A bő egy hét alatt lejátszódó történet a klasszikus eposzi sűrítés eszközéhez nyúl, egyetlen rövid időszak leírásába préselve mindazt, amit tudnunk érdemes erről a "korpulens férfiról" — az elbeszélő azonnal a dolgok közepébe vág, és csak kisebb visszaemlékező blokkok tudósítanak a legfontosabb előzményekről. Így tudunk meg részleteket Darius előéletéről, házasságáról a szerencsétlen sorsú és hiperérzékeny, magyar Florával, a Fidelis Wireless nevű cégnél betöltött kivételezett pozíciójáról — csak Londonban és az Egyesült Államokban vannak főnökei, némiképp jellemzőnek is tűnhet föl, hogy előbbivel zaklatottabb és szorongással teljes a viszonya. A berlini irodát egyedül használóként ("channel and regional sales manager in the D/A/CH region and Eastern Europe") nemcsak azt élvezheti ki, hogy munkahelyén akár cipő és nyakkendő nélkül is elüldögélhet, de abban sem kéri senki számon, mikor mit csinál éppen. Így nyugodtan töltheti munkaidejét kedélyes email- és hírolvasással délelőtt, hogy rögtön utána ebédszünetet tartson — történetünk kezdetekor ("egy pénteki napon, szeptember 5-én") csak egy korábban lebonyolított üzlete visszamondása és a tartozás egy részének készpénzben (!) történő rendezése zavarja meg.

Azonban ez szinte végzetszerűnek bizonyul, mert ezután elbénáz egy fontos tárgyalást, majd túl sokáig halogatja főnökei értesítését a fejleményekről — igaz, az egy héttel későbbi elbocsátásához ez nem járul hozzá semmiben, az pusztán a vállalatközi operációk (cégegyesítés) és a racionalizálás szükségszerű következménye. A Florával vidéken töltött hétvége is katasztrofálisra sikerül, miközben a férfi netfüggőségének és az hozzá-nem-férés okozta elvonási tüneteknek köszönhető, már-már hisztérikus kifakadásainak követése az egyik legszórakoztatóbb része a regénynek. A következő héten kórházba került anyját kell vidéken meglátogatnia, aki egy álma nyomán "azt kívánja, hogy ne legyen lába" — Darius dühét csak fokozza, hogy a hosszú utat vonaton kell megtennie, mert még mindig nem kapta vissza a gyorshajtás miatt bevont jogosítványát ("ha vasúttal kell utaznom, az számomra túlmegy az elviselhetőség határán"). Berlinbe nagy nehezen visszatérve nem haza, hanem az irodájába megy, ahol reggelig dolgozik — s mikor éppen a helyükre tenné, elrendezné korábban elhanyagolt dolgait, kiborult felesége válást emlegetve ismét vidékre utazik. Aznap este düh-, majd asztmarohamot kap, másnap közlik vele, hogy kirúgták — ismét péntek, Florához megy, s a happy ending: "Kopp így kezdte: Te vagy életem szerelme."

Miközben a fülszöveg egy szerelmi történetet ígér, ez a románc nem mutatkozik meg igazán a maga valójában (s ennek leginkább a kissé nemtörődöm Darius az oka), itt majdhogynem motiválatlannak tűnhet föl ez a befejezés, bár a férfira olykor jellemző következetlenség talán igazolhatja is. Hasonlóképp mimetikusnak mutatkozik az elbeszélő gyakori, mondatokon belüli pozícióváltása: a jellemzően egyes szám harmadik személyű külső elbeszélő a legváratlanabb pillanatokban átcsap egyes szám első személybe (mint például itt: "Amikor […] a telefonért nyúlt, látta, hogy már 18 óra 10 van, 10 perce Floránál kéne lennem") — ezek az olykor zavarba ejtő momentumok parádés nyelvi események.

És ami talán szintén mimetikus szándékú, ám véleményem szerint a regénynek nagyon nem tesz jót: a regény terjedelmessége — mintha nemcsak a főszereplő tévesztene rendre arányt, hanem az elbeszélő és a szerző is. Miközben valóban eposzi sűrítettséggel próbál operálni, mégis túlságosan fellazul ennek szigorúsága azokban az esetekben, melyekben ismétlődőn leírja a főszereplő napi rutinjának a cselekmény (és a regény) szempontjából érdektelen részleteit. Ilyenként érzem funkciótlannak és motiválatlannak például a tisztálkodás, ürítkezés, étkezés, piálás, email- és hírolvasás stb. újabb és újabb, ám valódi információt nem hordozó taglalásait, de jó pár (olykor telefonon lezajló) beszélgetés minuciózus leírását is.

Fotó: Árvai András