Az 1960-as években a hagyományos művészeti kommunikáció tárgyias formáival szakító konceptuális irányzat alfajai váltak meghatározóvá Nyugat-Európában. Képviselői tagadták a festészet helyét és szükségességét a modern művészetben, és úgy gondolták, ez már csak a múlt, amelyet az új művészeti forradalom el fog söpörni. Ez idő tájt léptek színre azok az alkotók is, akikben ezzel szemben egy új festészeti nyelv kialakításának vágya és igénye fogalmazódott meg. Szerintük a művészet nem a világgal, hanem önmagával kell, hogy foglalkozzon, ezek az alkotók a festészet feladatát a festészet alapelemeinek meghatározásában látták – ők voltak az analitikusok. A német kritikus és kurátor, Klaus Honnef professzor volt az első, aki leírta eme irányzat elveit és megnevezett néhány ide sorolható európai művészt is – köztük az olasz Gianfranco Zappettinit.



Az 1939-ben született Gianfranco Zappettini mindig is úgy gondolta, művész lesz. Szülővárosában tanult, a genovai Nicolo Barabino Művészeti Gimnáziumban, majd a Carrarai Szépművészeti Akadémián. Nagy hatást gyakorolt rá Piet Mondrian, Lucio Fontana, Kazimir Malevics és Mark Rothko művészete. “Ők voltak az én igazi mestereim, habár személyesen csak Fontanaval találkozhattam." Művészetének formálásában fontos szerepet játszottak azok a tanulmányutak is, melyek során módjában állt meglátogatni Max Bill, Sonia Delaunay, valamint Alberto Magnelli műtermeit. Az 1960-as években került kapcsolatba külföldi – francia, német, holland – művészekkel, ez segítette, hogy kellő rálátása legyen az akkori trendekre. Nem választotta az analitikus irányzatot, mert az a pályája kezdetén még nem is létezett. A hetvenes évek első felében már azon művészek közé tartozott, akik a festészet megújításával, a festészeti nyelv újjáépítésével és az absztrakció új alapjainak lerakásával foglalkoztak. Eltűnni vagy újra feltalálni – Zappettini olvasatában a kor művészete nem kínált harmadik opciót a festészet számára: vagy átengedi a terepet a konceptuális irányzatnak, lemondva ezzel vezető szerepéről, vagy újra felfedezve önmagát ismét a művészet középpontjába kerül. Küzdött, hogy életben tartsa a festészetet, mert hitte, hogy ez a hozzá hasonló fiatal művészek kötelessége.
Munkájában próbálja mindig a saját útját járni, nem követ másokat. Nem elsősorban festékkel alkotja műveit, hanem helyette színeket és az építőiparból vett kellékeket, illetve olyan plasztik elemeket használ, amelyek szokatlanok a festészetben, a nejlontól a műanyag hálón át egészen a kvarcporig, márványig. Keresi az interakciót minden olyan matéria között, amelyet a vásznon felhasználhat. Kompozícióival egyfajta statikus dinamikát, tapintható feszültséget hoz létre, amit a lüktető, "mediterrán" színvilággal és a felhasznált anyagok esszenciájával szabadít fel. A festői felület finom vagy épp drámaian szenvedélyes alakításával műveit kilépteti a síkból, a kép és a relief közti képlékeny határmezsgyébe helyezi át.
Régebben az ötleteit a környezetéből vette: a társadalom nagyon gyorsan megújult és vele együtt a művészet is, de próbálta elkerülni, hogy teljesen eltörölje a festészet nyelvét. Ma a művészete középpontjában a szimbólumok állnak. "Ezek az emberiség kezdetétől napjainkig az egész történelmen átívelnek, ezek a legmagasabb rendű jelentéseket hordozzák, ám még mindig szinte ismeretlenek: ma is csak néhány ember tudja megmondani a szimbolikus jelentését a fehér színnek, a horizontális és vertikális vonalaknak vagy épp a körnek. Nekem a munkám segített jobban és jobban megérteni ezeket."
Művésznek lenni Zappettini számára azt jelenti, hogy élete minden pillanatában dolgozik, minden másodpercben alkot, akkor is, amikor nem fest. “A festészet nekem napi lélek-gyakorlat: úgy dolgozom, mintha szerzetes lennék egy kolostorban, s az alkotással emelem magasabb spirituális szintre a tudatom. A minden nap megismételt mozdulatok az imáim." A 70-es évektől kezdve az a mottója, hogy “a festészet fogalmán gondolkodom". Művei között nincsen kimondott kedvence, mindig a következő festményen töri a fejét. “Ha azt nézném, mit csináltam tegnap, az azt jelentené, hogy megöregedtem és már abba kellene hagynom az alkotást..."
De vajon milyen ma az analitikus művészet megítélése a kulturális értékekben bővelkedő Itáliában? “A ’80-as években az analitikus festészet kezdett feledésbe merülni és ismét a figurális festészet került a figyelem középpontjába. Az elmúlt évtizedben azonban Olaszországban sok ember újra felfedezte a művészettörténet eme jeles periódusát: kritikusok, kurátorok, galériák és múzeumok ismét elkezdtek érdeklődni az analitikus alkotók és műveik iránt. Az utóbbi években az analitikus festészet visszatért az őt megillető helyre, de ebben mindannyiunknak rengeteg munkája van."
Gianfranco Zappettini számos díj birtokosa, de saját bevallása szerint munkássága legnagyobb elismerésének azt tartja, hogy nemcsak Itáliában, hanem olyan európai nagyvárosokban is voltak tárlatai, mint London, Párizs, Amszterdam vagy Madrid. Magyarországon még sohasem járt, de nagyon szívesen állítana ki hazánkban is.