(A folk a thrash és a doom – terveztem anno a tréfás, „A jó, a rossz és a csúf”-ra rímelő címet adni beszámolómnak a majdani eseményről, amikor aztán megláttam, hogy az Exit magazinnál is dolgoznak humorheroldok, akikkel egy srófra jár az agyunk. „Sebaj, majd ott helyben kitalálok valamit” – gondoltam. A Korpiklaani dajdajozását figyelve egy újabb röhögcse, „a metálzene 100 Folk Celsius-a” titulus ötlött eszembe: ezt a poént meg a MetalNews igen jó reakcióidejű beszámolója lőtte agyon a szemem láttára, amíg én az [a]http://www.prae.hu/prae/articles.php?aid=559[text]önálló Bride-beszámolóval[/a] pepecseltem.)

A ramaty pénteki napon 14:00-kor indult volna a félnapos metálcirkusz, de a Testament beállása miatt volt egy párórás csúszás. A rendezvény „őshazájában”, Lengyelországban ugyanezek az együttesek, akik nálunk léptek fel, másnap egy még nagyobb, hazai és kisebb külföldi bandákkal még jobban felhízlalt, kora délelőtt induló MetalManián zúztak; emiatt sajnos a koncertek nem nyúlhattak az éjszakába, így az előzenekarokra jutó idő csökkent le fájdalmasan.

Sajnos lekéstem az első két bandát (Remorse, Wackor), úgyhogy a tavaly a szakma és a magyar thrasherek között nagy elismerést kiváltó Harc! albumot megjelentető Remorse fellépéséről csak metálszomszédom, Kornél elbeszéléséből értesültem. „Kurva jók voltak, 1987 óta nyomják! Mondtam utána nekik, hogy még nem voltam soha koncertjükön, ami milyen nagy szívás már.” Könnyes szemmel emlékezett meg valami Metallica-feldolgozásról is. Itt bukkant fel Ozzy, Kornél koncertekről megismert thrasher haverja, aki kb. akkor születhetett, amikor a Remorse-os srácok agyában a zenekaralapítás gondolata. Ehhez képest keni-vágja a nagy thrash metál legendák munkásságát, olyan „zsivány” zenékről beszélgettek, mint a Kreator, az Annihillator, vagy az este folyamán fellépő Testament. Fölidézték valamelyik Kreator-koncert azon megható pillanatát, amikor Mille Petrosa a klasszikus Extreme Aggression refrént üvölti.

A Cadaverest januárban megnéztem az ütős Ektomorf-bulin (l. [a]http://www.prae.hu/prae/articles.php?aid=478[text]Súlyos ábrándmetál és ejakuláló falloszmetál[/a] cikk) szóval ide tényleg csak azért kukkantottam be, hogy ellenőrizzem, a gitáros itt is hozza-e sajátos, tesztoszteron-vezérelt játékstílusát. Hozta, sőt ha nem csalódom, még tovább is fejlesztette azt – persze lehet, hogy a hajón nem figyeltem eléggé. Ami új elemnek tűnt a nagy ugrálós modernmetál-sláger, a Soul of a New Breed előadása közben, az a húrokat tépkedő (onanizáló kézmozdulatokat imitáló) heves csapkodás: az ásványvíz-gejzír aztán tört is fölfelé a hátrafeszített fejből, beterítve a színpadot. Pár számot játszhattak csak – a fesztiválos délutáni előzenekarság átka – viszont sok olyan is megnézhette legjobb dalaikat, aki egyébként nem érezne erre ingerenciát.

Ez most már menthetetlenül ilyen „a számból vették ki a szót" cikk lett, de a Watch My Dyingról szólva nem hagyhatom ki a Snobter… jaj, [a]http://www.subterra.hu/read.php?where=&id=798[text]subterrás srácok kritikájá[/a]ra való utalást: belefülelés szintjén levő ismertséggel is mindig valami hasonlót gondoltam a zenéjükről. Őszinte leszek: aki lenyúlja kedvenc bandám nevének kétharmadát, az egy elég nagy hendikeppel indul nálam. Mivel Ozzy megállás nélkül nyomta a sztorikat túlnan a kocsmarésznél, az első néhány számnak csak messzi zenei körvonalait tapasztalhattam, aztán az utolsó pár nótára (az 50 Hz-re emlékszem címszerűen) már közelebb vonultam. Az [a]http://www.watchmydying.com/hu/disco/lyrics.php?cikk_id=35[text]intellektuális-ironikus-költői[/a] szövegekkel nem törődve, az iróniától valóban szintén nem ment' muzsika gépies, elidegenítő hatásainak adtam át magam: ismerkedésnek nem volt rossz ez a néhány nóta. A hiperaktív frontember nagyon illik ehhez a muzsikához, jól vitte el a hátán a produkciót a közönség és a banda közti folymatos közvetítéssel. Énekhangját különféle extremitások között váltogatja, a zene éppilyen változatos, nekem kissé túl (poszt)modern.

Most aztán rövidre fogtuk a koncertek utáni meetinget a kocsmát és a termet elválasztó folyosónál, ahol a hammeresek árulták a portékájukat és a fellépők merchandise-át. A Testament-dedikálás ideje ugyanis vészesen közelgett, Kornélnak le kellett szaladni a CD-kért. (Később kiderült, hogy ez a dedikálás "technikai okokból" elmaradt – a Bride-é és a Korpiklaanié elvileg kora délután volt.) Jut eszembe, igen fura hely ez az Almássy (nem jártam még itt), a koncertterem hasonló a PeCsáéhoz, picit talán kisebb, az egész épület viszont tiszta szocreál, igazi kultúrház-jellege van a dolognak. Mint panel-őshonos, nem mondhatnám, hogy irtózom ettől, sőt, a helyszínből fakadó ruhatárasok rettentő kedvesek, energikusak voltak még éjjel 1-kor is.

A sok kiömlött serital miatt idővel csak hangosan cuppogva lehetett közlekedni. Vidámság, minden, jöhet a Korpiklaani. Nagyon közvetlenek ezek a finn fickók: már koncert előtt ott mászkáltak a kocsma környékén, meg később is felbukkantak a nézőtéren, fesztelenül vegyülve a néppel. A falusi suttyó imidzst szemlátomást tökélyre vitték, ami nem is volt annyira nehéz nekik, falusi suttyók lévén. Önnön roadjaikként maguk hangoltak – volt is mit, ha a felvonultatott népi hangszerek (hegedű, duda, harmonika) és a két gitár, basszus, dob összehangolására gondolunk. Nem vártam csodát, nem is lett: úgy-ahogy hallatszottak csak az egyébként a muzsika gerincét jelentő, dallamokért felelős folk-hangszerek.

Akármennyire oda vagyok ezért a műfajért, a Finntroll-féle 2000. utáni finn folk metál robbanásnak soha nem tudtam igazán örülni. Pedig akkor nem sejtettem, hogy amazok még valamennyire egyéniségnek számítanak sajátos, groteszk troll-attitűdjükkel, és az extrém (black) metál és a vidám finn népi tánczene egyéni keverésével. Sajnálattal tapasztaltam, hogy a Korpiklaani ennél jóval kisebb fajsúlyú dolgot művel: mulatós metált csinál – pofonegyszerű „folkos” melódiák, és szimpla galoppozós metáltémák összeillesztésével. Ezzel persze alapvetően nincs semmi baj, teszem hozzá gyorsan, hiszen ezt viszont mesterfokon űzik. (Legutóbbi lemezükön, a Tales Told Along This Roadon immár nagyon eltalált, arányosan kikevert hangzással – érdemesebb ebből az irányból [a]http://www.korpiklaani.com/discography/index.htm[text]ismerkedni velük[/a], semmint egy ilyen felemásra sikerült koncerten.)

Célközönségük – ahogy ez a koncerten is megfigyelhető volt – a tizen-, huszonegynéhány éves generáció. Nagy szüksége van ezeknek a fiataloknak az ilyen zenére: az őket célzó rockzene végre nem depresszióról, sikertelenségről, kamaszkori földhözragadt problémáikról sulykol képeket a fejükbe. Van egy műfaj, ami pusztán féktelen szórakozást ad, és egyszerű, tiszta dolgok, egy harmonikus, természetközeli élet ígéretét villantja fel. Az a tudat sem mellékes számukra, hogy valamiféle kulturális érték (népzene) az, amivel foglalkoznak, még ha a Korpiklaani-féle „népies” témáknak kérdéses is a népzenei hitelessége, legalábbis számomra. Náluk az arányok mellesleg nagyon rendben vannak a folk és a metál adagolását illetően: a probléma, hogy mindkét komponenst egy kicsit komolyabban kellene venniük. (Zárójelben jegyzem meg, hogy volt már erre példa: az első, aprócska folk metál hullám idején a kilencvenes évek közepén. Jól mutatja, hogy mennyire nem volt igény akkoriban a tiszta folk metálra, amikor még nem volt trend: a svéd Otyg nevéhez fűződő, véleményem szerint mindezidáig legjobban sikerült folk-metál házasság sem a rajongók, sem a szakma részéről nem kapta meg azt az elismerést, amire Vintersorg-nak szüksége lett volna, hogy folytassa a bandát.)

Persze, amíg én fanyalgok, a frontember, Jonne a hangolásnál például egy szál gitáron belekezd egy népies témába, a hatás pedig fantasztikus: mindenki felderül, hejjegetni kezd, és táncra perdül. Hát még a nóták alatt! Amíg gondolatban vadul kritizáltam őket, meglepetésszerűen fel lettem kérve egy táncra: egy srác, mintha csak tudta volna, hogy min agyalok, háttal nekem torpedózva belökött a pogózók közé – de egy gyors tiszteletkör után vissza kellett utasítanom a megtisztelő ajánlatot.

Olyannyira felszabadultan játszottak, olyan meleg fogadtatás mellett, hogy aztán az egyik szám bekonferálása közben kellett szólni nekik, hogy lejárt az a picinyke (30-40 percnél biztosan nem több) idő, ami nekik jutott az estére. Vidáman tudomásul vették ezt, és nem győzték megköszönni a megjelenteknek a támogatást. (A mulatásba éppencsak belejött közönség nem örült a koncert félbeszakadásának, lenn nagy volt a morgolódás). Szépen kihúzkodták a dugókat, Jonne pedig még gyorsan megragadta az alkalmat, hogy – már zene nélkül – a felhevült rajongók tenyerén úszva személyesen, testközelből adja át az üdvözletét mindenkinek.

A My Dying Bride fellépéséről [a]http://www.prae.hu/prae/articles.php?aid=559[text]külön cikkben[/a] emlékeztem meg, itt csak annyit jegyeznék meg, hogy tréfának sem rossz a Korpiklaani–Bride–Testament szendvics, hiszen annyira különböző zenékről van szó. Rendben, ez egy fesztivál, nincs gond ezzel, meg érthető is a mesteri szervezői húzás: pelyhedző állú folkmetálosok, meghasonlott huszon-, harmincéves gótmetálosok, valamint öreg és fiatal thrasherek fognak jönni – az átfedés kizárva, ultraszéles közönségspektrum!

A shockmagazinos Faffy tréfásan megfenyegetett, hogy ne merészeljek rosszat írni a pár éve eredeti felállással újjáalakult thrash-legenda Testamentről, úgyhogy én tréfásan nem írok mást, csak a tényeket: végigheadbengeltem az először hallott számokat (először, ez van srácok), mert áradt az egész buliból a metál-hangulat! Az egy farmerdzsekire jutó felvarrók száma az égbe szökött, a banda zúzott, a gitárosok szólóztak, az énekes pedig egy pálcával utánozta őket, és buzdított mindenkit a követésre…

…Aztán amikor egyszercsak elszállt a hangosítás, kicsit lemerevedtem. Körbenéztem, de a látottak alapján – a hang későbbi visszatértéig – azt kellett hinnem, hogy szimplán megsüketültem vagy meghülyültem: mindenki énekelt, ordított, fejrázott, ugrált, lökdösődött tovább. És a banda sem kezdett gombokat csavargatni, hátrafelé integetni… Mert a színpadon minden szólt, csak a felénk néző, (jobb oldali) nagy hangfalak nem! Pontosabban szóltak, de csak Chuck Billy hangját lehetett belőlük hallani, mely a színpadról hallatszó háttérzenét túlharsogva kínálta magát az önmagában elemzésre (nagyon profi volt, ami azt illeti). Kb. 2 és fél szám ment le ilyen áldatlan állapotok között (állítólag erre az időre lelépett a keverős…), de valamiért úgy tűnt, senki sem vett észre ebből semmit: feltehetően vak és süket volt mindenki az örömtől, hogy a legendás zenészeket láthatja-hallhatja.

Ezután már abszolút éjszakai műszak volt, pedig még nem volt olyan késő (tavaly ilyenkor még kb. egy óra volt a Therion kezdéséig): a legtöbben hazamentek, a többiek pedig alkoholgőzös éjjeli mámorban fetrengtek, ücsörögtek, pihentek. Ezen a nehéz órán vette birtokba a színpadot az Obiat, akikről fogalmam sem volt, hogy kifélék-mifélék (jól példázza ezt a Bride-cikkben a tudatlan "ismeretlen magyar banda" utalás – bár a frontember Pallagi Laci valóban magyar, egy nemzetközi formációról van szó), éppen ezért kíváncsi voltam a zenéjükre. Az 5-6 órás ácsorgás okozta lábfájdalmakat a kocsmánál pihentetve, azt gondoltam, csak nagyon hosszan hangolnak, de egy idő után ráeszméltem, hogy már megy a műsor… Gyalázatosan kevés ember előtt játszottak. Szerintem csak azok nézték őket, akik egész éjszaka nem fogyasztottak egy deci szeszesitalt sem: eleinte 10-15-en, később is legföljebb 20-an hallgattuk különleges muzsikájukat.

Ami nem csak azért volt kiszámíthatatlan, mert először hallottam. Meglehetősen experimentális, pszichedelikus doomot kapott az, aki nem futamodott meg, vagy nem dőlt ki; sokszor beugrottak az In The Woods… elszállós pillanatai, de volt egyfajta poszt-rock hangulata is a dolognak (vannak ezek a kanadai zenék, Silver Mt. Zion és tsai), ugyanakkor rém egyszerű, mélyrehangolt gitár-odarakások is voltak: nagyon lassan, nagyon hosszan. Kiváló fejrázómuzsika éjfél utánra, gyógyír a sebes thrashheadbang után… Igazi „utazós" zene ez azt hiszem, de én a tiszta agyammal is láttam benne fantáziát és szárnyra tudtam kapni általa. Keresek is valami hangmintát tőlük gyorsan.

Arra nem volt esély, hogy a Sin of Kain koncertjén is állva maradjak, úgyhogy leléptem, úgyis láttam őket a [a]http://www.prae.hu/prae/articles.php?aid=497[text]Stygian Shadows feszt[/a]en.

A MetalManián 2007-ben is végkimerülésig kaptuk komoly dózisokban a minőségi fémzenét, köszönet a szervezőknek, a bandáknak, és a remekül teljesítő közönségnek!!!