Az új Átrium Film-Színház promóciójának egyik fontos eleme, hogy a budapestiek számára nem feltétlenül csak a pesti oldalon adódhatnak szórakozási lehetőségek, hanem Budán is. Például a régi-új Átriumban, az egykori moziban, amely évek óta állt üresen, és ahova most a Merlin Színház költözött be. A hír mindenképpen pozitív, főleg úgy, hogy egy másik alternatív, összművészeti befogadó térrel, az új helyre költözött Gödörrel nagyjából egy időben nyílt meg, nem sokkal a Kálvin tér melletti Muzikum után.

Az Átrium kívülről, a Margit körút felől nézve mozi-jellegű. A belső tér tudatosan retró, a fekete-fehér járólapokkal kirakott padlózat kölcsönöz neki egy ilyen hangulatot. Az előteret dj-k veszik birtokukba az előadások után, amely előadások összetételét meglehetősen színesre tervezték: film, színház, tánc, zene. Ráadásul még filmkölcsönző is működik az épületben. Kulturált, barátságos, izgalmas.

A hétfő esti Tíz perc hírnév célja a táncszínház fellépőinek bemutatkozása, természetesen tíz-tíz percben. Minden előadást Magács László kérdései követnek, és a nézők kérdései zárnak le, bár azok nem záporoznak a közönség részéről.

Az estet megnyitó első fellépő a Gangaray Táncszínház szólistája, Maday Tímea, aki zenei kíséret nélkül kezdi el, majd azzal folytatja tetszetős etűdjét. Egy táncos legfeljebb negyven-ötven percet szólózhat egyhuzamban, ahogy azt a darab utáni mini-interjúból megtudhatjuk, persze ügyesen beépített pihenőkkel, most ebből kaphattunk tízperces ízelítőt. Következik Pataky Klára koreográfus, aki munkássága elmúlt tíz évében készült előadásokból összevágott látványos videóval tölti ki a rendelkezésére álló időt, és beszél egy különleges, újszerű műfajról, a táncfilmről, amely a táncszínházi előadáshoz a technika segítségével ad hozzá némi pluszt.

Kántor Kata következik, szintén egy filmmel nyitva, amely növendék korától követi végig táncosi, koreográfusi pályáját. A közönség elé közben mankóval biceg, amit végül elhajít, jelezvén, hogy bár megsérült, de a nehezén már túl van. Két társával néhány izgalmas, aktuális kérdéssel foglalkozó, kissé provokatív dal részletét el is énekli. Aztán Góbi Rita és társulata, a GoBe lép színpadra. Ez még keményebb dió. Előadásának elején leszögezi, hogy amit most látunk, az tulajdonképpen nem előadás, hanem egy mozgókép. Két különös jelmezbe öltözött férfi és egy különös jelmezbe öltözött nő, valamint hegedűszó. Ezt a mozgóképet Góbi Rita szerint nem kell érteni, csak látni és érezni. Nem is értjük. Csak látjuk és érezzük. Ezen a ponton lehet dönteni: vagy elkönyveljük, hogy amit látunk, az érthetetlenül "modern" és túlságosan "kortárs", vagy inkább kikapcsolunk, és hagyjuk magunkat sodródni a hangokkal és a hús-vér emberek alkotta mozgóképpel. Egyértelműen érdekesebb, ha utóbbit tesszük.

Utolsóelőttiként Duda Éva társulata ad elő egy számot, amelyben klasszikus módon egy pár szerepel, és amelynek kapcsán az improvizációról esik szó. Hogy mennyit kell gyakorolni az improvizációhoz? Talán ironikusan hangzik a válasz, de sokat. És hogy az improvizációnak valójában hány százaléka mondható tényleges improvizációnak? Természetesen a száz százaléka. Még ha látszólagos ellentmondásnak is tűnnek a kérdésekre adott válaszok, igazából egyáltalán nem azok. Közben a háttérben egy finoman erotikus táncdarab részlete fut, előcsalogatva az első kérdést a közönség soraiból, hogy tulajdonképpen mit is látunk. Egy vizes terepen játszott darabot, amelynek éppen maga a vizes terep a nehézsége. A felvillantott jelenet által ismét teljesül az est egyik célja, a kedvcsinálás. A kedv megvan, és még fokozható!

A másfél órás programot Gergye Krisztián polgárpukkasztó produkciója zárja, sapkában és bőrdzsekiben, hátizsákkal és szatyorral mászik fel a színpadra a nézőtér felől. A szöveg a hangszórókból érkezik, ő maga csak mozog, gesztikulál, grimaszol. És vetkőzik. Meg egy kicsit politizál. Ahogy a hang fogalmaz, magyarul dance-eli a contemporaryt. Tehát nemcsak kortárs, hanem aktuális is, a jelenkori puskaporos közhangulatba ágyazva, természetesen nem kevés iróniával jelenti ki, hogy kizárólag magyarokhoz, keresztényekhez, heteroszexuálisokhoz, valamint bizonyíthatóan nem … (és itt kifütyült szövegrész következik) származásúakhoz szól. Előkerül egy magyar címerrel ellátott hullazsák is, amelyet magára húz, miközben a Szózatot hallhatjuk. Egyértelműen ez az előadás váltja ki a legnagyobb tapsot a maroknyi közönségből, és a szöveg könnyed humorának (meg nyilván a vetkőzésnek) köszönhetően a legnagyobb nevetést is. És ez jó: ha kortárs és aktuális, akkor mindenképpen jó, ha tud nevetni magán. Egy nézői kérdésre adott válaszból amúgy kiderül, hogy a Szózat közben a felsőbb döntésre történő igazgatóváltás előtt álló Nemzeti Színház temetését láthattuk. Nem véletlen tehát, hogy az Átriumban a későbbi előadásokat hirdető plakátokon többek között Alföldi Róbert arca is feltűnik.

Az a kevés érdeklődő, aki hétfő este eljött az Átriumba, valószínűleg nem utoljára tette. Megjegyezhette, hogy ide talán máskor is érdemes lesz eljönni. Tehetett egy rövid utazást a kortárs tánc világába. Láthatott hat ígéretes és színes produkciót, sokkal színesebbeket, mint amiket az előtér amúgy kellemes fekete-fehér járólapjai sejtetnek. Megnyílt az új Átrium, egy új szórakozóhely, egy új mozi, egy új színház. És kivételesen nem a pesti, hanem a budai oldalon.