"A barátságot nagyon komoly dolognak tartottam és tartom ma is. A barátommal, ha van, mindennap találkozom. Mindennap akarom őt látni. Ha van dolgunk egymással, ha nincs. Ha van megbeszélni valónk, ha nincs. Akkor is találkozom vele, ha már mindent megbeszéltünk. Ha csak unatkozni tudunk, akkor is. Együtt unatkozunk. A barátság nagyon unalmas és időigényes. Ülünk, hallgatunk és unatkozunk. Ez a barátság."

Mire az elbeszélővel együtt mondatonként araszolva az olvasó is elérkezik ehhez a szövegrészhez, már sok részinformációnak és töredékes emléknek a birtokában van, melyek olyan kontextusba helyezik ezt a gyémántsűrűségű, szubjektív definíciót, hogy a könyv hallatlanul erős zárómondatával ("Nem gyanakodtunk.") szemben is fölmerül a kérdés: nem éppen a besúgás tette lehetővé, hogy minden egyes nap találkozzanak a barátok?

"Meghatározni a helyet. Állandó feladat." – olvassuk még később ezt a fáradt, törődött mondatot. A besúgott szemszögéből ez ottliki értelemben vett irodalmi kötelesség, de a besúgó nézőpontjából is értelmezhető a kérdés, hiszen minden jelentést a dátum és a helyszín megjelölésével kell kezdenie. Egy ennyire bonyolultan építkező könyv esetében pedig a recenzens sem bújhat ki a feladat alól.

Barátaim, akik besúgóim is voltak című kötetében Györe Balázs két barátjának történetét kísérli meg körüljárni, akikről az ügynöktörvény beiktatása után megtudta, hogy a rendszerváltás előtt jelentéseket írtak róla. A szocialista Magyarországon járunk tehát, a '70-es, '80-as években, a belügyminisztériumi dossziék megnyitásának oka pedig az, hogy Györe folyóiratot szeretne alapítani, melyből később a Fölös példány irodalmi csoport alakul.

Ritka az olyan könyv, ami ilyen kevés segítséget nyújt a benne való tájékozódáshoz. Több típusú szövegből áll össze a kötet anyaga: az első számú elbeszélő, névvel vállaltan Györe Balázs, akinek a bizonytalanul tapogatózó emlékezéseit, reflexióit és álmait rendre megszakítják a szószerint bemásolt jelentések, könyv- és levélidézetek, valamint a besúgó barátok belső monológjai.



Izgalmas döntés volt a szerző részéről, hogy nem kötötte össze magyarázó szövegekkel ezeket a részeket. Éles, hirtelen vágások, sorkihagyások tagolják a regényt. Györének így sikerült elkerülnie a korszakkal foglalkozó irodalom legnagyobb típushibáját: a nosztalgiázó szentenciák pufogtatását, melyek lebonthatatlannak látszó falat építenek egy nemzedék írói s egy másik olvasói közé. A mű minden része csakis önmagáért vállal felelősséget: a jelentés az jelentés, az álom bizony álom, és az emlék is csak emlék, nem pedig a Kádáréról szóló példabeszéd. Ez a nyerseség teszi lehetővé, hogy Györe könyve a fiatalabb generációhoz is érvényesen tudjon szólni.

Stilisztikailag sem igazán különülnek el egymástól a szövegek. Nagyjából a könyv feléig, ahol is Györe feloldja a jelentésekben olvasott fedőneveket, sokszor azt sem lehet biztosan eldönteni, hogy a besúgott vagy a besúgó magánszövegeit olvassuk, vagy éppen a besúgott önkínzó kísérletét, amint besúgó barátjának bőrébe bújva az íráson keresztül próbálja magát az ő helyébe képzelni. Ezt az értelmezési lehetőséget az a tény is alátámasztja, hogy Györe gyakorlatilag minden leírói feladatot száműz saját és barátai írásából. A helyszínek és személyek külső jegyeinek ismertetését javarészt a jelentésekre bízza, őmaga csak fragmentált, rendkívül intim részletekről ír, mint egy lakásról lakásra vándorló kanapé huzata, vagy a személyi igazolvány cserék kapcsán fölmerülő szakáll és bajusz problémája. Olyan radikális ebben az eljárásban, hogy feleségével való szakítását is először a belügyminisztériumi dokumentumokon keresztül közölteti az olvasóval, s csak ezután engedi meg magának a személyes emlékezést.

A klasszikus értelemben vett irodalmi feladatok teljesítése megoszlik a két szövegtípus között, ami mind a fiktív, mind a dokumentumszerű írások szerepét relativizálja, és folyton újrakontextualizálja.

Mindez azonban közel sem ilyen szembetűnő és koncepciózus. Györe a tőle megszokott őszinteséggel ír, szemérmetlenül láttatja önmagát alkotás közben, amint cédulái, jegyzetei, levelei közt kutatva, önmagában állandóan kételkedve rakja össze mondatról mondatra könyvét. ("Minden mondatom töredék. Nehéz a pontosság közelébe jutni.", "Egyáltalán: el lehet jutni a harmadik mondatig? Bárminek a harmadik mondatáig?") Ez az önként vállalt meztelenség olyan világképet rajzol elénk, melyben az írás és olvasás a legkevésbé sem szakmai, sokkal inkább túlélési kérdés, magánügy. Egyedül ez a hozzáállás teszi hitelessé a mára egyébként agyonhasznált autoreflexivitás irodalmi gesztusát. A fentebb elemzett, nagyon is tudatos szövegszervező technikát ez a naiv elbeszélői pozíció egyensúlyozza ki.

Rövid, dísztelen mondatai Györe vallomásos lírájához rokonítják ezt a prózát, és több szálon is kötődnek a könyvben talán túl sokat idézett példaképekhez: a beatirodalom nagy idoljához, Kerouachoz, vagy Ottlik Géza Budájának egyes részleteihez. Rövidségüket azonban nemcsak a költői hangnem kitartása indokolja, hanem az az elemi bizonytalanság is ("Címszavakat lehet csak dadogni."), amivel a szerző tőmondatokban keresi az igazság legkisebb kimondható egységét.

"Mire tudom fölhasználni azt, amit írok? Fölhasználható egyáltalán? Mire használom a barátaimat? Mit kezdek velük? Vagy ők mire használnak engem? Használnak egyáltalán? Kellek még nekik?"

Ezek a kérdések mutatják a legjobban, mi érdekli valójában Györe Balázst, vagyis hogy mi emeli ki könyvét a szocializmus mocsarából, s hogy miként kötődik össze a szerző világlátásában barátság és irodalom. Számtalan levélrészlet és jelenet is árnyalja ezt a képet, melyekben nyomon követhetjük, hogy a barátok miként dolgozzák föl írásaikban közös emlékeiket. Az elbeszélő szelíd szándékai szerint ebben a könyvben sem tesz másként, s itt ismét Kerouacra hivatkozik: "(...) egyik kedvenc meghatározása az irodalomra: a barátságért (a barátság miatt) elmondott történet, aminek az elbeszélésére a barátságon kívül semmi más nem ösztönöz (...)". Noha a szöveg mindvégig tartózkodik bármiféle összegzéstől, végső állítása mintha mégis egymáshoz társítaná besúgás, barátság és irodalom kérdését. Mintha öntudatlanul is arra a szigorú következtetésre jutna, hogy az íráshoz nem tehetség, hanem egyenes gerinc és emberi tartás kell, akárcsak a barátsághoz.