúlt szuperintelligens multi-kulturális randevú keretében zajlott. A kevésbé frekventált – szegregációra és fölösleges manírra kevésbé hajlamos – külföldi fellépők épp olyan lelkesen, nyitottan és jókedvűen ülték végig a napi 8-10 óra hangzó szegmenst, mint hasonlóan vitriolos honfitársaink.

A szílicium-völgyi diszkópanzió-hangulatba megmosolyogtató kontrasztot – és egyben szimbólumot is – hozott a fesztivál végére kultikusssá váló csengettyű (aminek birtokosa Nun András, a fesztivál főszervezője volt), melynek éles hangja jelezte a következő produkció kezdetét. Így ért össze a fesztiválon a bensőséges légkör a high-tech fetisizmussal.

A zajorgiától a szalon-house-ig

Amint azt már korábban [a]http://prae.hu/prae/articles.php?aid=565[text]kiemeltük[/a], az idei zenei paletta a korábbiakhoz képest is sokszínűbb és minden szempontból kísérletibb hangvételű volt. Számos olyan produkció került terítékre, ami nem szokványos eszközökkel, illetve az akusztikus környezet terét igénybe véve jött létre. A fesztiválon tapasztalható tendenciák pedig összességükben vetették fel a kérdést: mintha a korábbi, jólfésült hangzások zömében háttérbe szorultak volna, és előtérbe tolakodtak volna a fehér-zaj modulációkra épülő noise-kreációk, konceptuálisabb zenei kísérletek, illetve a fagyosabb dark ambient-ek. Hogy ez nemzetközi fesztivál jelenség-e, vagy pusztán a szervezők zenei ingerküszöbének felcsúszása, azt nem tudom, de összességében nem bántam különösebben a dolgot.

Számos alkotó játszott a tér különböző szegmenseibe elhelyzett hangkeltő-eszközökkel összekapcsolt kontakt-mikrofonokkal. Rendkívül érdekesnek bizonyult a kategóriában a szarajevói-magyar Zlatko, aki 4 kontakt-mikrofonnal és hangmintákkal teli laptoppal felszerelkezve adott elő egy kompaktabb, rövid improvizációt. Egy széles alumimíniumtálra helyezett felhúzható játékok, tálnak csapódó tárgyak, üvegcsörömpölés, illetve egyéb gadget-ek szimbiózisából varázsolt elő karcosabb, ám mégis feszes ambient-et.

Rendkívül ízléses darabnak bizonyult az Ultrahang alapítvány 2007-es "Mi a zene?" pályázatának első helyezettje, a Kobalt, kinek a felvétele tangóharmonikából, finom női vokálból, illetve keserédes gitárzenéből összemontírozott filmzene. Egy szép hosszú, melankolikus utazás - összetákolt, öreg hangkofferrel.

Ha viszont azt gondolnánk, hogy a digitális, illetve elektro-akusztikus kompozíciókból kiveszett az ember, és már csak Kömlődi Ferenc által életrekeltett kibernetikus organizmusok állnak a berendezések mögött, akkor íme az ellenreakció, a színházi háttérből érkezett táncos, koreográfus IT, vagyis Irena Tomazin. Az opheliai tébollyal előadott produkció egészen különleges darabja volt a fesztiválnak. A low-fi technikával készült előadásban a művésznő több szalagon reprodukálta a saját hangját, és a csúszásokkal, gyorsítással eltérített részeket több kontakt-mikrofonnal kiemelve pszichotikus vokál-polifóniává szélesítette. A hangzó előtérből így lett ritmikai, illetve aláfestő háttér - hurkokkal át- és átértelmezve az identitása alapját adó vokalitást.

A hanghulladék-gazdálkodásra épülő koncepciók közül a grandiózus hatás szempontjából mégis messze kiemelkedett Ivan Palacký és Věra Lukášová kettőse. A miniatűr eszközökből, egy Dopleta márkájú kötőgépből, illetve gitárhangokból összeálló pointillista zajfüzért mintha egy frekvencia-rezonátor fordította volna a véget nem érő VJ-mixtúrában minimalista, gobelin-hatású képekké. Az elmosódó város-rajzokat szekvenciákban követték a hallatlanul elegáns akusztikus háttérre íródó monokróm felületek, illetve az absztakt-expresszionista szín-kitüremkedések.

A szekció színpadi produkciói közt páratlanul eredeti volt a fesztivál véghajrájában sorra kerülő finn Kemialliset Ystävät. A rendkívül sok szereplőből álló formáció a Skipp kiadó hiper-infantilizmusát is sokszorosan meghaladó, zavarbaejtő kraut-hangzást állított elő gitárral, neonszínű – felfújható – effekt-processzorral, színes játékokkal, analóg szintetizátorral és megannyi hibrid huncutsággal. A végtermék folkból, zajból, illetve népzenei ihletésű szoft-techno-ból összeállított katartikus vegyület volt. A produkció valóban méltó befejezése volt az 5 napos kép-zenei ámokfutásnak.

Ha viszont emeljük az intenzitást és a zajszintet, de lecövekelünk az indusztriálisabb, illetve különlegesebb eszközparknál, akkor elsőként a hazánkban élő, holland származású Xavier Van Wersch játéka és milliője keltett komolyabb feltűnést.
A nagyterem közepén elhelyezett robosztus, feltérképezhetetlen hanglaboratórium előtt álló alkotó hideg, millitáns külsejével és csillogó halálfejes pólójával maga volt az akusztikus Dr. Jekyll. Megjelenéséhez és eszközparkjához méltó volt a zenei arzenál is. Turbulens, milliónyi apró zörejforrásból eredő savas fluidum, ami csak úgy repesztett előreláthatatlan végcélja felé. Rendkívül erőteljes struktúrái viszont közel sem csupán apró kockákra vágott izomkötegek voltak. Komoly tempóban, ám rendkívüli intellektussal épültek fel az egymásbaérő darabok.

A kuriózumok számát bővítette o. blaat, vagyis a brooklynban élő hangművész, Keiko Uenishi hihetetlen eleganciával előadott akusztikus performansza.
A hosszú fekete selyemruhába és hozzá illeszkedő, térdig érő csizmába bújt távolkeleti cyberdíva maga volt a térré vált kinetikus hangzó-matéria. Egyik kezében nintendo-távirányítóval, másikban pedig egy bluetooth technológiával működtetett eszközzel, mint hang-konstituensekkel hozta létre rendkívül szigorú zajbalettjét. Zenekar helyett pedig önmaga vezényelte le saját testével, mint médiummal a tűéles hajlításokból álló rendkívül statikus, mégis végletesen feszes darabot.

A fesztivál egyik orrbavágóan döbbenetes élménye a jelenleg Berlinben élő svájci szaxofonista, Antoine Chessex előadása volt. Különleges technikája abban áll, hogy a hangszerét körkörös légzési technikával megszólaltatva és gitárpedálokkal összekapcsolva egy hatalmas Marshall erősítőbe vezérli.
Azt persze senki sem gondolta volna, hogy a csatolások hangzó-végpontja maga a betonrepesztő noise. Igazi elektroakusztikus szűzáldozás volt, amikor a fekete csuklyája alól kitekintett, és vérben forgó szemeivel, időnként Masonnát körberöhögő fanatizmussal üvöltött a hangszerre szerelt mikrofonba. John Coltraine, Jimmy Tenor és St. Martin után most újra kell gondolnunk az eszközben rejlő lehetőségeket, mert amit hallottunk, az az eddigi szaxofonra épülő magán-mitológiák megkérdőjelezhetetlen dekonstrukciója volt.

Ha kicsit visszaveszünk az ingerfeszített komplexitásból, akkor érdemes kiemelni az idei évben is a DSP (digital sign process), glitch, minimál-elektronika/ambient mezőnyt. A Bécsben élő, fesztiválnyitó előadóként bemutatkozó Heribert Friedl szub-textuális minimalizmusa, az akusztikus tér apró neszeit, töréseit beemelő alkotásai már megelőlegezték a színvonalat, amit ugyan más hangzás-terrénumból, ám intellektusban mégis követett a hazai színtért erősítő Mike Rosoft – időnként megmosolyagtató, a háztáji gazdálkodás hangtérképét is felfestő – érett ambientje.

Különös rajongásom tárgyává vált viszont a hangminta– és zenetörténeti idézet-tengerbe fulladt Uran Uran produkciója, akik hihetetlen szarkazmussal állították elő - a velejéig improvizatív félóra keretében - klotyórengető digitális pépet, fahéj helyett Ray Connif-al megszórva.


Izgalmas volt ennek a méltán jóhangulatú produkciónak a negatívját hallani Marcus Schmickler-től – időnként térdre kényszerítő intenzitással.
Rendkívül konceptuális, a velejéig kiparcellázott digitális noise került ki kezei közül, nélkülözve a klasszikusabb értelemben vett zaj sűrű, asszimetrikus szub-baszus rétegeit. Végtelenített magas-frekvencia balladák sercegtek pokoli hangerőn – az alkotót körbevevő közönség megmeredve ülte végig a produkciót fatámlás székén.

A fesztivál talán legpoétikusabb, keserédes előadását a Fonal kiadót vezető, rövidfilmes finn ES vezényelte le. Hosszú, pulzáló kiállásait, torzított–töredezett vokálját rövid, természetképekkel kiegészített filmes szekvenciák kísérték, kiemelve az alkotások skandináv mintára hangolt naturalisztikus bázisát.

Igazi – bár inkább mitologikus – egzotikumot jelentett a kísérleti színtér pop-kulturális szimbólumaként is magasztalt FM3 duó hazai Buddha boxing előadása. A pici, színes, 9 loopot magába foglaló hangzó-dobozkákkal történő kontaktmikrofonos manipuláció inkább egy immanens zenei gesztusnak tűnt, mint valós, konceptuális alapokra épülő kuriózumnak. Egyfajta autonóm lázadásként is lehetett értékelni saját (incifinci) kreatúrájukkal szemben az utolsó napon elhangzott kistermi előadásukat. Mindaz, ami a nagyteremben a látvány és az előadók karizmatikus egyéniségének és a pillanat – potenciális – varázsának lett alárendelve, az a későbbi produkcióban tökéletes zárójelben ismétlődött meg. Az óriási füst, mint az élmény biztos támasztékát nyújtó láthatóság kerékbetörésének a metaforája új bázist jelentett a rendkívül minimalista gitárjátékra és intenzív zajra épülő fülrepesztő előadásban – ami elképesztő konkrétságával maga alá gyűrte a korábbi zenei marketinget.

Ebben a szekcióban kaphat helyet a szombat esti (persze kategorizálhatatlan) esemény, a hangok demokratizmusát a maga élő elevenségében - a lounge-részlegen - reprezentáló SHARE projekt.
A fesztivál csúcspontját jelentő maratoni akusztikus gátfutás Keiko Uenishi moderálásában valósult meg: célja az volt, hogy - bizonyos instrukciók betartása mellett - bárki szabadon csatlakozhasson az akkor spontán alakult kollektív zenei kompániához. A zenei jogegyenlőség elvére, mint a projekt filozófiájára felhúzott koncepciónál persze sokszorosan érdekesebb volt az a fajta kontextualizálási kényszer, amelyben kb. 30, teljesen különböző hangkeltő-berendezés (üstdob, szaxofon, basszus–, illetve akusztikus gitár, vokál, laptop, effekt-processzor, analóg szintetizátor, stb..) output-ját próbálták egy meghatározott irányzék felé terelni. Ha a már eleget artikulált zenei nyomvonal elkopott, akkor újrasűrűsödött a formátlanság szintje, amiből később mégis újabb improvizációs bázist jelentő közös többszörös kristályosodott ki. Ez az instant, helyhez és térhez kötött zenei evolúció az alkotók számának csökkenésével végül szükségszerűen redundanciába fulladt, majd csönd lett. Különös volt hallani, hogy a demokrácia bázisát - jelen esetben is - inkább a neo-liberális gazdasági szemléletre épülő zenei versengés és tematizációs kényszer, mint a nagy, koherens egész építése jellemezte. Bár lehet, hogy csak félre-hallottam, hiszen valószínűleg ez is a projekt természetes végterméke volt. A szelekciós-elv viszont sajnos a közönséget is érintette, mivel viharos tempóban fogyatkozott a szombat esti produkcióban résztvevők száma. Nem csoda, hogy a kevésbé pallérozott részleg az időnként a zenei harmóniát élve boncoló darabok elől a performansz-jellegű FM3 duó ultra-alacsony hangerőn futó nagytermi ambient-szekciójába menekült, hogy hangos káromkodások közt ossza meg a sérelmeit partnerével – mindezzel arcpirító komédiába fullasztva a konceptuálisnak ekkor már nem nevezhető szettet.

Külön érdemes megemlíteni viszont a hazai színtér kísérleti elitjét, akik produkcióikkal rendkívül vegyes képet mutattak.
Nicron természetesen nem okozott csalódást, a neutrálisabb – a nemzetközi színtéren lassan hiánycikként futó – electronica méltó hazai zászlóvivője egy rendkívül innovatív, izgalmas átkötésekkel és fordulatokkal teli nagytermi előadást produkált. Mindez elmondható az Ovekk_Finn duó rendkívül rövid, de intenzív alakításáról is. Ezt a színvonalat sajnos az experimentális zenei kaméleonként ismert Prell szalon-noise-a viszont nem tudta reprodukálni. A dekadens erőfitogtatás sajnos elsodorta a zenei kreativitás lehetőségét.
Rendkívül pozitív csalódást jelentett viszont Tigrics játéka, aki egy rövid szekcióba sűrítette mindazt, amit a hosszú évek alatt értékként kihordott egyedi, ám sokszor kanonikus alkotásaiban. A zaj, játékos-dekoratív electronica és pixelekre hullott techno így került szimbiózisba ebben a hangulatos - a fesztivál utolsó élő fellépését jelentő - eseményen.

Érdekes trió állt fel viszont az idei breakcore-szekcióban. A szerdai nap pacifista poszt-hippi darálása (Lance Blisters) után igazi csemegét jelentett a Ježíš táhne na Berlin, ami részben visszaadta e műfajba vetett lankadó hitemet: produkciójával sokszorosan felülmúlta a Bong’ra rutin-futamát. Azon felül, hogy egy, a Khan of Finland-ot megközelítő színpadi egyéniségre és popzenei géniuszra épülő produkciót láttunk, hiperaktív rockerünknek még arra is futotta az erejéből, hogy beláthatatlan távolságokból vetítse elénk a műfajban rejlő, sohasem hallott lehetőségcsírákat.

Végezetül pedig a már korábban definiált nyitásként is lehetett értékelni, hogy a fesztivál több estéje is táncparkett-képes ritmikus zenével zárult, kikapcsolódással oldva fel mindazt a kontemplatív munkát, amelyet a fergeteges party-kat megelőző alkotók közönségükre kényszerítettek.

Pusztán csak az est záró-akkordjaként, a lounge neonfényes terében helyet kapó Patrick Pulsingert emelném ki.
Az oszták renegát egy igazi önfeledt, nosztalgikus pillanatokkal teli 2 órát ajándékozott a publikumnak rendkívül kellemes tech-house-electro szettjével. A rendezvény végpontja előtt nem sokkal pedig már nem pusztán az európai és nemzetközi zaj-szektor krémje, hanem a felszolgálók, illetve fotósok is táncra perdültek: óriási mosollyal, meghökkentő csípőriszálással és exluzív koktél-óceánokkal zárva le az ország jelenleg egyetlen kísérleti (elektronikus)zenei fesztiválját.


Kapcsolódó linkek
[a]http://www.ultrahang.hu/[text]Ultrahang portál[/a]
[a]http://fest.uh.hu/artists.php[text]Ultrahang fesztivál 2007[/a]

Külön köszönet a rendezvényről készített képekért TAvk-nak.