- Minden formációnál érdekes, hogyan jött létre, illetve a tagok milyen zenei múlttal rendelkeznek. Elmesélitek, hogyan alakult ki a ti kettősötök?

Mike: A Freescha akkor született, amikor Nick és én találkoztunk az egyetemen, csak akkor még nem tudtunk erről. Volt egy dalunk, a My Name is Burt. Nick énekelte az olyan szörnyű szövegeket, mint: “my name is Burt, I have a car, on a Thursday” stb., mialatt én egy buta basszusmenetet játszottam. Órákat töltöttünk a stroboszkóppal és a visszhangeffektekkel a dobokon, a Bela Lugosi’s Dead című számot játszva. Nem is ismertem a Bauhaus-t, mielőtt Nick-el találkoztam. Inkább a klasszikus popra voltam fogékony, míg Nick főleg a periféria felé hajlott, bár ez nem jó szó erre, hiszen sokféle zenét szeretett. Mit is mondhatnék: összepasszoltunk zeneileg. Sok viccet meséltünk és sokat nevettünk. Miután sok zenekarban és kisebb projektekben együtt és külön is játszottunk, boldogan állíthatom, úgy tűnik, „visszatértünk” ahhoz a kis rögnyi kreativitáshoz, ami régen megvolt bennünk. És ez a jelek szerint egyre frissebb és frissebb lesz.

Nick: Apám klasszikus zeneszerző volt, hangszereléssel foglalkozott és zenélt. Az anyám pedig balerina volt, szóval a zene mindig nálunk járt, ám én autodidakta módon tanultam a hangszeren játszani. Már kicsi koromban, 8 évesen is nagyon érdekelt a zene. Duran Duran, Adam & the Ants, Prince. Apámat nagyon sokféle zene érdekelte, és így több kortárs művet is játszott nekem, pl a Smithst, a Roxy Music-ot, Eno ambient lemezeit, a sok más nép- és klasszikus zene mellett. Sok kísérleti zenéje is volt magnószalagon. Amikor harmadikos voltam, vett nekem egy miniatűr billentyűzetet és egy reverb-dobozt, aztán megmutatta, hogy kapcsoljam rá az erősítőre. Azt hiszem, ekkor lettem függő. Akkor kezdtem el igazán sokat zenélni, amikor Michaellal találkoztam a gimnáziumban. Michaelnak van két idősebb testvére, akik nagyon tehetséges zenészek. A családjának volt egy zeneszobája, minden hétvégén elmentünk oda, és órákon át jammeltünk: mindenre rákötöttük a delay-pedálokat, figyeltük, hogy milyen dögös hangokat tudunk csinálni. A Bela Lugosi’s Dead és A Forest egyórás verzióit játszottuk. Sok különböző együttesben játszottunk együtt, de csak akkor kezdtünk el „komolyan” zenélni, amikor Michael visszatért az egyetemről.

- És hogy döntöttétek el, hogy Freescha lesz a nevetek?

Mike: Nick azt mondta: „Mit szólsz a Freeschához?”, én pedig azt feleltem: „Igen, ez tetszik. Jól hangzik.”

- Nem hagyhatom ki a következő kérdést: Véleményem szerint a zenéteknek - különösen az első pár hallgatáskor - van egy „Air és a Boards of Canada találkozott a stúdióban, hogy felvegyenek valamit” érzésvilága. Nem azt mondom, hogy utánzás, csak úgy érzem, hogy a zenétekben fellelhető e két duó néhány technikája és zenei megoldása. Mit gondoltok az ilyen „hasonlítgatásokról”?

Mike: Nem is tudom. Bárki összehasonlíthat minket bármivel, amivel szeretne. Sokminden és sokmindenki hatott a zenénkre. Szerintem jó volt a Boards of Canada Music Has the Right to Children-je. Bár ezen kívül mást nem hallottam tőlük. Szerettem az Airt is egy ideig, de a zenéjük most már Gwyneth Paltrow-nak való. Persze az én fülem és ízlésem is változik. Nick-el rengeteg zenekart hallgatunk, amelyek hatással vannak ránk. A kedvenc dalom most épp a Bitrot Pink Mochitól. És szeretem a háttérvokált abban a Justin Timberlake dalban.

Nick: Láttam már ezeket a neveket feltűnni, amikor a zenénket említik. Azok, akik szeretik a zenéjüket, úgy tűnik, hogy vonzónak találják a mi zenénket is. De nem olyan előadók, akik befolyással vannak a zenénkre. Néhány kritikus megpróbál párhuzamokat vonni a kortárs művészek között, de a mi inspirációink vizuális ötletekből és koncepciókból jönnek: filmekből, amiket láttunk vagy filmekből, amiket szeretnénk megcsinálni. Zenei inspirációinkat tekintve mindig két dologhoz térünk vissza; a 70-es és 80-as évek pop rádióslágereihez (talán egy kicsit a 60-as évekhez is), mert nagyon fiatalok voltunk, a dallamok nagyon jók voltak és nagy hatást gyakoroltak a kis elménkre, és a Tones On Tail-hez, mert a zenéjük egyszerűen iszonyú hatásos volt. Szobában rögzített felvételek egy másik galaxisból. Még ma is különlegesek számomra. Időtlenek. Mivel a San Fernando völgyben nőttem fel, az az időszak is nagy hatással volt rám. A divat, a nyelvjárás, az időjárás,a reggeli rajzfilmek, a TV, a reklámok és az iskola. Szerintem összekeverjük mindezt, és ez a Freescha. Megpróbáljuk megérteni, hogyan illenek össze a dolgok.

- Két kérdés az új lemezetekről… Általánosságban megfigyeltem egy folyamatos változást az albumaitok között. Mit tartotok változásnak az új lemezen?

Mike: Tudom, hogy ez néhány embernek nem fog tetszeni, de számomra az új lemez a „punk” albumunk. A koncepció az volt, hogy csináljunk valami gyorsat, nyerset és zajosat, de mindez persze fejlődött, mialatt készítettük. Nincs benne pornográf hangminta - ez a legnagyobb változás. De hamarosan jön majd még több pornó.

Nick: Talán egy kicsit sötétebb lett, mint az előző. Azt hiszem, kisebb pop témákat akartunk készíteni viaszból, majd meg
akartuk olvasztani őket. Az olvasztást vettük fel.

- Van más egyéb beszédhang, minta, amit szerettek elrejteni a dalaitokban?

Mike: Apró darabokat mindenből. Jobb teletölteni a hangmintákat piszokkal, hogy a hallgató koszos füllel próbálja kifürkészni őket.

- Egy srác így kommentálja az új lemezeteket a Discogson: „Talán a legnagyobb hátránya a lemeznek, hogy a számok többsége 3 perc alatti, és ennek eredményeképpen a ritmusok és melódiák, amik igazán el vannak találva, hamar véget érnek, a hallgató pedig sokkal többre vágyna”. Mit gondoltok a számok „rövidségéről” és az „album” és „EP” fogalmáról, illetve a behatároltságról, amit létrehoznak?

Mike: Szeretjük a számok rövidségét. Jól hangzott számunkra. Bizonyos részek meg is nevettettek bennüket. Nem zavar, ha éhen marad a hallgató. Ez jó. A „töredékes minőség” beleillik az egész koncepcióba: olyan az egész, mint apró filmrészletek, amiket szeretnénk külön megnézni. Az albumról és az EP-ről annyit, hogy a teljes játékidő hossza határozza meg, hogy milyen kategória, és ez a lemez kb egy óra hosszú, tehát album. De nem, nem érzek semmilyen behatároltságot ezek miatt a különbségek miatt. Úgy értem, az egész zeneipar igazán behatárolt e tekintetben, nem?

Nick: Szerintem jól van ez. Azt hiszem jobb éhesen hagyni a hallgatót, mint túlságosan jóllakatni. Vagy talán nem. Talán addig kell tömnünk őket, amíg nem hányják el magukat. Általában szeretem a rövid dalokat.

- Mit gondoltok a fizetős letöltésekről? Ez a fajta vásárlás nem zavarja össze az album koncepcióját?

Mike: Örülök annak, hogy tölthetünk le zenét: akár pénzért, akár ingyen. A hangminőség nem teljesen „tökéletes” még, de fejlődni fog. Ha egy öreg rongyos kazettán hallok egy zenét, amit szeretek, valamilyen trottyos magnóval lejátszva még mindig szeretem, bár az mp3 jóval felülmúlja ezt! Szerintem nem zavar össze semmit, legalábbis magát a hanghordozót nem.

- Mesélj a Moby remixről! Hogy történt ez az egész?

Mike: Igazándiból ez egy „feldolgozása” volt a Spidersnek, ez tetszett nekünk a legjobban a legutóbbi lemezéről. Szórakoztató volt elkészíteni. Örülök, hogy Moby kirakta a myspace oldalára, mert nem vagyok benne biztos, hogy máskülönben ennyi ember hallotta volna mostanáig.

- Van valami későbbi Freescha terv, amit már nyilvánosságra hoznátok?

Mike: Xodia!

„Xodia?” - gondolom magamban, és reflexeim már írják is be a szót a Google-ba. Egy nem evilági játékra bukkanok, és egy képernyőfelvétellel találkozom, ilyen néven futó malware program is van, a képkereső találatainak logikátlan összevisszaságában pedig egy-két mesefigurát veszek ki… Sosem vonzott annyira ez a világ, de ironikus mosollyal nyugtázom a dolgot: A Freescha ehhez is hibátlan „filmzenét” ír majd.

[a]http://www.attacknine.com/ - A Freescha kiadója[/a]