Reményi József Tamás épp tíz éve is szerkesztett verseskötetet Marno Jánostól, A fénytervezőt, majd tavaly az esszékötetet, Kezünk idegen formákba kezd. Így a bevezető, majd Földényi F. László ismerős formákba kezd, olvasói tapasztalásának elemzésébe. A könyvre úgy gondol vissza, mint egy regényre, annak erős epikus jellege miatt. Bizonyos versek tematikusan, mások nyelvileg kapcsolódnak össze, furcsa szilánkszerűség jellemzi a szövegeket, mégis összeállnak. Erős a nyelvi játék, a szavak újabb szavakat, újabb irányokat hívnak elő. Az életképek, helyzetképek csoportja mellett némelyek mintha arról szólnának, hogyan keletkezik egy Marno-vers, önmagukat tematizálják. Megkomponált kötet, darabjai leginkább Megyik János szobraira emlékeztetnek, a végtelenül bonyolult alakzatokra, melyek kívülről le vannak zárva, de befelé végtelen távlatokat nyitnak. Időnként nehezen érthető, nem pontosan követhető, ha azonban az értést máshova helyezem, akkor ez megfordul. Pormutáció, olvassa az első verset igazolásképpen, szavak, / melyek megvetve mondatukat / mondanak maguknak éjszaka / felsírva ellent.

 Földényi F. László

Kleist, Kafka, Keats, utóbbi legalább olyan keményen kopog végig, mint József Attila, kitapogatja, hogyan érzékeli az univerzumot egy biliárdgolyó, belehelyezkedik a létezésébe. A költő, véli, a legköltőietlenebb lény, kiszökik a versből, kivonja az egóját, hogy magától jöjjön létre a vers. Identitásom nincs, a nyelv cserbenhagy, negatív képesség ez, ha ennek a birtokában van a költő, tud verset írni, különben nem vers, amit létrehoz. Mint ahogy Tandorinál látható, Marnonál is ilyesféleképp működik: nem innen szól, hanem onnan, én csak a médium vagyok.

Ekkor derül ki, hogy Marno János nem erdő mellett ragadt le, hanem uszodából jön éppen, a végén tusol, és közben pont ez jutott eszébe, egy ilyen megfogalmazás, ha verset ír, mi történik benne, körülötte. Ez a nyelvvel való találkozás, egy affér, ha nem engedem, hogy a nyelv domináljon, akkor az nekem fityiszt mutat. Nem fakticitás kérdése a nyelv, hanem fallicitás kérdése. A persona felszámolódik, az ént lebecsülőleg emlegetjük, pedig akörül forog minden, hova tudom kussoltatni, hogy legitimitást nyerjen a versben. József Attila hasonlata, A raktár előtt / poros lámpa ég./ Csak látszik, nem világit, / ilyen az ész, ha áhit, ez az egó, ilyennek kell lennie. A lámpa mindig sötétít, koszol, koszolja a fényt. Az énnek ugyanez a szerepe, szennyezi a környezetet a saját fényével, narcisztikus, ő akar látszani, az egónak ki kell aludnia, valami relaxációba kell lemennie, hogy a nyelvi eseménynek meg tudja engedni, hogy létrejöjjön. Szenvedek, ha írok, mert amikor azt hiszem, cselekszem, az nem úgy igaz – ha gyilkolok, csak elszenvedem, hogy gyilkolok. A versnél ez tudatos megfontolás. Az én jelenlétem ott nem több, mint hogy ne egy teljesen értelmetlen valami jöjjön létre. Kamaszkoromban megszállott dadaista, szürrealista voltam, meséli, de hamar kiderült, hogy ez nem működik. József Attilának is volt ilyen korszaka, irgalmatlan hülyeségek jöttek ki belőle, a legszigorúbb formákban viszont hihetetlen erőt tudott hozni. Folytatja lelkesen, majd dohogva, mikor a havazavazető utat olvastam, felsikítottam, én ilyet nem fogok kitalálni soha. Hihetetlen tripbe visz bele ez a játék. Zokon vettem, hogy a Litera buta recenziót közölt a kötetemről, kifogásolták benne, hogy az abroszról az albatrosz jutott eszembe, de én ettől az ötlettől akkor boldog voltam. Telibe trafáltál valamit, amihez különben nem jutnál közel, mindig erről van szó.

Marno János

Felolvasás megint, most a rímekről például, Ebbül: Nem vagyok különben a rímmel, / sem nélküle különösebben / boldog (…) várom a rímhírt, melytől könny- / ebbülés lesz összecsuklanom. De nem hagyod, replikázik a verssel Földényi, mintha játszanál, mert dehogy csuklik, őrzi a tizennégy sort, az instabil szonettformát. Mindegyik versnek éle van, fontos szerepet játszik a kés, Nárcisz késsel a foga között a folyamban. Nem készül Nárcisz befürödni / még egyszer a késsel, zsebében / papír és ceruza, zsebkendő, / de az is papírból. A vers is kés, belémdöf, széthasít, Reményi kiegészíti a sort a késdobáló költővel.

Reményi József Tamás

Az epikus szálak erősek, így Földényi, ezek tematikailag visznek tovább, feltűnően sok a gyerekkor, anya, testvér, udvar, állatok. Másrészről abban is van lendület, ahol nincs ugyan tematikus kapcsolat, de az egyik szó hozza létre a másikat, egyik vers a másikat. Az S című, kötetnyitó versben sok a vertikális pozíció, fekszel vagy más fekszik, allúzió a fa, a második az Este, átköt a fekvés, majd a De profundis: nyakunkon bár a bukóablak, a következő vers, Csend: Mit értünk persze ablak alatt?, majd újabb téma jön be, a pók, mely a következő vers címe. Földényi olvasta a kötetet, és pont megcsípte egy pók, kente Fenistillel a helyét, miközben azon gondolkodott, ennyire belülről írni a költészetről nem nagyon szoktak.

Az esszékötetben van egy naplórészlet, idézi fel Földényi az álmot, ahol a tenyérnagyságú pók már megjelent, és ugyanonnan a Kairost, melynek új jelentését fedezte fel a fia, hogy aztán Marno beleszője a verseskötetbe, aki hozzáteszi: a Nárcisz-kötetetben a gólya ciklus első darabjának van egy lábjegyzete, azt is a fiának köszönheti, aki lefordította egy 17. századi pap szövegét, a repülő pók hogyan szövi úgy a hálóját, hogy azon a tenger fölé másszon – fantasztikus szöveg. Az időjárás is izgat, meséli, a földi időjárás magának az élővilágnak a terméke. Megborít, megbont mindent, az élet eseményeit – a kairikus idő az időjárással mintha oppozícióban volna. Gyerekként fitymáltuk a felnőtteket, pedig az egyik legfontosabb dologról beszéltek.

A címadó, Karios – büszke vagyok, amikor didaktikus verset írok, mondja, és majdnem kacérul nevet. Bejelöltem, itt majd mit olvasok fel, de majdnem mindet bejelöltem, ma annyira tetszettek ezek a versek. Ha valaki filozófiával fogalakozik, ott a hagyományos témák jönnek elő, én pedig rettenetesen félek, hogy valamit végig kell gondolni, az életemben eddig nem sikerült semmit végiggondolni, mert mindig kezdődik elölről, így Balassának nem tudtam eleget tenni. A körsétáim arra tanítottak meg, hogy a gondolkodásban nem én dominálok, amikor én dominálok, akkor csak szenvedek, a séta, mint fizikai esemény olyan, mint egy folyamatos jaktálás, átmegy automatikusba, perifériára kerül az esemény, tanújává válok a gondolatomnak. Topográfiai, nem egzisztenciális jelentőségű, van egy köztudatunk, ez sajátszerűen életre kel: szájunk mint ól, melyben a disznók szavak. Nárcisz első sora a kedvencem, mert trivialitásra jöttem rá: a száj mi mindenre alkalmas. Fogalmakat mondok, és mégse jut eszembe, hogy biologikus lenne, pedig ott a nyelv, a fog, csupa lágy anyag, amely kitermel valamit, amiről inkább a kő jut eszembe. A versírás annyiban más, hogy nem lehet csak úgy körözve csinálni. Ha már leülök, az akusztikája más lesz, nem lehet egy az egyben leírni, ami történik. Ami fekvő helyzetben elképesztő, finom, lágy, gazdag áramlás volt, azt az írógép, mint a húst, feltrancsírozza. A régi írógéppel rettenetes agresszív dolgokat hajtottam végre, a számítógép segített ezen valamit.

Marno felolvas, közben megszakítja, beledumál saját verseibe, Pók, ez is igazság, valóban volt egy holland papucsom. Szerintem Bergman fixálta a kamerát, de én kézikamerát használtam, csúsztattam, folytatja tovább. Füst Milántól vettem a hol a régi nevetésemet, Hol a nevetésem. Dél, Mami, ezek életrajzi darabok, amikor írtam, nem volt tudatos, hogy azzá legyenek. John Donne-nak, apró megrázkódtatások, egy séta szó szerint. Augusztus: Haragod elemészt, Uram, mire / átrágnám magam állatkerteden, sok nyelvi játék van itt, borzalmas sok minden történik már ennyi idő alatt is (értsd: első két sor). És megy tovább, olvas Marno kitartóan, nem ismétli meg a verseket, mint szokta, mert nem sikerült jól, most minden sikerül, Jérce, Kairos, Őszintén szólva, Földalatti, Pertli, Libasor, A lámpa tőgye, Gobeline. A Peronon utoljára, eddig tartott, eddig tartott, és kommentál, hogy de ez nem egyszerűen Ady-ismétlés.

Reményi a legkedvesebb versét olvassa, Hidegvérrel. Háromszor kéne felolvasni, hogy illusztrálni tudja, fontos hasonlat volt a Megyik-féle kompozíció. Rossz legenda, hogy a Marno-versek annyira enigmatikusak, hogy egyáltalán nem lehet érteni. A költészetnek van egy útja, Marno a saját klasszicizálódását is megérte. Más módon tömörít, mint korábban. Úgy is lehet olvasni, mint egy daloskönyvet. Játékot látunk itt, a nyelv írja magát. A verszárlatok az addig szőtt motivikus hálót lezárják, de nyitva is hagyják. Elfúlás nélküli egyetlen lélegzet ezek a versek, többnyire egyetlen, nagyon áttekinthető mondatba sűrítve.

Marno egészen felizzik: a felolvasással értelmezni lehet a szöveget. Ha a közönség nem jól figyel, meggyilkolja az olvasásomat. Mint a szerelmi érintkezés, olyan. Ha nincs begerjedés, nem kel életre. Kedvencem a Szag, kabátom kerül fogasra, ez teljesen Kosztolányi, nem? Eléggé hidegrázós az egész, ugye? Benne van egyszerre a halálos hidegség, a gyilkolás, de az abszolút bensőségesség is. Az ember a trivialitásokat nem veszi észre, olyan nyílásokkal vagyunk tele, amik tulajdonképpen sebek. A plusz seb az, amit a késemmel ejtek. A banalitás micsoda? Mint valami rettenetesen fontos dolog, ami az emésztő-Bermudába kerül, amit nem lehet kiemelni, mert az banális. Ebben az értelemben nem vagyunk eszméletünknél. Megint fölcsap a Marno-féle szenvedély: az embereket hidegen hagyja a vertikális József Attila. Nyelvi játéknak tűnik, de baromi erős filozófia, feleletek, mint a mélység kérdését felvető felületek. 

Az ÉS-ben megjelent legújabb versek egészen más kulcsra járnak, vezet vissza Reményi a szolidabba. Soha nem írtam prózaverset, halkul el Marno, ezek azok, de problematikus, hogy meg tudom-e tartani az arányt, és ne menjek át prózába, ha viszont nagyon erőszakosan akarok valamit versben tartani, szintén nem jó. Most írtam pár darabot, fellazítottam egy kicsit, érdekelt, mi történik. Nem, nem unom a zártságot, csak megriasztott, hogy nem ütnek át, ezért nem olvassák őket. Az új anyag abszolút életrajzi. EGY KÖLTŐI KÉRDÉS Mi keresnivalója itt a földön / ennek az elveszett alaknak? EGY SZÓNOKI KÉRDÉS Mi keresnivalója itt a földön / ennyi elveszett alaknak? Szól a többi új dal rendületlenül, a Próba, a Kénezés, a Viharban, és itt zárul le, ezzel, nem pont ezzel, de én ezt teszem ide, Csak hát elmúltak azok / az idők, visszavonhatatlanul, hogy / egy őrületből kiderülhetne még / bármi. Hiszen az ablakon kívül, / ha nem vak az ember, nincs is semmi.

Fotó: Vécsei Rita Andrea