Családi előadásként hirdetik a darabot, így nem véletlen, hogy már az épületbe lépéskor megüti a fülemet a gyerekzsivaj. És ettől a pillanattól kicsit bizalmatlanná is válok a művel szemben, hiszen az ilyen előadásokkal rengeteg problémám szokott lenni. Legtöbbször az a baj, hogy a színészi játék rendkívül lapos, mindenki csak félgőzzel játszik, mondván, hogy ennek most itt úgysincs tétje. Ráadásul ezek az előadások lassúak, szájbarágósak, túlságosan egyszerűek és meglehetősen árnyalatlanok. A művészi megformálás helyett pedig ott vannak a túl színes jelmezek és díszletek, a hatalmas gesztusok és a szótagolós szövegmondás.

A mostani Pinokkiónál azonban már az első percektől fogva kellemesen csalódom. Groteszk figurák tűnnek fel a színen, akikből hiányzik mindenféle édeskés hangsúly. Pinok Karcsi, akit anno Gepettoként ismertünk, egy kicsit zsémbes, megkeseredett öregember, aki nem veti meg az alkoholt, sőt akinek nem makulátlan a múltja sem, hiszen már több gyerekbábut bocsátott áruba. És az elején ugyan nagyon bizonygatja, hogy mára már tisztességes lett, de azért nem igazán tudunk benne hinni. Kifaragja Pinokkiót, ezt a “jól nevelt kis tuskót", hogy legyen, akiről gondoskodhasson. Zseniális megoldásokkal él Acher Pinokkió életre keltésében: lépésekben nyomon követhetjük, ahogyan az élettelen bábuból kialakul a kisfiú. Keresztes Tamás szögletes mozgáskultúrája még jobban nyomatékosítja a fabábuból lett gyermek kezdeti lépéseinek esetlegességeit. Igazán bravúrosan ábrázolja Pinokkiót: egy mohón kíváncsi, élményhabzsoló alak jelenik meg előttünk, aki mindenáron be akarja fogadni az egész világot, és éppen e kalandvágya az, ami különböző veszélyekbe és kalandokba sodorja őt. Pinokkió figurája egyszerre komisz és naiv, akiből hiányzik a félelemérzet. Keresztes még tekintetében is nagyszerűen képes megjeleníteni ezt a kicsit szemtelen, de jólelkű figurát, és gondosan alakítja, árnyalja annak jellemét. Keresztes felszabadultan játszik, és mérhetetlenül profi Pinokkió szerepében.

De nem csak az ő alakítása kiemelkedő. Fekete Ernő igazán remekel Rókay Móric szerepében: ravasz bűnöző, aki különböző trükkökkel igyekszik a saját malmára hajtani a vizet. Társa, Dr. Kand Aloyz figurája már kevésbé árnyalt, sokkal egyszerűbb, de Elek Ferenc megformálásában még egyszerűségében is szeretjük ezt a karaktert. Rajkai Arlekinójának nemcsak jelmeze, hanem jelleme is rendkívül sokszínű, igazából nem is lehet eldönteni egyértelműen, hogy pozitív vagy negatív figuráról van-e szó. A színész még Susaraként, Pinok Karcsi púpos barátjaként is feltűnik, ám sajnálatos módon nincs sok dramaturgiai funkciója, és így az első néhány epizód után el is tűnik a színről. Kovács Lehel Tücsökként a számomra most kicsit csalódás, nagyon szeretem, ahogyan játszik és nagyra tartom színészi képességeit, ebben a szerepben viszont nem tudja megcsillogtatni tehetségét, és néha, egy-egy pillanatra ripaccsá is válik. Pálos Hanna viszont kellemes meglepetést jelent Csajkovszkijként, hiszen e szenvedő, önmagát sajnáló hattyú szerepben igazán megmutatja, hogy mire is képes. Igazi primadonnaként viselkedik, mozdulatai és hangsúlyai rendkívül passzolnak karakteréhez.

A szereplők legtöbbje igazi tisztességtelen játékos, aki megpróbál valamiből, bármiből hasznot húzni. Azonban ármánykodásaik nem okoznak komolyabb gondot, így nem tartjuk őket igazán veszélyes figuráknak. Csupán annyit tesznek, hogy időről-időre letérítik Pinokkiót a helyes útról. De a bábszínház igazgatója, Hataraszi Barnabás gonosz és veszélyes figuráját Bezerédi Zoltán a hanghordozásával és mimikájával valóban félelmetessé változtatja. A gonosz tekintet mögül hiányzik mindenféle jóság, megbocsátás, és épp ez a velejéig való romlottság vezet az igazgató halálához.

Pinokkió számára azonban nemcsak Hataraszi jelent veszélyt, hanem az egész világ. Rengeteg kalamajkába keveredik naivsága és kíváncsisága miatt, sőt sokszor már kicsit azt érezzük, hogy túl sok a kaland, és sehogyan sem fogjuk kibogozni ezt a sokszor áthúzott csomót. Ascher e sok szálat kicsit túl egyszerűen is bontja ki, mikor segítségül hívja a Terrorelhárítási Központot, hogy oldják meg a helyzetet. Talán inkább néhány epizódot - például Malvina és hű ebe, Artemon történetét - mellőzni kellett volna, mert úgy a történet megoldását is árnyaltabban lehetett volna megvalósítani. A Malvina-betét egyébként rendkívül bájos, önmagában megállja a helyét, ám a darabhoz semmit sem tesz hozzá. és eme újabb epizód megjelenésekor már tényleg azt érezzük, hogy túlságosan sok a történethalmozás.

Fontos kiemelni azonban, hogy e jelenet díszlete zseniális, Malvina szupertökéletes világába kitűnően passzol az aprómintás tapéta, amivel nemcsak a falat, hanem az asztalt és a székeket is bevonják. De Khell Zsolt díszletének többi eleme is rendkívülire sikerült: a két oldalt, leporellószerűen kihajtogatható elemekkel pillanatok alatt újabb tereket lehet létrehozni. Nekem kifejezetten szimpatikusak voltak egyszerű és funkcionális megoldásai, jól esett, hogy nem akar túl sok színt és díszt beleszőni a térbe, ötletei szerencsére messziről elkerülték a giccset.

Nagy Fruzsina jelmezei szintén nagyon találóak. A Róka teglavörös zakója, vörös sálja, feltornyozott haja, pofaszakálla jól kifejezik annak sunyi karakterét, de a Macskához is kitűnően passzol a fekete bőrzakó, a sötét szemüveg. A Tücsök kopott frakkszerű zakóját és zöld kiegészítőit különösen ötletesnek találtam, de maga Pinokkió öltözete is zseniális: piros-fehér csíkos nadrágjában, fehér zoknijában, piros sapkájában és zöld zakójában igazán bájos.

Ascher a szöveg esetében is biztosra akart menni, így nem véletlen, hogy Parti Nagy Lajost kérte fel a szereplők párbeszédeinek megalkotására. A szövegzsonglőr pedig igazán elemében van: jobbnál jobb poénokkal, szóviccekkel nevetteti meg a közönséget. Felhasználja korunk zsargonját, repkednek a szlengek, sőt sajnos sokszor a "csúnya" szavak is, melyek egyébként semmit nem tesznek hozzá a darabhoz, így teljesen feleslegesek. Az okostelefonok, hamburgerek mellett előkerülnek az olyan - inkább felnőtteknek szánt - frázisok is, mint a tücsök ex machina vagy a váll-állási díj. De nemcsak a sziporkázó mondatok halmozásában zseniális a szöveg, hanem a beszélő nevek és a megszólítások - Csótanyec - tekintetében is. Sőt némely pillanatok különösen frappánsra sikerülnek - így például az, mikor Pinokkiónak fütyit faragnak, majd Pinok Karcsi elmagyarázza neki, hogy mire is való tulajdonképpen ez a szerv. A szövegen túl meg kell emlékezni a dalok szövegének nagyszerűségéről is, ami Radnai Annamária tehetségét dicséri. A dallamtalan, elidegenítő dalok igazán passzolnak Pinokkió szürreális, néhol kissé groteszkbe hajló világába, az Eladó a világ! című nóta pedig igazán slágergyanúsra sikeredett.

A darab, a Katona első családi előadása igazán nagyszerűre sikerült. Magas művészi színvonalon megvalósított műről van szó, amit nemcsak a gyerekek, hanem mi is élvezettel fogyaszthatunk. A néha kissé lelassuló tempót és az egy-egy pillanatra kifáradó jeleneteket a zárás mindenképp feledteti velünk: az Ascher Tamás rendezte Pinokkióban az a legfantasztikusabb, hogy hiányzik belőle minden didakszis - a mű végén Pinokkió visszatér ugyan édesapjához. De hiányzik a katarzis és az átalakulás, hiszen Pinokkióból nem lesz jó kisfiú és Pinok Karcsi sem fogja abbahagyni az ivást. Az idő mégis megy tovább...

Parti Nagy Lajos:Pinokkió

(Carlo Collodi és Alekszej Tolsztoj motívumainak felhasználásával)

Pinokkió:Keresztes Tamás
Pinok Karcsi: Haumann Péter

Hataraszi Barabás, bábszínház-igazgató: Bezerédi Zoltán
Tücsök, illemtanár:Kovács Lehel
Dr. Kand Aloyz: Elek Ferenc
Rókay Móric: Fekete Ernő
Malvina, bábprimadonna: Borbély Alexandra
Pierró, szomorúbohóc és trubadúr: Bán Bálint
Kanóc Rómeó, utcagyerek: Ötvös András
Arlekínó bohócfelügyelő / Susara, szomszéd: Rajkai Zoltán
Csajkovszkij, a hattyú: Pálos Hanna
Artemon: Dénes Viktor

Díszlet: Khell Zsolt
Jelmez: Nagy Fruzsina
Világítás: Bányai Tamás
Zene: Selmeczi György
Mozgás: Duda Éva
Dramaturg: Radnai Annamária

Rendező: Ascher Tamás

Bemutató: 2012. október 19.
Katona József Színház

 

Fotó: Szilágyi Lenke