A koncert első félidejében Jean-Féry Rebel Les Éléments (Az elemek) című szvitjét játszotta a berlini ensemble. A Lully-tanítvány francia udvari muzsikus darabját zenetörténeti csemegének hirdette a műsorfüzet, ám a Káosz című, valóban kaotikus formálású és hangzású tételét leszámítva kellemes, azaz második vonalas barokk zenét hallhattunk. A négy őselem (föld, víz, tűz, levegő) "ábrázolása" mellett szokásos karakterdarabokból és stilizált táncokból állt a szvit. A Fülemüle-tételben madárhang-sípokkal megszólaltatott trillákkal szórakoztattak a zenészek, akik közül az ütős kápráztatott el vizuálisan is virtuóz csörgődob-játékával.

A Rebel-mű leginkább az Akademie für Alte Musik hangképének és előadói koncepciójának feltérképezésére szolgáltatott alkalmat, a vélhetően fajsúlyosabb Vivaldi-interpretáció előtt. Például kiderült, hogy a historikus fafúvós hangszerek mellé jobbára modern vonósokat párosít az együttes. A "káosz"-érzetet erősítette, hogy némelyik hegedűs barokk vonóval játszott. Hangszer-ügyben tehát középutasnak tekinthető az Akademie; ami pedig az előadásmódot illeti, a Rebel-szvitet imponáló összhangban (természetesen karmester nélkül), igen gyors tempókat véve, de már-már "darálós" szigorral szólaltatták meg a muzsikusok. A concertáló fafúvósok közül a fagott-szólót emelném ki: a sicilianót üdítően romantikus előadásban hallhattuk.

A szünet után A négy évszak azonnal választ adott a program kezdete óta bennem motoszkáló kérdésre: mit kezdenek vajon az untig ismert, ám az utóbbi évtizedekben többször is radikálisan újraértelmezett hegedűversenyekkel? Az Il Giardino Armonico 1993-as CD-je óta – mely a Nicolaus Harnoncourt által propagált koncepciót (a Vivaldi-partitúrában olvasható szonett-sorok és előadói utasítások minél pontosabb megvalósítását naturalisztikus és barokkosan bizarr elemekkel) fejelte meg – egy régizene-együttes obligát feladatai közé tartozik újat mondani a Négy évszak-ügyben. (Már akik nem elégszenek meg a Rebel-éhez hasonló, kevéssé ismert művek repertoárra tűzésével, amelyek esetében az összehasonlítás jóval nehezebb.) Ha az Il Giardinót "Harnoncourt legvadabb gyermekei"-nek nevezte a kritika, nem tudom, milyen jelzőkkel és fokozással írhatnám le az Akademie für Alte Musik interpretációját.

A barokk hangfestés, program-imitáció és a végletes gesztusok extrém palettáját mutatta be a német együttes. Az első félidőben hallott, igen hajszolt tempók és hatásos pianissimók mellett tulajdonképpen az említett Il Giardino Armonico-interpretáció tovább exponált változatát hallhattuk. Még keményebb, még fémesebb, még hidegebb hangzásvilággal operált az Akademie für Alte Musik: orgona és fagott nélkül, pusztán pengetős continuo (két csembaló, theorba vagy mandolin) adta a kíséretet. Kötések és frazírozás, improvizált díszítések tekintetében szintén a mértékadó felvétel felsrófolt és gyakran már eltúlzott megvalósítását véltem felismerni. Az 1993-as lemez gegjeit, így például a Tavasz lassú tételében kutyaugatást imitáló, érdes brácsakíséretet itt több hangszeren, és térben elosztva hallhattuk: feltételezem, hogy az Akademie olvasatában egész kutyafalka veszi körül az alvó pásztort. A Tél Largo-ját (szintén Harnoncourt óta) természetesen "gyors" tételként játszották, a hószállingózást kemény esőcseppekre cserélő Giardino Armonico-hangzást pedig az eltolt off-beat-ekkel és szinkópásan hangúlyozott continuo-kísérettel egyenesen dzsesszessé transzponálták a berliniek!

A négy tétel közül mégis az Ősz-t kell kiemelnem: itt vehettük észre ugyanis a legtöbb valóban egyéni megoldást. A lassú tételben a szabad, csupán számozott basszusban rögzített continuo-szólót nem csembaló, hanem theorba (basszuslant) játszotta; a harmadik, vadászat-tételben pedig a kemény vonós-pizzicatókat az Akademie für Alte Musik zenészei húrtépős, ún. "talpas pizzicato"-val szólaltatták meg – ezt a formáját kotta szerint csak Bartók zenéjénél alkalmazzák! A visszhangszerűen, pianoban válaszoló témát bravúrosan, a közönségnek hátat forditva játszották a zenészek.

Ami az est szólistáját, Midori Seilert (Végh Sándornál kezdett tanulni Salzburgban!) illeti, játékában a görcsössé váló, összekapott futamok és az ízléstelenség határát súroló dús díszítések, maníros frazeálás váltakoztak – sajnos néhány technikai zörej és intonációs bizonytalanság kiséretében, amelyeket semmiképpen sem lehetett az Ősz (egyébként szintén az Il Giardino Armonico szólístájától, Enrico Onofritól ismert) részegeket festő glissandóival összekeverni. Ugyanakkor a lassú tételekre jellemző, gyakran mély fekvésbe írt kitartott hangok különösen tetszettek – ezeket takarékos vibrátóval, ám annál kifejezőbben játszotta a művésznő - kár, hogy a nevét sem olvashattuk a műsorfüzetben.


És még nagyobb kár, hogy nem volt sokkal-sokkal bátrabb a Budapesti Tavaszi Fesztivál, mivel az Akademie für Alte Musik produkciójának csupán a felét láthattuk Budapesten. Az együttes ugyanis nem elégedett meg a kottatárak mélyéről kötelezően előásott, jól-rosszul újraértelmezett kanonikus mű összességében csak mérsékelten meggyőző előadásával. Radikálisan új "Négy őselem – négy évszak" című előadásukban ugyanis (melynek múlt héten volt a bemutatója Berlinben) Juan Kruz Diaz de Garaio Esnaola kortárs táncművész közreműködésével megmozdult a teljes zenekar. (Az előadásról sokkoló videó látható [a]http://www.radialsystem.de/rebrush/text54.php[text]itt[/a].) A tánccal együtt mindjárt érthető, és egyben megbocsátható lett volna a műsorválasztás és interpretáció esetlegessége.

S amint a berlini produkció kísérőszövege utal is rá, csak a tánccal együtt teljes az értelmezés: "hosszas vajúdás után, Midori Seiler és az Akademie für Alte Musik végül ezzel a szokatlan produkcióval tudta megfogalmazni az oly népszerű és oly sokat játszott Négy évszak saját, egyedi értelmezését". Hát még mindig nem elég nyitott a budapesti közönség ahhoz, hogy a hiánytalan interpretációt láthassuk a Tavaszi Fesztiválon?!