Szeretem azokat a rendezvényeket, amelyek képesek a kezdeti nem kevés bizalmatlanságomat is eloszlatni egy adott könyv vagy téma iránt. Be kell valljam ugyanis, bennem inkább bizalmatlanságot kelt, ha valamit a Harry Potterrel igyekeznek párhuzamba állítani, márpedig amit eddig Mariam Petroszjan Abban a házban című könyvével kapcsolatban olvastam, abban rendre felbukkant J. K. Rowling világsikerének a címe is. 

Másrészről persze vonzott az ismeretlen, és még azt is reméltem, hogy az Örmény Kulturális Központban rendezett esten az örmény irodalomról, annak helyzetéről, aktuális trendjeiről is megtudhatok valamit.   

Láng Péter esszéista bevezető laudációja után Darvasi Ferenc, a Magvető Kiadó szerkesztője és egyben az est moderátora igyekezett az érdeklődőkkel pár hasznos információt megosztani a könyvről és szerzőjéről. Elmondta, hogy Mariam Petroszjan elsősorban animátorként tevékenykedik, ennek megfelelően először megrajzolta a karaktereit, s csak utána írta meg a történetüket, melyen nem mellesleg húsz évig dolgozott. A regénynek nagy nemzetközi sikere van, Norvégiától Olaszországig egész Európában érdeklődnek utána, s mint megtudtuk, már fordítják örményre is. Petroszjan ugyanis orosz nyelven írta regényét, ráadásul, a szerzői szándék szerint a történet földrajzilag és időben sem köthető sehova szorosan, sem Örményországhoz, sem Oroszországhoz, inkább Nyugat-Európában képzelhető el ez a ház, melyben testi és szellemi fogyatékos gyerekek élnek.

Darvasi Ferenc Soproni Andrást, a kötet fordítóját többek között arról kérdezte, hogy hogyan is lehet lefordítani egy több mint 800 oldalas könyvet. A műfordító elmesélte, ekkora anyagot lehetetlen fejben tartani, néhány hónappal azután, miután leadta a kéziratot, s mikor már eltávolodott némiképp a szövegtől, de a szerkesztővel, Turi Tímeával még folyt a közös munka, úgy érezte, át kell dolgoznia a teljes szöveget, és hálás, hogy a kiadó részéről ezt türelemmel viselték. Petroszjannal egyébként Soproni felesége, Meny Tatjána kulturológus (aki szintén résztvevője volt ennek a beszélgetésnek) tartotta a kapcsolatot. Soproni azt is elmesélte, hogy az egyik jelenetet nehezen tudta elképzelni, így aztán Petroszjan megrajzolta számára. De hasonlóképp a szerzővel való párbeszéd során tisztázódott az is, hogy a magyar nyelvben már közismertnek számító pirog szót nem tanácsos alkalmazni az egyik húsos ételre (az eredetiben sem pirogról van szó), mert attól túl oroszos jellegűvé válna a magyar fordításban a regény, ami torzulás lenne a szerző eredeti szándékához képest.  

Soproni fordítással kapcsolatos megjegyzései egyébként az egész beszélgetést színesítették, a fordító még a Katona László színművész által felolvasott részletekhez is fűzött néhány gondolatot, miért éppen úgy fordította ezt vagy azt a kifejezést. Sajnos ezeket a közbevetéseket, bár a fordítómunka nehézségeibe is bepillantást engedtek, igazán azok élvezhették, akik ismerték már a regényt, és nem utolsó sorban oroszul is jól beszélnek. 



Ugyancsak meghatározó témája volt a beszélgetésnek, hogy a fogyatékosság mennyire fontos motívuma a regénynek. Schiller Erzsébet irodalomtörténész szerint a kettősség, a párhuzamos világok ábrázolása a lényeg, egyrészt a valóság síkja az iskolával, órákkal, tanárokkal, másrészt a gyerekek értelmezési síkja, ahogyan ők látják a világot, és ami számukra fontos benne. Nem egyenként fontos a szereplők fogyatékossága, hanem abból a szempontból, hogy értelmezésük szerint ez egy magától értetődően ilyen világ, amiben hozzájuk hasonló gyerekek élnek. Érdekesség még, hogy ami adott, ami magától értetődő, azzal a gyerekek nem foglalkoznak, arra nincs szavuk, például amikor a kéz nélküli gyereknek magától értetődően segítenek a többiek felöltözni.

Soproni András is arról beszélt, hogy a gyerekek a regény világában nem rokkantak, egyszerűen csak egy külső attribútum, hogy hiányzik egyik vagy másik testrészük, olyan ez, mintha arról lenne szó, hogy milyen a hajuk színe. A fogyatékosság regénybeli funkciója inkább az lehet, hogy ugyan eleve rossz felnőni, de ezek a gyerekek ezzel a hendikeppel még nehezebben várják a jövőjüket, valamint hogy a kamaszok egyik alapélménye, hogy nem kellenek senkinek, itt kőkemény valósággá válik, mert ezek a gyerekek ezt joggal érezhetik.

Az est során többször is elhangzottak irodalmi párhuzamok, említésre került John Steinbeck Egerek és emberek, William Golding A legyek ura, valamint Ottlik Géza Iskola a határon című regénye is. Emellett Schiller Erzsébet felhozta még lehetséges párhuzamként Bodor Ádám Sinistra körzetét is, hiszen akár a magyar szerző művének esetében, itt is egy nagyon szuggesszív, magával ragadó, sajátos, öntörvényű világ kerül ábrázolásra, amely azonnal magába szippantja az olvasót, és ráveszi, hogy annak belső szempontrendszeréből értelmezze ezt a világot.

Említésre került még emellett Lewis Carroll több műve is, hiszen a fejezetek elején találhatunk az angol szerzőtől származó mottót is, valamint Soproni András úgy gondolta, hogy bár távol állnak egymástól, de ha nem lett volna világsiker a Harry Potter, akkor Petroszjan regénye sem született volna meg. Ezenkívül arról is beszélt, hogy az orosz irodalomban kitapintható az elmúlt időszakban egy trend, amelyet a halál és a misztikum felé fordulás jellemez.

Darvasi Ferenc utolsó kérdése az volt, hogy vajon melyik korosztálynak is ajánlott ez a regény. Mire azonban erre a pontra ért a beszélgetés, mind a meghívott vendégek, mind az őket addig türelmesen hallgatók fáradni látszottak, és a beszélgetés is mellékösvényekre tévedt már, kezdett némi hangzavar is kialakulni, így csupán egy-egy félmondat erejéig lehetett olyan szóösszetételeket elkapni, mint például hogy biztos nem gyerekkönyv, illetve, hogy ennek ellenére azért Oroszországban gyerekek is olvassák. 

Az örmény irodalomról a közben ismertté vált okokból végül nem tudtam többet távozáskor, mint amikor érkeztem,viszont a beszélgetés résztvevői megismertettek egy regénnyel, ami, kezdeti ellenérzés ide vagy oda, úgy vélem, több szempontból is rendkívül  izgalmas alkotás lehet.