Mostanában nemhogy profi, de még hobbiszakácsnak sem kell ahhoz lenni, hogy az ember tisztában legyen vele, milyen rangos elismerés a Michelin-csillag (amivel már két budapesti étterem büszkélkedhet), vagy miről szól egy gasztroblog (például chiliről és vaníliáról, fűszerről és lélekről). Tudja továbbá, hogy az ételfotózás külön műfaj, sőt szakma, és vállalható reakcióidőn belül képes túltenni magát a kókusztejben főtt pacal receptjén, mert – ha a terminus technicus nem is ugrik be rögtön – ráérez, hogy ez lehet a sokat emlegetett fúziós gasztronómia. Gasztronómiával foglalkozni ugyanis – mondanám, hogy az utóbbi néhány évben, de talán nem is annyira kevés idő ez már – trend. Sietek hozzátenni, hogy – magam is lelkes hobbista lévén – én volnék az utolsó, aki egy múlónak vélt hóbortot nevez így gúnyosan. Sokkal inkább egy magát egyre több felületen megmutató és érvényesítő tudatosságról van ugyanis szó a főzéssel, étkezéssel kapcsolatban, sőt mi több: a táplálkozás átesztétizálásáról.

Pedig tulajdonképp nem könnyű reflektált viszonyt kialakítani valamihez, ami annyira egyértelműen vesz körül és kivédhetetlenül határoz meg bennünket, mint az étkezés. Márpedig a művészi megformálás gesztusa, az alkotó vállalása többé-kevésbé ilyen viszonyt feltételez, hacsak nem tekintjük a témát, jelen esetben az ennivalót puszta modellnek, a formagyakorlatokat végző művész véletlenszerű választásának. Olyan gasztronómiai tárgyú képzőművészeti alkotásokat válogatni össze tehát, amelyek vagy az említett viszony személyes, valós és jelentéses volta miatt, vagy pedig a formaképzés okán kiemelt figyelemre méltóak, nem könnyű, még akkor sem, ha (sőt talán épp azért, mert) az utóbbi években a nagyközönség figyelmét egyre több csatornán irányítják rá a témára nap mint nap.
Az idén nyílt egri Kepes György Művészeti Központ à la cARTe című időszaki kiállítása egyszerre vállalta a nehézséget és igyekezett nem kihagyni egy ziccert, amikor "gasztronómia a magyar képzőművészetben" alcímmel tárlatot rendezett be olyan festményekből, szobrokból és installációkból, amelyek valamilyen módon az étkezést tematizálják. Én pedig, bevallom, szorongtam. Vajon mennyire tud nagyvonalú maradni egy ilyen jól promotálható témához nyúlván a kurátor? Meri-e biztos kézzel beválogatni – hadd lovaljam bele magam a téma szókincsébe – nem könnyen emészthető reprezentációit az ismertnek, illetve ahol kell, le meri-e hagyni a tortáról a habot, vagyis megálljt parancsol-e a túlburjánzó formának, nem állítván ki a száztizenkilencedik mellé a százhuszadik gyümölcsös csendéletet, illetve ellenáll-e a didaktikusság örök kísértésének? Kell-e majd nekem, nézőnek kétségbeesve keresnem vélt esztétikai-ideológiai összefüggéseket ott, ahol igazából csak a sárgarépa köt össze?

A kiállított művészeket listázó és jó étvágyat kívánó(!) szórólap történeteket és hangulatokat ígér, életábrázolásokat az ételábrázolásokon keresztül, illetve hogy "az egyenként vagy első pillanatra talán statikusnak tűnő képek egymás vonzás- és referenciakörében megelevenednek". A kiállításon végigsétálva olyan érzésem nem támadt ugyan, hogy a témájuk szerint egy-egy terembe rendezett művek mindig és feltétlenül, szervesen összetartoznának, de az kétségtelen, hogy vehíkulumként, hordozóként egyenként és együtt is működnek. Minden feltétel adott tehát, hogy az embert elszórakoztassa az egyébként önkéntelen kognitív aktus, amikor is összefüggést keres a mellérendelésben.
Az előcsarnokból nyíló első teremben az emberi jelenlétnek vagy éppen jelen nem létnek (ha magunkévá tudnánk tenni Bukta Imre Konyhában című festményének a művésztől megszokott figyelmes, de nem [le]sajnáló szociális érzékenységét, azt is mondhatnánk, "az ember[es]ségnek és az embertelenségnek") a legkülönfélébb változatai sorjáznak, olyan terekben ábrázolva, amelyek – legalábbis potenciálisan – a táplálkozás szolgálatában állnak: a konyhában, az utcai sütödénél, a kamrában, a piacon, a kertben.

Jól megvan ember nélkül Szabó Ákos Konyhája, ahol a tárgyi világ maga tűnik élőnek, sőt olyan impulzívnak, saját belső erejétől tápláltnak, amilyen a művész maga lehetett az alkotás pillanatában. A formák csupán hordozói a színnek, a felületi tükröződésnek, a telítettség pedig már-már zavarba ejtő. Nem úgy, mint Czimra Gyula Csendélet a konyhában című festményén, ahol az ember nélkül maradt tárgyi környezet elemei magukra hagyatottan próbálnak boldogulni: rajzfilmszerű, pasztelles rendbe sorakoznak, naiv perspektívából mutatják meg magukat. Valahol a kettő között tudnám elhelyezni a fotórealisztikusan megfestett kerti terményeket, amelyek Adorján Attila Minden rendben a kiskertemben, illetve Gombák című sorozatának egyes elemein hagyják maguk mögött a kertészt, és húzódnak közel a szemlélőhöz. Ember nélküli, de a rendező kéz nyomát nagyon is magán viselő, sőt annak nyomán sterillé váló, ám valahogy precíz megszerkesztettségében sem elidegenedő tárgykonstelláció Kupcsik Adrián több kvázi-csendélete, így például a Beállítás H. D. számára.
Az ember, ha jelen is van a ábrázolt terekben, furcsa mód nem tűnik alkotónak: sem az ételt nem hozza létre, sem pedig az azt elfogyasztásra alkalmassá tevő intim közeget, közösséget. Vagy színes, szemet gyönyörködtető tömeget képez (Aba-Novák Vilmos: Szolnoki Lacikonyha, Csernus Tibor: Lehel téri piac), vagy magányában csupán emléknyomát a másiknak, aki ott volt vagy ott lehetne vele a (családi?) tűzhely mellett (Bukta Imre: Konyhában, Szabó Klára Petra: "The only thing standing in between you and me is reality").

A következő (ha jól mértem föl, legkisebb) terem az emberi táplálkozás szokásrendjének (egyik) árnyoldalát mutatja meg azáltal, hogy átvezet a csendéleteken békésen ücsörgő hagymák, káposzták világából a levágott és feldolgozott állatokéba. Baranyai Levente Hústáj című munkája, amely vastag réteg festékkel megmintázott, vulkanikus tájra emlékeztető felületen mutatja meg a felnyíló test színeit, nem kiáltványszerűen hirdeti, de megkerülhetetlenül tudatosítja, hogy nem feltétlenül, vagy legalábbis nem mindig egyértelműen lehet megideologizálni mindazt, amit az ember elfogyaszt. Az állatokkal való egyfajta sorsközösség szükségessége kapcsán Boros Viola Out of sight, out of mind című kollázsán a néhai disznó emlékezete nem kér számon, de mindenképp a felelősségvállalást, az áldozat meg- és elismertetését ambicionálja. Az áldozatképzés szakrális dimenziójába emelkednek az itt nagy számban kiállított halábrázolások is, hiszen azok a nyugati zsidó-keresztény kultúrkörben nem választhatóak le bizonyos bibliai előképekről.
A kiállítás tulajdonképpeni gerincét, legalábbis, ha a térbeli elrendezést nézzük, az előcsarnokkal egybeépített hosszanti aulában elhelyezett művek adják, amelyek a kenyér motívumát hivatottak körüljárni, fölhasználni. Tóth Menyhért Krausz pék cégére és Ferenczy Noémi Pék című zsánerképe a maguk meleg színeivel, formai megállapodottságukkal (Ferenczy pékmestere kimondottan tömbszerű) a mesterség mindennapjainkba való megnyugtató beágyazottságára reflektálnak. Mások, akár napközisek a gyurmát, játékszernek tekintik a hétköznapisága okán valóban mindig kéznél levőt: Horváth Tibor és Bodó Sándor Magyarán című sorozatukban zsíros kenyérből és arra pakolt zöld- és pirospaprikából formálják meg többek közt Dante, Jean-Paul Sartre és Mao-ce Tung portréját. A kenyér mint motívum (felület, identitáspillér stb.) nagyon is jól működik, és a maga egyszerűségében éppen a rezignáltságtól mentes. Nem tud lemondó és szomorkás lenni még Borsos Lőrinc Mindennapi kenyér – zacskós változat című munkája sem, amely nem más, mint nejlonzacskókra rajzolt kenyérformák (hosszúkás bagett, kerek rozscipó stb.) sorozata, az alábbi felirattal: "Aki vásárol a rajzok közül, támogat minket alap kiadásaink fedezésében, ezáltal felszabadítva minket ideiglenesen az anyagi ellehetetlenülés kiváltotta stressz alól." Hála az alkotói (ön)iróniának, a mindennapi kenyér (és persze a művész) mára megváltozott státuszának ilyen módon való jelzése nem válik valamiféle modern elkorcsosulás fölötti szinte kötelező lamentációvá.

Ez a megváltozott státusz azért persze mások által sem marad reflektálatlanul. Külön terembe gyűjtötték azokat az alkotásokat, amelyeknek képi világát olyan hívószavak idézik meg leginkább, mint "neon", "urbánus", "alumínium", meg persze az elmaradhatatlan "fogyasztói társadalom". Örvendetes azonban, hogy a "Mivé lettél?" kérdésre az étellel kapcsolatban nem csak az a válasz adható, hogy futószalagon gyártott, egyhangú és arctalan ipartermékké (ilyet képzelünk Esterházy Marcell raklapra erősített bádog ételhordóiba); ez ugyanis csak részigazság volna. Ott van ugyanis még például Göbölyös Luca fotó- és videósorozata is (Terülj-terülj asztalkám), amelyen azt mutatja be, hogyan használhatunk föl bizonyos élelmiszereket és konyhai műveleteket férjfogásra. (Például süssük bele levágott körmünket a kiszemelt férfi pogácsájába – csak hogy az egyik legkevésbé váratlant említsem.) A tartalom a maga módján gyökereket keres és talál, hisz a művész népi hiedelmeket tematizál, képi világának azonban sajátja a menő sztárséfek főzőműsorainak, illetve a manapság megjelenő gasztromagazinok ételfotóanyagának kortárs esztétikája, ami így együtt inkább szórakoztató, mint kritikus vagy bántó reprezentációjává lesz a modern nőnek, aki ha főz, akkor fotóz is (a gasztronómiai témában blogot író és illusztráló szerzők – kevés kivételtől eltekintve – nők), és aki attól, hogy decens garbóban dolgozik végig nyolc órát egy irodában, még ugyanúgy fogékony a rituáléra, mint az öreganyja lehetett.
A kiállítás felén túl vagyok már (gondolom ekkor legalábbis), amikor abba a terembe érek, ahol igencsak megkérdőjeleződik bennem, ami tulajdonképp eddig sem volt biztos, vagyis hogy "gasztrós"-e attól egy műalkotás, hogy éppenséggel (többek között) valamilyen gyümölcsöt (Czigány Dezső: Nő csendélettel) vagy mondjuk egy cukorkaárust (Derkovits Gyula: Cukorkás) ábrázol. Az az érzésem, hogy nem, sőt ennél a résznél kezdhetem lemérni, mennyire kétesélyes dolog is csendéletet vagy akár portrét festeni. Ahogyan a kurátorok egyike, Kolozsváry Marianna fogalmaz a tárlatot bemutató szövegében, csendéletet festeni lehet vágyidézés is. Érezhető ez például Szabó Károly süteményfestményein, amelyek gyermeki asszociációval kötik a cukros-habos édességeket az otthon teréhez, továbbá olyan háborús időkben keletkezett csendéleteken, amelyek nélkülözéssel terhes időkben játszottak az egyszerű ételek szín- és formavilágával. Másrészt viszont a csendélet lehet tisztán intellektuális műfaj is, "az akadémiai stúdiumok egy életen át tartó, kísérletező folytatása". Csendélet festhető tehát valamilyen izmus vagy éppen az egyéni formaigény érvényesítésnek szándékával, ahogyan tette azt Rippl-Rónai József vagy Czigány Dezső, akiket elsősorban nem az ábrázolt tárgy foglalkoztatott.

A hátralévő két kisebb, az előcsarnokba visszavezető teremben az étkezés mint közösségi tevékenység, illetve mint díszlet jelenik meg. Előbbiben annak módozatait láthatjuk, ahogyan az evés mint közös pihenő (Adorján Attila: Érsekvadkerti krumpliszedők) vagy éppen mint kötelező vasárnapi családi rutin (Esterházy Marcell: Ganz projekt II. Cantine) gyűjt egybe embereket. Érzékenyen megragadott pillanatok ezek, épp ezért nehezen eldönthető, hogy a (közös) táplálkozás menekvés, szellemi-lelki értelemben érvényét vesztett, pusztán biológiai szükségesség, vagy épp ellenkezőleg: valós összetartó erő. Az utolsó helyiségre maradt az a néhány kép, amelyeken az étkezésnek szentelt terek (kávéházak, vacsoraasztalok) primér funkciójuktól elszakadva, egészen átlényegülve lesznek helyszínévé társadalmi (Farkas István kávéházi jelenete) vagy spirituális-egzisztenciális (Szabó Vladimir: Istentől elhagyatott táj) dilemmáknak.
Az előcsarnokba visszaérvén épp megnyugszom, hogy a szervezőknek sikerült föltálalni, nekem pedig elfogyasztani, megemészteni, amit ebben a témában lehetett, amikor is kiderül, hogy még az épület második emeletének jó részét is az à la cARTe foglalja el. Ez lesz tehát a hab a tortán? – baktatok fölfelé. Nos, inkább a hab, a koktélcseresznye és a csokoládéforgács, amelyeknél – azt hiszem – feltétlenül érvényesíteni kellett volna "a kevesebb több" elvét. Az eddigre nagy eséllyel jóllakott néző figyelmét persze megragadja Bolygó Bálint Bacchus című helyspecifikus installációja, amely csillármódra egyberendezett, körbeforgó, lézerrel megvilágított borospoharakból áll, ahogyan azt is érzi, hogy méltányolnia kellene a sokféle művészettörténeti korszakból, a legkülönfélébb alkotóktól származó, számolatlanul sorjázó "natura morta"-képek változatosságát, vagy éppen Szabó Ádám sokadjára megmutatkozó leleményét, amellyel különféle sérült, romlásnak indult gyümölcsöket toldoz-foltoz vagy ölt egymásba (pl.: Plasztikai sebészet III), azonban sajnos nagy valószínűséggel kifulladni érezzük itt a tematikus csoportosítást, amikor azzal szembesülünk, hogy leginkább az "almás terem", "körtés terem", "terem egyéb gyümölcsökkel" stb. címkékkel tudnánk ellátni az egyes helyiségeket. Nagy tanulság tehát, hogy a tematikus válogatás ereje leginkább a mértékletességben rejlik.
Mindent egybevetve azonban a kiállítás hiánypótló, érdekes és feltétlenül ajánlható, akár a magamfajta elfogultaknak, akár azoknak, akik pusztán kíváncsiak magára a múzeumra vagy annak első nagyobb szabású, profi marketinggel beharangozott, kísérőrendezvényekkel biztosan megtámogatott, de a lábán egyébként ezek nélkül is bőven megálló időszaki kiállítására.

Az Á la cARTe – gasztronómia a magyar képzőművészetben című kiállítás 2013. január 15-ig tekinthető meg a Kepes György Művészeti Központban (Eger, Széchenyi út 16.).