zene
2007. 05. 08.
Éljen a (poszt)modern kánon(törés)!
Ultrahang Fesztivál 2001–…?
Hol találkozik a poszt-pop, és vokál house neon-pink világa a metál-fekete noise-al, grind core-al, és breakcore-al? Hol sétál kézenfogva a szigorúan strukturált, lüktető techno és az akadémikusabb hangzású széttöredezett avantgard zene? Mi kapcsolja össze az aszfaltrobbantó zajt és a neutralitásba hajló minimalizmust? A válasz a professzionalitás és az autonóm hangzás, ami műfajok és szubkulturák felett köti össze a minőségi zenére vágyó embereket; az Ultrahang fesztivál szervezői ezt képviselik.
Rögtön vitába kell szállnom ömagammal, vagyis a címemmel. Kánonok (Gott sei Dank) ugyebár nincsenek már, éppúgy, ahogy a poszt-modern agyonkoptatott, képregény szagú kliséje sem szalon, illetve nyomdaképes referense bármilyen önmagát magas, illetve tömegkulturális produktumnak tartó műalkotásnak, eseménynek. Keretesebb művészetelmélet-gyártó központokban e két fogalmat hajlamosak is valamifajta sajátos szembenállásban elhelyezni. Ha nincsenek nagy narratíváink, korszakos kritikai bázisaink, akkor ugyebár kánonok sincsenek már, szól a jól ismert posztmodern lecke. Pláne, ha aktuálisan beszélünk (ultra)hang(ozás)ról, ahol az új zenei eszközparknak és a hangmintavételi eljárásnak köszönhetően eredendően megkérdőjeleződött az eredeti-ség fogalma.
Eredmény tehát zéró. A szerző - mármint Én - nem halott, csak butaságokat irogat. Még a mondat végi modalitás is hamis, nincs értelme a felkiáltásnak.
(A változás jogát fenntartva biggyesztettem oda tehát a törés szócskát, zárójelben. Így már talán egy kicsit jobban közelítünk a [a]http://prae.hu/prae/articles.php?aid=550[text]Nun András[/a] által életrehívott szervezések mára kikristályosodottabb ars poeticájához.)
Bárhogy is nézzük tehát, a szerző mégsem ír olyan nagy hülyeséget. Ha megtekintjük a fesztivál eddigi történetét, illetve a felvonultatott hangzó palettát, akkor egy meghatározott olvasatnak köszönhetően értelmet nyer a kánon(törés) kifejezés.
2002-től kezdve az Ultrahang sorozat életrekeltésével Budapest bekerült az innovatív elektronikus (digitális, elektro-akusztikus, stb..) zene szóró, artikuláló európai, illetve nemzetközi központok sorába. Az olyan nagy formátumú és kiemelt viszonyítási pontnak tekinthető előadók, mint a finn kísérleti elektonika színtér kiemelt alkotója, a Pan Sonic ([a]http://ultrahang.hu/cikk.php?t=c&id=23,[text]1,[/a] [a]http://ultrahang.hu/cikk.php?t=c&id=20,[text]2[/a]), a mikroesztétikájáról híres [a]http://ultrahang.hu/cikk.php?t=i&id=8,[text]Alva Noto[/a], az orosz monokróm(hang)vadász Coh, illetve a német minimal-techno/techno fenomén T-Raumschiere, a német [a]http://prae.hu/prae/articles.php?aid=511[text]kraut-techno[/a] duó Mouse on Mars, illetve a glitch műfaj alapító poszt-digitális Oval a szervezőknek köszönhetően már a 2002-es évben eljutottak hozzánk. A felsorolt alkotók ekkor már mind egy olyan autonóm hangzás(elmélet) megalapítói voltak, mely azóta számos eredeti - és kevésbé eredeti - zenei projektet hívott életre inspiratív világával. Tehát nem pusztán egyediek voltak, hanem mintaértékkel is bírtak azok számára, akik hasonló nyelvet akartak használni üzeneteik átadására. Ehhez kapcsolódóan pedig utat is nyitottak az olyan avantgard/szeriális/minimalista kompozíciók - sok esetben gyökerek - befogadására, melyekhez éppen a kortárs elektronikus zene mutatta meg a kódot.
Az Ultrahang fesztivál tehát kezdettől fogva törekedett egyfajta, a jelenlegi digitális, elektro-akusztikus - később absztakt-pop, illetve rock/metál - zene jelenlegi progresszívebb főáramlatait, potenciális kánonját felvonultató arculat kialakítására. Ezt számos külső vélemény szerint kezdetben jó adag elitizmussal és szűklátókörűséggel tette, mely az alacsony marketingköltéségekkel kiegészítve magára vonta a szélesebb közönségbázistól eltávolodó, minimalista rétegzene vádját.
Éppen ezt a kritikát cáfolták meg a szervezők, mikor 2003-tól kezdve több helyszínes, a szélesebb közönség igényeit is kielégítő, de mégis rendkívül sokszínű fellépőgárdát vonultattak fel. Az ürességtől kongó poros előadótermeket változatos helyszínekre (Báb Színház, Zeneakadémia, A38, Mai Manó Ház) cserélték le és az eseményeket 4 napban több apróbb fellépésre szeletelt atmoszféra-csomagokra bontották, minek köszönhetően át is kellett értékelnünk a kortárs (elektronikus) zenéről és annak autentikus befogadásáról alkotott időnként dohszagtól bűzlő képünket. Így érkezett hazánkba a micro-house/electro dub atya Vladislav Delay - aki egy parádés hangulatú fesztiválzáróban Luomo néven futó Roxy rádió-képes professzionális vokál-house projektjét is bemutatta - , a suttogó, lágy hangú elektronika díva AGF, a techno-teoretikus Kim Cascone digital sign process-e, és az immanens, minimalista darabjairól ismert Frank Bretschneider.
Az egzotikus, időnként performanszba (Massaccesi) hajló fellépések pedig joggal keltették fel a zenéket ismerő és kedvelő átlagbefogadókon felül a zenei kalandorságra, illetve színes kikapcsolódásra vágyó kuriózumvadászok kíváncsiságát is.
Ezt a képet csak tovább árnyalta a 2005-ös fesztivál, ami zenei palettájában, hosszában és heterogenitásában sokszorosan felülmúlta a korábbi szervezéseket és nyitott a kifejezetten instrumentális, klasszikusabb értelemben vett kortárs zene, rock/metál/indie/free-jazz szcéna, illetve igényesebb pop/electro-clash közönség felé is. Nem csoda, hogy a helyszínek sora így már kiegészült a hazai tömeg-underground színtérnek és a Tilos rádiónak is helyszínt adó (böfi hip-hop diszkó) Kultiplexel is. Itt lépett fel a karizmatikus pop-fenomén Khan, a repesztő hangú bendzsó-laptop munícióval felszerelkezett Kevin Blechdom úthenger-asszony, illetve a zajjal fűszerezett, bájos electro-t játszó Sophie Rimheden. De itt került bemutatásra a Staalplat frenetikus strukturalista performansza is, melyben hangszedőkkel felszerelt, egyedi vágású lemezeken pörgő távirányítós autók körkörös mozgásai alakították ki a hangzó teret - új konstellációba állítva az analóg zenéről alkotott korábbi fogalmunkat. De a korai jazz lokálok hangulatát leheletfinom sercegésekkel és pulzáló basszusokkal vegyítő Jan Jelinek és a szétdarabolt, gyengéd gitármelódiák virtuóza, az egykori Nine Inch Nails tag Fennesz is itt andalította el a nagyérdeműt.
A szélesebb közönségnek szóló darabok túlsó vége pedig a instrumentális zenék világa felé kalauzolt minket: a Trafóba. Ezen a helyszínen lépett fel a fesztivál sztárja, a David Linch mozikból, elsősorban pedig a Twin Peaksből ismert fátyolos hangú Julee Cruise, akinél pop, rock, illetve noise egy könnyebben befogadható, de mégis rendkívül reflexív, mágikus füzérbe olvad - elsősorban a konceptuális ambient mester Pluramon-nak köszönhetően. (Marcus Schmickler) Illetve ezt a palettát egészítette ki a Jesu minimal-industrial metal-ja, és a Bohren féle horror-jazz is.
A 2007-es Ultrahang fesztivál viszont egészen új ismeretlent vezetett be az eddig megszokott zenei egyenletbe. Kánon reprezentáló helyett hazai kánon gyártóvá vált, amennyiben a fesztivál szlogenjéhez is igazodva 55 fellépő vonult fel, - a honi alkotókat leszámítva - nagyrészt eddig ismeretlen nevek. Az új koncepciónak természetesen anyagi okai is voltak, az idei évben nem nyílt rá lehetőség, hogy a szervezők akkora neveket juttassanak el hozzánk, de visszatekintve a fesztivál 5 napjára és 60 órányi zenéjére, ez nem okozott komoly gondot a színvonalban, sőt. Úgy tűnik, ebben a zenei szubkultúrában egészen más szabályok uralkodnak, egy fellépő esetén az invenció illetve originalitás súlya nem a label fényességéhez, illetve az eladott lemezek számához van kötve. A recept egész máson áll.
Egy dolog viszont biztosan állítható. Az elmúlt hat év során az Ultrahang alapítvány - a számos kisebb szervezésű est keretében is - bizonyított a kitűnő zenei ízlés és a szervezőképesség terén, melynek köszönhetően biztos nevet szereztek maguknak ahhoz, hogy megfelelő látogatószám mellett vezényeljenek le egy hosszú - audio-vizuális - fesztivált, sokak számára sohasem hallott nevekkel. Ez pedig igen tiszteletre méltó teljesítmény. Logójuk mára tehát egyenlővé vált az innovatív, közönségbarát elektronikus zenével, illetve a minőségi kísérletezőbb instrumentális hangzásokkal is.
Az Ultrahang sorozat így nem pusztán a nyugati experimentális elektronikus zene aktuális nyomvonalainak egyes számú magyarországi talapzata, hanem olyan más országok prosperáló szervezőcsoportjaival (Next and Multiplace, Club Transmediale) is szimbiózisban álló kultúrális elosztóbázis, ami mára minőségi átmenetet képez az akadémikus avantgard zene sokszor közönségoszlató elitizmusa és a hazai klubok hétvégi táncparkettjeinek vitriolos hedonizmusa között.
A cikkhez kapcsolódó linkek
[a]http://www.ultrahang.hu/[text]Ultrahang portál[/a]
[a]http://fest.uh.hu/artists.php[text]Ultrahang fesztivál 2007[/a]
Eredmény tehát zéró. A szerző - mármint Én - nem halott, csak butaságokat irogat. Még a mondat végi modalitás is hamis, nincs értelme a felkiáltásnak.
(A változás jogát fenntartva biggyesztettem oda tehát a törés szócskát, zárójelben. Így már talán egy kicsit jobban közelítünk a [a]http://prae.hu/prae/articles.php?aid=550[text]Nun András[/a] által életrehívott szervezések mára kikristályosodottabb ars poeticájához.)
Bárhogy is nézzük tehát, a szerző mégsem ír olyan nagy hülyeséget. Ha megtekintjük a fesztivál eddigi történetét, illetve a felvonultatott hangzó palettát, akkor egy meghatározott olvasatnak köszönhetően értelmet nyer a kánon(törés) kifejezés.
2002-től kezdve az Ultrahang sorozat életrekeltésével Budapest bekerült az innovatív elektronikus (digitális, elektro-akusztikus, stb..) zene szóró, artikuláló európai, illetve nemzetközi központok sorába. Az olyan nagy formátumú és kiemelt viszonyítási pontnak tekinthető előadók, mint a finn kísérleti elektonika színtér kiemelt alkotója, a Pan Sonic ([a]http://ultrahang.hu/cikk.php?t=c&id=23,[text]1,[/a] [a]http://ultrahang.hu/cikk.php?t=c&id=20,[text]2[/a]), a mikroesztétikájáról híres [a]http://ultrahang.hu/cikk.php?t=i&id=8,[text]Alva Noto[/a], az orosz monokróm(hang)vadász Coh, illetve a német minimal-techno/techno fenomén T-Raumschiere, a német [a]http://prae.hu/prae/articles.php?aid=511[text]kraut-techno[/a] duó Mouse on Mars, illetve a glitch műfaj alapító poszt-digitális Oval a szervezőknek köszönhetően már a 2002-es évben eljutottak hozzánk. A felsorolt alkotók ekkor már mind egy olyan autonóm hangzás(elmélet) megalapítói voltak, mely azóta számos eredeti - és kevésbé eredeti - zenei projektet hívott életre inspiratív világával. Tehát nem pusztán egyediek voltak, hanem mintaértékkel is bírtak azok számára, akik hasonló nyelvet akartak használni üzeneteik átadására. Ehhez kapcsolódóan pedig utat is nyitottak az olyan avantgard/szeriális/minimalista kompozíciók - sok esetben gyökerek - befogadására, melyekhez éppen a kortárs elektronikus zene mutatta meg a kódot.
Az Ultrahang fesztivál tehát kezdettől fogva törekedett egyfajta, a jelenlegi digitális, elektro-akusztikus - később absztakt-pop, illetve rock/metál - zene jelenlegi progresszívebb főáramlatait, potenciális kánonját felvonultató arculat kialakítására. Ezt számos külső vélemény szerint kezdetben jó adag elitizmussal és szűklátókörűséggel tette, mely az alacsony marketingköltéségekkel kiegészítve magára vonta a szélesebb közönségbázistól eltávolodó, minimalista rétegzene vádját.
Éppen ezt a kritikát cáfolták meg a szervezők, mikor 2003-tól kezdve több helyszínes, a szélesebb közönség igényeit is kielégítő, de mégis rendkívül sokszínű fellépőgárdát vonultattak fel. Az ürességtől kongó poros előadótermeket változatos helyszínekre (Báb Színház, Zeneakadémia, A38, Mai Manó Ház) cserélték le és az eseményeket 4 napban több apróbb fellépésre szeletelt atmoszféra-csomagokra bontották, minek köszönhetően át is kellett értékelnünk a kortárs (elektronikus) zenéről és annak autentikus befogadásáról alkotott időnként dohszagtól bűzlő képünket. Így érkezett hazánkba a micro-house/electro dub atya Vladislav Delay - aki egy parádés hangulatú fesztiválzáróban Luomo néven futó Roxy rádió-képes professzionális vokál-house projektjét is bemutatta - , a suttogó, lágy hangú elektronika díva AGF, a techno-teoretikus Kim Cascone digital sign process-e, és az immanens, minimalista darabjairól ismert Frank Bretschneider.
Az egzotikus, időnként performanszba (Massaccesi) hajló fellépések pedig joggal keltették fel a zenéket ismerő és kedvelő átlagbefogadókon felül a zenei kalandorságra, illetve színes kikapcsolódásra vágyó kuriózumvadászok kíváncsiságát is.
Ezt a képet csak tovább árnyalta a 2005-ös fesztivál, ami zenei palettájában, hosszában és heterogenitásában sokszorosan felülmúlta a korábbi szervezéseket és nyitott a kifejezetten instrumentális, klasszikusabb értelemben vett kortárs zene, rock/metál/indie/free-jazz szcéna, illetve igényesebb pop/electro-clash közönség felé is. Nem csoda, hogy a helyszínek sora így már kiegészült a hazai tömeg-underground színtérnek és a Tilos rádiónak is helyszínt adó (böfi hip-hop diszkó) Kultiplexel is. Itt lépett fel a karizmatikus pop-fenomén Khan, a repesztő hangú bendzsó-laptop munícióval felszerelkezett Kevin Blechdom úthenger-asszony, illetve a zajjal fűszerezett, bájos electro-t játszó Sophie Rimheden. De itt került bemutatásra a Staalplat frenetikus strukturalista performansza is, melyben hangszedőkkel felszerelt, egyedi vágású lemezeken pörgő távirányítós autók körkörös mozgásai alakították ki a hangzó teret - új konstellációba állítva az analóg zenéről alkotott korábbi fogalmunkat. De a korai jazz lokálok hangulatát leheletfinom sercegésekkel és pulzáló basszusokkal vegyítő Jan Jelinek és a szétdarabolt, gyengéd gitármelódiák virtuóza, az egykori Nine Inch Nails tag Fennesz is itt andalította el a nagyérdeműt.
A szélesebb közönségnek szóló darabok túlsó vége pedig a instrumentális zenék világa felé kalauzolt minket: a Trafóba. Ezen a helyszínen lépett fel a fesztivál sztárja, a David Linch mozikból, elsősorban pedig a Twin Peaksből ismert fátyolos hangú Julee Cruise, akinél pop, rock, illetve noise egy könnyebben befogadható, de mégis rendkívül reflexív, mágikus füzérbe olvad - elsősorban a konceptuális ambient mester Pluramon-nak köszönhetően. (Marcus Schmickler) Illetve ezt a palettát egészítette ki a Jesu minimal-industrial metal-ja, és a Bohren féle horror-jazz is.
A 2007-es Ultrahang fesztivál viszont egészen új ismeretlent vezetett be az eddig megszokott zenei egyenletbe. Kánon reprezentáló helyett hazai kánon gyártóvá vált, amennyiben a fesztivál szlogenjéhez is igazodva 55 fellépő vonult fel, - a honi alkotókat leszámítva - nagyrészt eddig ismeretlen nevek. Az új koncepciónak természetesen anyagi okai is voltak, az idei évben nem nyílt rá lehetőség, hogy a szervezők akkora neveket juttassanak el hozzánk, de visszatekintve a fesztivál 5 napjára és 60 órányi zenéjére, ez nem okozott komoly gondot a színvonalban, sőt. Úgy tűnik, ebben a zenei szubkultúrában egészen más szabályok uralkodnak, egy fellépő esetén az invenció illetve originalitás súlya nem a label fényességéhez, illetve az eladott lemezek számához van kötve. A recept egész máson áll.
Egy dolog viszont biztosan állítható. Az elmúlt hat év során az Ultrahang alapítvány - a számos kisebb szervezésű est keretében is - bizonyított a kitűnő zenei ízlés és a szervezőképesség terén, melynek köszönhetően biztos nevet szereztek maguknak ahhoz, hogy megfelelő látogatószám mellett vezényeljenek le egy hosszú - audio-vizuális - fesztivált, sokak számára sohasem hallott nevekkel. Ez pedig igen tiszteletre méltó teljesítmény. Logójuk mára tehát egyenlővé vált az innovatív, közönségbarát elektronikus zenével, illetve a minőségi kísérletezőbb instrumentális hangzásokkal is.
Az Ultrahang sorozat így nem pusztán a nyugati experimentális elektronikus zene aktuális nyomvonalainak egyes számú magyarországi talapzata, hanem olyan más országok prosperáló szervezőcsoportjaival (Next and Multiplace, Club Transmediale) is szimbiózisban álló kultúrális elosztóbázis, ami mára minőségi átmenetet képez az akadémikus avantgard zene sokszor közönségoszlató elitizmusa és a hazai klubok hétvégi táncparkettjeinek vitriolos hedonizmusa között.
A cikkhez kapcsolódó linkek
[a]http://www.ultrahang.hu/[text]Ultrahang portál[/a]
[a]http://fest.uh.hu/artists.php[text]Ultrahang fesztivál 2007[/a]
Kapcsolódó cikkek