A Gázai övezet 2007 óta teljes izraeli blokád alatt van, azóta kétszer volt még (2008-ban és 2009-ben) a mostani eseményekhez hasonló, nagyobb fegyveres konfliktus a térségben. Ám a kisebb konfrontációk tulajdonképpen állandó eseményekké váltak az izraeli katonák és a palesztinok között.

Milyen lehet azonban közvetlen közelről átélni a hadiállapotokat? Hogyan festenek a folyamatos összetűzések az izraeli katonák és a palesztin lakosok között?  Az idei, 9. Verzió Nemzetközi Emberjogi Filmfesztivál legfontosabb, és díjnyertes filmje a 5 broken cameras (Öt törött kamera) című palesztin, majdnem két órás alkotás  pontosan ezeket az összetűzéseket mutatja be egy kis falu küzdelmére levetítve.

A film egy családapáról (Emad Burnat) szól, aki megpróbál minden eseményt rögzíteni, attól kezdve, hogy egy palesztin falu határán belülre tolakszik az izraeli építkezési terület, s ez ellen a falu népe tüntetésekkel tiltakozik. A tüntetők tömege az apa szűk baráti köréből kiindulva egyre nagyobb, a végén már több falu lakosságát, és annak fiú gyerekeit is felölelő masszává duzzad, ám sajnos a fegyvertelen, többnyire mezőgazdaságból élő emberek nem sokat tudnak tenni a földek területét csökkentő telepek felhúzása ellen. Olyan ez, mint amikor a kicsi megpróbál borsot törni a nagy orra alá, az apró kis bosszúságok erejébe vetett hitével. Az izraeli kerítés, majd fal azonban egyre csak emelkedik a falu lakosai elé, hiába zavarják meg rendszeresen az izraeli fiatal katonák őrségét. Végül mindig a lakosok húzzák a rövidebbet: a parancs szerint a katonáknak ilyen esetekben a tüntetőknek oda kell pörkölni, azzal a kockázattal, hogy ebbe nem egy ember bele is hal. A filmező apa kamerái is megsínylik a folyamatos összetűzéseket: 2007-től 2012-ig összesen öt kamerája megy tönkre.



A néző azonban így mindent pontosan nyomon tud követni. Azt is láthatja, miként lehetséges ma, a huszonegyedik században oly könnyedén, teljesen jogtalanul, minden nemzetközi akadályozást megkerülve elvenni mások tulajdonát, elvenni mások földjét, hogyan történhet meg még mindig, hogy civil és fegyvertelen emberek ellen nyílt tüzet vessenek be.

A kérdések az ember alapvető jogaihoz fűződnek. A Verzió pedig már kilenc éve vonultatja fel a nemzetközi viszonylatban is nívós dokumentumfilmeket, melyek az alapvető emberi jogok világbeli viszonylagosságát kívánják bemutatni.

A három budapesti moziban (Toldi, Cirko-Gejzír, Művész) vetített filmek a legkülönbözőbb módon vonultatták fel ezeknek a jogoknak az igen tág értelmezéseit. Volt itt szó tinédzser, orosz lányok modellé válásának visszáságairól (Girl Model/Kislányok a kifutón), transzszexuális farmerről (A Farmer’s Desire/A földműves álma), a másik nyelvén nem tudó szerelmes párról (Phnom Penh Lullaby/Kambodzsai altató), dél-koreai manufaktúrákban monoton körülmények között fémmel dolgozó emberekről (A Dream of Iron/Vas álmok), és arról is, hogy valójában hol és hogyan készülnek a fancy magassarkú lábbelik (My Fancy High Heels/Ha a cipőm mesélni tudna). A fesztivál helyszínei közé tartozott az Odeon Underground és az OSA Archívum is, hiszen a vetítésekhez workshop, kiállítás, beszélgetések kapcsolódtak.



A győztesek a Nemzetközi Panoráma és a Magyar Panoráma filmjei közül kerültek ki, melyek esetében a közönség és a diákzsűri szavazatai döntöttek (információ a díjakról itt található). Volt itt azonban más is a terítéken, ami legalább annyi külföldit, fiatal és idősebb filmkedvelőt vonzott, mint a versenyezők.

A Verzió idén Oroszországra helyezte a hangsúlyt az Eyes on Russia (Fókuszban Oroszország) szekció filmjeivel, de külön kategóriába rendezték a tömegmegmozdulásokkal, tüntetésekkel foglalkozó alkotásokat is. Így szerepelt a palettán például a Tahrir 2011 (Tahrir tér 2011: A jó, a rossz és a politikus), mely az észak-afrikai eseményeket, az arab tavaszt dolgozta fel.

A november 6-tól 11-ig tartó fesztiválon hét hazai alkotás is indult, ebből kettő dobogós helyet ért el: Németh Gábor Péter Bosnia, Bosnia! című filmje második, Somogyvári Gergő Rickshaw Rush (Riksa láz) című alkotása pedig harmadik lett.



A fesztiválra bekerült a Házgyár utca 1. (Házgyár street 1.) is, mely Börzsei Juli és Szabó Péter vizsgafilmje volt a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, a Verzió pedig a film hivatalos bemutatójának alkalmául szolgálhatott. A fiatalok a veszprémi, "pokoli torony" néven elhíresült tömbház (hajdan munkásszálló, ma nyomortelep) mindennapjait, néhány, a szegénységbe ragadt, egy-egy kis szobába mentett, megbomlott élet pillanatait rögzítették.

A Házgyár utca 1. vetítését követő beszélgetésen az alkotók meséltek azokról a fázisokról is, melyek egy dokumentumfilm készítésénél kihagyhatatlan lépéseknek bizonyulnak (mindig érdekes bepillantani egy olyan alkotás kulisszái mögé, melynek már eleve is az a feladata, hogy a kulisszák mögé vezessen).

Az első lépések közé a terepmunka tartozik. Az a fajta beépülés, amelynek köszönhetően bizalmi kapcsolatot lehet létrehozni azokkal, akikről majd szólni fog a film. Ezenkívül kell egy segítő is, aki bevezet, aki háttérinformációkkal lát el, mint például a "toronyban" működő Máltai Szeretetszolgálat. Mindemellett pedig tudatában kell lenni annak is, hogy akadhat olyan, aki nem vállalja el a szereplést, vagy aki saját jogait érzi veszélyeztetve, ha életét filmre veszik.

Erre reflektál az utolsó néhány percében a The Pestering Journey (Méregvonat) című film is. A rendező, K. R. Manoj arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy India egyes tartományaiban a gyapotot védő, ám az élő szervezetre rendkívül káros, endoszulfánt tartalmazó rovarirtó szert használják. Hiába a nemzetközi egyezményeken alapuló tiltás, India mind a mai napig nem ismeri el, hogy az endoszulfán valóban gyapotföldeken dolgozók ezreit betegíti meg, s nem is pusztán rákos megbetegedések okozója, hiszen emiatt a szer miatt születnek rendellenességgel a permetezés hatókörében élő szülők gyermekei.

Vajon mit ér el a rendező egy megrázó filmmel? Felhívja a figyelmet a jelenségre. Elgondolkodtat; talán máshogy tekintünk majd a dolgokra, és a világ jelenlegi állására. Manoj visszatérő kérdése, hogy "Ki is a kártevő? Vajon tényleg a rovar? Nem esetleg inkább mi? Vagy te? Vagy én?"

"És a dokumentumfilmezés?" Az emberi jogok védelmére felszólaló film is sérthet emberi jogokat, ha lefilmezi mások nyomorát, tudván, hogy az ő sorsukon nagyon ritkán javíthat közvetlenül. Csak hát néha, és a legtöbb, a fesztiválon levetített film esetében ez így volt, egyszerűen nem marad más megoldás, mint filmezni.

9. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál
2012. november 6-11., Budapest
http://www.verzio.org/index_hu.html