film
2012. 12. 17.
Egy cica, két cica, sok cica. Jaj.
Naoko Ogigami: Bérelj cicát!
Naoko Ogigami legújabb filmjében – a vidáman csengő cím ellenére – komoly témát boncolgat, a magányról mesél. Civilizációnk sajátos rákfenéje, melyet jobban szeretünk leplezni, mint sem világgá kürtölni, egy különc fiatal lány történetén keresztül nyer sajátos kifejtést..
Sayoko (Mikako Ichikawa) több tucat macskával osztozik otthonán, s abból él, hogy bérbe adja kedvenceit magányos embertársainak. A lány és a cicák közti különös kapcsolat Sayoko gyermekkorában gyökerezik, amikor a Nagymama még él, amikor a társtalanság, az egyedüllét még ismeretlen, idegen állapot. Azután a szeretett Nagymama meghal, s a lánynak nem marad más, mint az untig ismételt napok végtelen sora, a cicákról való gondoskodás, s egy kép a Nagyiról a szekrényben.
"Magányos? Béreljen macskát!" – harsogja a lány napról napra kézikocsiját húzva egy parti sétányon. A kis kocsiban pedig ott lapulnak a különböző cicák, fiatalok és idősebbek, vörösek, cirmosak és tarkák, mindenki megtalálhatja a számára megfelelőt. Az első bérlő egy kedves öreg hölgy, aki férje, valamint kedvence halála után csöndes magányban tölti mindennapjait. Ezután egy középkorú férfi veszi igénybe a szolgáltatást, aki családjától távol, egyedül kénytelen élni. A harmadik ügyfél egy fiatal lány – talán az ő társtalansága a legmeglepőbb mind közül –, aki autók bérbeadásával foglakozik.
Sayoko nagy műgonddal végzi a kölcsönzés procedúráját, mindig ugyanúgy, ugyanabban a sorrendben, szinte ugyanazokkal a mondatokkal, gesztusokkal. A folyamatos ismétlődések a film alatt – a szomszéd gúnyos, gonosz megjegyzései, a kertben való munkálkodás, a dallam, mely egyszerre csengőhang és "reklámzene" – kezdetben az ismerősség, a ciklikusság megnyugtató érzését nyújtják, ám egy idő után meglehetősen nyomasztóvá válnak. A magányos emberekre jellemző módon Sayoko is ezekben a rendszeresen ismételt cselekedetekben, megnyilvánulásokban keresi a biztonságot, hiszen más kapaszkodó nem adatik számára.
A szereplők lelkében keletkező űr, mely valakinek az elvesztéséből, vagy egyszerűen csak az egyedüllétből fakad, különböző módon, metaforikusan manifesztálódik a film során. Az idős hölgy kedvenc desszertjéből mindig csak egy kanálnyit eszik, kis üreget hagyva a puding tetején, a férfi, akinek "öregember szaga" van, lyukas zokniban jár, az eladó lány lyukas közepű amerikai fánkot eszik, Sayoko kertjét pedig hangyajáratok éktelenítik. A film tétje a válaszadás a kérdésre: be lehet-e foltozni ezeket a lyukakat, be lehet-e tölteni az űrt? A felszínen talán elég lehet egy új kedvenc érkezése, meg lehet varrni a zoknit, fel lehet tölteni tejszínhabbal a desszertet. Sayoko ugyanakkor nemet mond a hangyajáratok betömésére, az ő lelkében tátongó hasadék ugyanolyan lüktető, eleven organizmus, mint a hangyák által ásott alagutak a kertben, s hiába a rengeteg macska, hiába tudja, hogy meg kell békélnie a veszteséggel, hogy férjet kell magának találnia, képtelen elérni ezeket a célokat. A történet iróniája éppen ez, Sayoko megoldást nyújt a magányos embereknek, épp csak a saját egyedüllétén nem tud változtatni. Amikor felbukkan egy gyerekkori ismerős, megcsillan a remény, talán vége az egyedüllétnek, ám a fiúról kiderül, hogy semmit sem változott, ugyanolyan hazug és hamis maradt, mint egykor volt. Sayako nem az a fajta különc, bohém szerelmet kereső lány, mint Amélie Poulain, számára – a francia lánnyal ellentétben - nincs beteljesedés.
Az a fajta ál-valóság, amit a lány oltalomként húz fel maga köré, s ami egyben néhány jól kiaknázott poén forrása – a Nagymama fényképével folytatott egyoldalú interakciók, a hazugságok a nem létező "polgári foglalkozását" tekintve, a falra felírt elérendő célok – egy áhított világ képét vetítik előre, amit Sayoko soha nem lesz képes megvalósítani, ennek felismerése pedig az egész filmet más megvilágításba helyezi. Az addig finom humorral átszőtt, groteszk, alapvetően komikus hangvételű sztoriból egy kilátástalanságot, örök magányt sugalló történet válik, s ahogyan előreláthatólag ez lesz az útja a főhősnek, úgy a bérlőknek is csak ez maradhat. Időlegesen, félmegoldásként választhatunk társul egy kis kedvencet, de az igazi emberi kapcsolatot ez soha nem lesz képes pótolni.
A Bérelj cicát! című filmet, a komoly mondanivaló ellenére, egyfajta könnyed, szatirikus hangnem jellemzi, a képi világ, a miliő szintén derűt sugároz. A házi kedvencekről készült youtube videókhoz hasonló betétek meg-megtörik az elbeszélés menetét, mintegy időt hagyva a látottak értelmezésére.
Mikako Ichikawa kiváló választás volt ennek a fura, ám annál inkább szerethető karakter megformálására. A rendezőnő által megírt forgatókönyv, a fordulatos párbeszédek, a kedves gegek és az összességében jól megkomponált, bájos és magával ragadó alkotás újabb tanúbizonyítéka annak, hogy Naoko Ogigaminak – a Rövidlátókon túl is – helye van a kortárs japán rendezők között.
Bérelj Cicát! (Rentaneko)
Színes, feliratos japán film, 110 perc
Rendező és forgatókönvíró: Naoko Ogigami
Szereplők: Mikako Ichikawa (Sayoko), Reiko Kusamura (Toshiko Yoshioka), Ken Mitsuishi (Goro Yoshida), Maho Yamada (Megumi Yoshikawa)
Bemutató dátuma: 2012. december 19.
Korhatár: 12
A különleges premierre 2012. december 19-én 19 órakor kerül sor - egy Adományozó Cicagála kíséretében, az Átrium Film-Színházban.
A filmet a magyarhangya forgalmazza, a Noé Állatotthon Alapítvány, a Simon’s Cat és a Royal Canin támogatásával.
Esemény a Facebookon ITT.
"Magányos? Béreljen macskát!" – harsogja a lány napról napra kézikocsiját húzva egy parti sétányon. A kis kocsiban pedig ott lapulnak a különböző cicák, fiatalok és idősebbek, vörösek, cirmosak és tarkák, mindenki megtalálhatja a számára megfelelőt. Az első bérlő egy kedves öreg hölgy, aki férje, valamint kedvence halála után csöndes magányban tölti mindennapjait. Ezután egy középkorú férfi veszi igénybe a szolgáltatást, aki családjától távol, egyedül kénytelen élni. A harmadik ügyfél egy fiatal lány – talán az ő társtalansága a legmeglepőbb mind közül –, aki autók bérbeadásával foglakozik.
Sayoko nagy műgonddal végzi a kölcsönzés procedúráját, mindig ugyanúgy, ugyanabban a sorrendben, szinte ugyanazokkal a mondatokkal, gesztusokkal. A folyamatos ismétlődések a film alatt – a szomszéd gúnyos, gonosz megjegyzései, a kertben való munkálkodás, a dallam, mely egyszerre csengőhang és "reklámzene" – kezdetben az ismerősség, a ciklikusság megnyugtató érzését nyújtják, ám egy idő után meglehetősen nyomasztóvá válnak. A magányos emberekre jellemző módon Sayoko is ezekben a rendszeresen ismételt cselekedetekben, megnyilvánulásokban keresi a biztonságot, hiszen más kapaszkodó nem adatik számára.
A szereplők lelkében keletkező űr, mely valakinek az elvesztéséből, vagy egyszerűen csak az egyedüllétből fakad, különböző módon, metaforikusan manifesztálódik a film során. Az idős hölgy kedvenc desszertjéből mindig csak egy kanálnyit eszik, kis üreget hagyva a puding tetején, a férfi, akinek "öregember szaga" van, lyukas zokniban jár, az eladó lány lyukas közepű amerikai fánkot eszik, Sayoko kertjét pedig hangyajáratok éktelenítik. A film tétje a válaszadás a kérdésre: be lehet-e foltozni ezeket a lyukakat, be lehet-e tölteni az űrt? A felszínen talán elég lehet egy új kedvenc érkezése, meg lehet varrni a zoknit, fel lehet tölteni tejszínhabbal a desszertet. Sayoko ugyanakkor nemet mond a hangyajáratok betömésére, az ő lelkében tátongó hasadék ugyanolyan lüktető, eleven organizmus, mint a hangyák által ásott alagutak a kertben, s hiába a rengeteg macska, hiába tudja, hogy meg kell békélnie a veszteséggel, hogy férjet kell magának találnia, képtelen elérni ezeket a célokat. A történet iróniája éppen ez, Sayoko megoldást nyújt a magányos embereknek, épp csak a saját egyedüllétén nem tud változtatni. Amikor felbukkan egy gyerekkori ismerős, megcsillan a remény, talán vége az egyedüllétnek, ám a fiúról kiderül, hogy semmit sem változott, ugyanolyan hazug és hamis maradt, mint egykor volt. Sayako nem az a fajta különc, bohém szerelmet kereső lány, mint Amélie Poulain, számára – a francia lánnyal ellentétben - nincs beteljesedés.
Az a fajta ál-valóság, amit a lány oltalomként húz fel maga köré, s ami egyben néhány jól kiaknázott poén forrása – a Nagymama fényképével folytatott egyoldalú interakciók, a hazugságok a nem létező "polgári foglalkozását" tekintve, a falra felírt elérendő célok – egy áhított világ képét vetítik előre, amit Sayoko soha nem lesz képes megvalósítani, ennek felismerése pedig az egész filmet más megvilágításba helyezi. Az addig finom humorral átszőtt, groteszk, alapvetően komikus hangvételű sztoriból egy kilátástalanságot, örök magányt sugalló történet válik, s ahogyan előreláthatólag ez lesz az útja a főhősnek, úgy a bérlőknek is csak ez maradhat. Időlegesen, félmegoldásként választhatunk társul egy kis kedvencet, de az igazi emberi kapcsolatot ez soha nem lesz képes pótolni.
A Bérelj cicát! című filmet, a komoly mondanivaló ellenére, egyfajta könnyed, szatirikus hangnem jellemzi, a képi világ, a miliő szintén derűt sugároz. A házi kedvencekről készült youtube videókhoz hasonló betétek meg-megtörik az elbeszélés menetét, mintegy időt hagyva a látottak értelmezésére.
Mikako Ichikawa kiváló választás volt ennek a fura, ám annál inkább szerethető karakter megformálására. A rendezőnő által megírt forgatókönyv, a fordulatos párbeszédek, a kedves gegek és az összességében jól megkomponált, bájos és magával ragadó alkotás újabb tanúbizonyítéka annak, hogy Naoko Ogigaminak – a Rövidlátókon túl is – helye van a kortárs japán rendezők között.
Bérelj Cicát! (Rentaneko)
Színes, feliratos japán film, 110 perc
Rendező és forgatókönvíró: Naoko Ogigami
Szereplők: Mikako Ichikawa (Sayoko), Reiko Kusamura (Toshiko Yoshioka), Ken Mitsuishi (Goro Yoshida), Maho Yamada (Megumi Yoshikawa)
Bemutató dátuma: 2012. december 19.
Korhatár: 12
A különleges premierre 2012. december 19-én 19 órakor kerül sor - egy Adományozó Cicagála kíséretében, az Átrium Film-Színházban.
A filmet a magyarhangya forgalmazza, a Noé Állatotthon Alapítvány, a Simon’s Cat és a Royal Canin támogatásával.
Esemény a Facebookon ITT.
További írások a rovatból
Oksana Karpovych: Lehallgatva című filmje a 21. Verzió Filmfesztiválon
Matthäus Wörle Ahol régen aludtunk és Miklós Ádám Mélypont érzés című dokumentumfimje a 21. Verzió Filmfesztiválon
Más művészeti ágakról
Megjelent a szerző emlékiratainak folytatása, A másik egy