A beszélgetés kiindulópontját a kiállítás címének értékelése jelentette. A beszélgetőtársak megegyeztek abban, hogy rendkívül avíttnak tartják ezt a címet, sőt a Belgiumban élő professzor még ki is emelte, hogy Európában már sehol sem tesznek fel ehhez hasonló kérdéseket. Szerinte nagyon nehéz egy ilyen kérdésre válaszolni, hiszen mindenfélék vagyunk, egy ilyen mondattal pedig maximálisan korlátok közé leszünk szorítva. Gaál József állítja, hogy ez a kérdés mindenképpen provokatív akart lenni, fel akarta rázni az állóvizet, viszont szerinte egyáltalán nem vont maga után semmiféle provokatív választ és jórészt ezzel volt a gond. Úgy érzi, hogy bármelyik művét odaadhatta volna a kiállításra, azzal sem változott volna semmi.

Orbán György szerint a cím azért nem sikerült igazán, mert nem lehet rá objektív módon reagálni. Esszencialista kérdésről van szó, ami válasz után kiált, viszont a kiállítás végére semmiféle válasz nem született meg bennünk. Készman védekezésképp elmondta, hogy ez a kérdés ennél sokkal filozofikusabb és van benne egyfajta kettősség. Valóban esszencialista ez a kérdés? Megválaszolható evidensen? Szerinte Gulyás Gábor a kiállítás megalkotásakor úgy tekintett a magyarság kérdésére, mint egy kulturális, történeti narratívára, amiből ő mindössze néhány szempontot villanthat fel. Az útonlevést, a keresztutak találkozási pontjait kívánta ábrázolni, éppen ezért úgy vélte, hogy nem szabad állást foglalnia a kérdésben. Nem egy kritikusi-kurátori koncepciót látunk, hanem sokkal inkább valami olyasmit, ami gondolkodásra késztet, és további kérdéseket vet fel.



A cím megvitatása után a tartalmi kérdések kerültek előtérbe. A partnerek úgy látták, hogy a kiállítás mindenképp befelé irányul: a magyarokról szól a magyaroknak. Ezen a ponton természetesen felmerült az identitáskeresés és -elvesztés problémája, amit igyekeztek ráhúzni a kiállításra is. Bárdos-Féltoronyi Miklós szerint ez a szerinte szocio-nacionalista kiállítás éppen azért jöhetett létre, mert a magyar egy folyton önmagára tekingető, önmagát sanyargató nép, aki állandóan rákérdez saját létére. Készman szerint azonban itt egyáltalán nem volt szó az identitásról, a Mi a magyar? nem az identitásra kérdez rá. Sokkal inkább az a helyzet, hogy bizonyos határhelyzetekben felszakadnak az általunk viselt maszkok, és ilyenkor felmerülnek az olyan kérdések, hogy mi is pontosan a magyar. Ma pedig éppen egy olyan kultúrpolitikai helyzetben élünk, ami felszakítja a sebeket és ezek a kérdések újra érvényt nyernek. Bárdos-Féltoronyi azonban kiemelte, hogy Illyés óta ennek a kérdésnek egyáltalán nincs eszmetörténeti háttere és továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy ez a kérdés a befogadó és a kiállítás lehetőségeit is leszűkíti, lekorlátozza. Szerinte egy ilyen tárlat csak akkor működhetett volna, ha azt többéves előkészület előzi meg, vagy ha kiállítás-sorozatként jön létre.



Orbán György részben egyetértett ezzel a megállapítással, mikor a tér kialakítását bírálta. Szerinte ez a nagy, sok dobozból álló szeparált elrendezés labirintusszerűvé tette a teret és megnehezítette a befogadást. Az idézeteket tartalmazó szövegdoboz különösen zavarta, mert semmiféle filozófiája nem volt, sőt még hasznos eligazításul sem szolgált, így az egyes idézetek sírokként jelentek meg számára, melyeknek semmi más céljuk nem volt, mint maga az emlékezés. Kissé felháborodva jegyezte meg, hogy Prohászka Ottokár és Ady Endre idézetei egymás mellé kerültek, noha köztudott, hogy hatalmas ellenségek voltak. Szerinte egy ilyen gesztus sem képes békévé oldani az ő ellentétüket, éppen ezért értelmetlen is. Sőt, számára a kiállítás végén található videofelvételek is csalódást jelentettek, melyeken kortárs gondolkodókat szólaltattak meg, mert itt meg azt érezte, hogy a kurátor sem gondolhatta komolyan, hogy valaki végighallgatja majd ezeket a 15-20 perces felvételeket. Szerinte lehetetlen egyszerre ennyi gondolatot befogadni, ezért aztán ő személy szerint úgy érezte, hogy a kiállítást nem tudta teljesen végignézni.



A tárlat összes hibája ellenére azonban igazat adhatunk Készman Józsefnek, aki azt mondta, hogy a kiállítás abból a szempontból sikeresnek tekinthető, hogy képes volt felkavarni az állóvizet és kiélezte a kultúrharcot. Ez a tárlat vitára indít és rádöbbent arra, hogy beszélni kell a magunk dolgairól. Orbán György elismerte, hogy ebből a szempontból valóban jelentős a kiállítás, mivel nem hagyta magát a kultúrpolitikai hatalom által befolyásolni, hanem az autonómia igényével beszélt. Szerinte ugyan ez a beszéd nem volt éppen a legjobb, viszont arra pont elég, hogy egy diskurzust elindítson.

Mindent összevetve el kell ismernünk, hogy a kiállításnak sok hibája volt, de mindezek ellenére sem állíthatjuk azt, hogy ez egy sikertelen tárlat lett volna, hiszen még ma is beszédtémát képez, még ma is vitára indít embereket. Sőt, én úgy gondolom, hogy igazán nagyszerű és jelentős volt ez az anyag, hiszen képes volt rávilágítani arra, hogy a magyar kortárs művészet európai szintű, műalkotásai bármilyen nemzetközi terepen megállnák a helyüket.

Kis esti beszélgetések a Ráday Könyvesház szervezésében, 1. rész: Belgák márpedig nincsenek... és magyarok?, Próféta Galéria, 2012. november 20.

Fotó: Bach Máté