A jelzett minőséget bizonyítva költőket is bevontak az új lemez szöveganyagába, ötvözve a Kistehén világát és a kor kulturális, alternatív rock ismérveit. Erre megy most a Kistehén szekere, mert ebben hisznek, és csak így tudnak zenélni, és a művészet számunkra elsősorban érték, amiben maradandót próbálnak alkotni. A Kistehén elkötelezte magát az értékek közvetítése mentén is. Ennek példázata a Kistehén zenekar 6. albuma. 

Na ez jó lesz, mondta magának a rosszmájú kritikus a sajtóanyagot olvasgatván. Nagyjából olyan textuális közeget teremt ugyanis a Kistehén zenekar kommünikéje, mint valami utopisztikus, enyhén orwellisztikus félparódiaregény ideális pártzenekara, mely legutóbbi kongresszusán, figyelembe véve az alternatív rock tudományosan meghatározott ismérveit, kitűzte maga elé az újabb programot, melynek tekintetében X százalékkal növelik a hazai rockzene relatív teljesítőképességét. Milyen zene lesz ilyesmi felindulásból, ez itt a kérdés.

Nos, bármily (kinek mekkora) meglepetés, kiválóan jó. Holott az ember művészettel foglalkozó, egyszeri romkocsmatöltelékként többnyire arra az álláspontra szokott helyezkedni, hogy a művészet általában valami spontán(szerű) dolog, nem lehet így, határozatok és célkitűzések mentén jól csinálni. De elég pár taktusnyit hallgatni az Elviszem magammalból és rögtön, ellentmondást nem tűrő egyértelműséggel a fülünkbe harap, hogy hát spontaneitás ide vagy oda, ez nagyon jó zene.

A meglehetős patentre sikerült (s az "alternatív rock ismérveit" valóban trendi módon felvonltató) Díler lány és a gyönyörű Ezt is elviszem magammal nem is tudom, mióta a legjobb magyar lemezindításnak könyvelhető el. A zene mindenütt friss, kiérlelt, vannak benne egyaránt okos-matekos és a Kistehénre korábban is jellemző agyament vonások is. Főleg a négyes trekktől (Olyan izé vagy).

Ami az egyik legnagyobb baj szokott lenni a Kistehén dolgaival, a félig-kidolgozottság, a helyenként összecsapottnak ható demo-jelleg nyomtalanul eltűnt. A másik viszont, nevezetesen az, hogy Kollár-Klemencz sajnálatosan gyakran túlaffektálja (majd ezt a túlaffektálást még túl is ragozza) dalait, ezúttal is folyton ott kísért a lemezen.

Az Olyan izé vagy enyhén Blur-ös beütésű zenei alapjai felett már mintha egy Bëlga-castingra jelentkező vokalista próbálná minél természetellenesebben csűrni-csavarni a nyelvet, a dolog mégis működik. A dal, fogalmazzunk így, blőd bája kellemes plusz ízt kever a zenébe, ami aztán a Jó színe vanban is továbböröklődik, habár a dal úgy indul, mint egy rossz Kispál-tributezenekar gyenge első próbálkozása saját szám írására, amint belépnek a dobok, minden helyrerázódik és kikerekedik egy (megintcsak erős Bëlga-hatásokat mutató), fülbemászóan kellemes kis dalocska. Amikor azonban már egymás után a harmadik dalt affektálja végig Kollár-Klemencz, hirtelen csillapíthatatlan ingere támad az embernek addig kaparni a falat, amíg csak a szoba statikai szempontjai engedik ezt neki - ez a fajta vokális monotónia még a legtürelmesebb és legelhivatottabb Kistehén-rajongókat is próbára teszi.

Az Itt nem élhetek fúvós-kongás-zongorás, édesbús szomorkodása még időben helyrebillenti a lemez színvonalát és stiláris szokszínűségét is visszaszínezi - épp, mielőtt végleg egy véletlenül némi crackkel megbolondított ovis zsúron éreznénk magunkat.

A Pápá, nyugodj békében éteri elszállása különösen kellemes emlékeket idézhet a zenekar rajongóiban: leginkább ugyanis a Kistehén legjobb munkáját (mely egyben az egész magyar könnyűzene egyik kimagasló alkotása is), a Melanko-keringőlemez (Ember a fán - 2008) hangulatát és megoldásait juttatja eszünkbe.

Ez a hangulat, ez a mindig más arányszámúra kalibrált, de összességében édesbúsnak nevezhető alaptónus az, ami talán a legjobban áll a mostani (indulása óta több száznyolcvan fokos fordulatot is vevő) Kistehénnek. Ennek a valamivel inkább az édes (Ha sírok vagy a még sokkal jobban sikerült Hagyjatok aludni és a lemezzáró, fülbemászóan bítes lüktetésű Szimpatizánsok) és az inkább a bús felé húzó verziói (Ezt is elviszem magammal, Itt nem élhetek) kiválóan sikerült felvételek, melyek esetében a komolykodás is valamilyen mértékig mindig idézőjelbe kerül, mielőtt még a(z el)túlzott szívfájdalom okán önmaga paródiájává is válhatna, mégsem válik a zene (túl) blőddé vagy tinglitanglivá.

Nem mintha komoly fenntartások lennének az Olyan izé vagy-Jó színe van féle, amúgy kedvesen bumfordi ötletekkel szemben, még azt sem állítom, hogy ezek olyan manírok, amelyeket feltétlenül le kéne vetkeznie a zenekarnak, de ha mondjuk egy fokkal (= egy számmal) kevesebb lenne, főleg egymás után, a végső produktum már-már tökéletes hallgatnivaló volna. No azért nem kell nagyon búslakodni, mert így is közel van hozzá.

Végezetül, ami a dalszövegeket illeti: bár Kollár-Klemenczet korábban sem kristálytiszta rímeiért, minden esetben jól átgondolt, mélyenszántó meglátásaiért (ld.: "a vadnyúl / olyan nyúl / mint a szelíd / csak vad") szerettük, továbbra is, helyenként borzasztó erőltetett, rímkényszer-diktálta nonszenszei ("a Talált Könnyek Osztálya / előtt van egy motokrosszpálya" - Ha sírok) ellenére is nyugodt szívvel nevezem az egyik legjobb magyar dalszövegírónak.

Nemcsak az olyan ínyencségekért, mint amilyen a már negatív példa kedvéért egyszer idézett Ha sírok tündéri felütése ("Ha sírok / szememből engedem a levet"), hanem mert majdnem minden számban találunk egy-két (de gyakrabban több) emlékezetes, frappáns és találó sort. A laposabb és ötlettelenebb dolgok is jól passzolnak a zenéhez, nem maradnak meg füzetlapra írt ötleteknek, minden esetben dallá, dallammá formálódnak, egyszóval: működnek. Ahogy a két import-szöveg, Erdős Virág két verse is.

Talán azt sem volna teljes képtelenség gondolni (én például határozottan így látom), hogy ami Erdős Virág számos versében erőltetettnek, felszínes nyelvi és tartalmi, túlspilázott poénkeresésnek hat, amint dalszövegként új kontextusba kerül, azonnal sokkal jobban kezd funkcionálni. Ez persze nem azt jelenti, hogy mondjuk az Ezt is elviszem magammal ne volna jó vers, mert hát az, öröm olvasni, de még sokkal nagyobb öröm hallgatni, ugyanis míg versnek jó, dalszövegnek egyenesen remek.



Egyetlen, már így is bőven túlragozott arány- illetve elrendezésbeli panaszomat leszámítva tehát maximálisan elégedett vagyok a Kistehén zenekar által termelt produktummal.

Nem tudom, valóban olyan módon telhetnek-e a zenekar megbeszélései, ahogy a cikk legelején idézett sajtóanyag sejteti (eszembe juttatva a sajnálatosan rövid életű Flight of the Conchords-sorozat frenetikus band-meetingjeit), de ha legközelebb összeül a negyedéves Kistehén-értekezlet, megtárgyalandó, hogy előzetes tervüknek megfelelően sikerült-e érvényre juttatni a zenekar elkötelezettségét az értékek közvetítése mentén, kiértékelendő a hazai alternatív rock fejlődése és felvirágoztatása irányában tett lépéseiket, rám nyugodtan hivatkozhatnak, mikor úgy ítélik meg: sikerrel jártak.

*