Zárt ajtók között "három t"

Az ötvenhatot követő időszakra jellemző talajtalanság abból a forradalom utáni kiüresedésből fakad, melynek tapasztalata alapján a művészet és a politika fogalmát újra kellett definiálni. Sajátos pluralizmus vette át a szocreál helyét, az 1957-ben megrendezett Tavaszi Tárlaton a hagyományos témák mellett megjelentek az egészen absztrakt alkotások is. A nyitás a nyugati művészeti irányzatok felé – ilyen kísérlet például a Műterem című folyóirat is – még erőtlennek számított, az alkotókat a Képző- és Iparművészeti Lektorátus által gyakorolt, formálisan jelenlévő cenzúra kötötte röghöz.
A művek három kategóriába sorolhatóak, a megtűrtek csoportja volt a legnépesebb, majd a támogatottak (például a Kilencek, akik a szocialista művészet követőiként váltak ismertté) és végül a tiltottak, akik nyilvánosan nem állíthattak ki. Utóbbiak számára az egyetlen lehetséges perspektíva a nyugati színtéren való szereplés lehetett volna, azonban ez csak a támogatottak kiváltsága volt, akik többek között a Velencei Biennálén is képviseltették magukat. Így a hatvanas években egy sajátos viszony alakult ki alkotó és politika között, a festők ezen a talajon próbáltak meg gyökeret ereszteni, és talán pont a kor idegensége vezette el őket egyfajta ellenálláshoz. Megjelentek azok a csoportok, melyek a népi hagyományokat, a folklórt egy új kontextusban, sokkal introvertáltabb formában adták vissza. A vásárhelyi festők saját környezetüket figyelték meg és vitték vászonra, a valóságot egy árnyaltabb formában, olykor expresszionista elemekkel gazdagítva gondolták újra.

A Németh József Tavaszánál megállapítható gauguin-i hatást és az alföldi toposzt az egzotikum fogja össze, dekoratívizmus ötvöződik a folklórral, egy otthonosan ismerős egzotikumba lépünk be, ahol megvalósul az ember és a természet békés együttélése.
Kohán György képei előtt elidőzve bajban vagyunk, amikor keressük a jelzőket, mert egyik irányzat sem fedi le teljesen a képek stílusát, az alföldi környezet ábrázolásában az expresszivitás vegyül a kubizmussal. A modern formanyelv és a realista téma szintézise a hideg színek használatával sajátos hangulatot teremt. Festészetére jellemző a heroikus nagyság, ám ahogy Kurucznál sem, úgy itt sem beszélhetünk torzító hamisságról, vásznain a magyar paraszti élet sorskérdései formálódnak. A hatvanas évekig mellőzöttnek számító festőre csupán a Munkácsy-díj elnyerése után figyeltek fel. Ezután megnyílt előtte a lehetőség, hogy műveit gyűjteményes igénnyel mutathassa be, és ennek sikere nyomán megkapta a Kossuth-díjat is. Ám az elismerések nem álltak párhuzamban a feladatokkal, Kohán festői nagysága ugyanis a monumentalitáson nyugodott, de számára nem jutott köztéri megbízás, holott a murális művészeten keresztül lehetett volna igazán összhangban látni kimagasló tehetségét.
Kurucz D. István képei nyugodtabbak, ő inkább a táj bukolikájára helyezte a hangsúlyt, festményeiben mintha a hiány, az ember nélküli környezet szolgáltatná a drámai hátteret. A képeknek van egyfajta ritmikája, melyet a festő a színek és formák összhatásával ér el, az erős kontúrok vezetik a befogadó tekintetét. Részletgazdagsága lassan, hosszú szemlélődés után bontakozik ki, a táj fokozatosan nyílik meg, mindig újabb és újabb tartalmakkal töltődik fel. A csend így lehet jelentéssel telített, a talajon felsejlő keréknyom jelzi, itt éppen áthaladt valaki, a pocsolyán visszatükröződik a fény, éppen kel fel a nap. Kurucz D. itáliai ösztöndíjasként tanulmányozta a trecento freskófestészetét, az elsajátított technikát és ábrázolásmódot gyakran alkalmazta képein, egy egészen más kontextusban. A vásárhelyi parasztokat kimerevített, mozdulatlan ikon-figurákként ábrázolta, leszámolva egy olyan hamis romantikával és álheroizmussal, mely a paraszti ábrázolást jellemezte. A festményei tényeket közölnek, a felénk forduló arcok nem titkolnak semmit, csupán a nehéz élet nyomai fedezhetőek fel a vonásaikban.

A hetvenes évek alkotóinak metafizikája és a nyolcvanas évek előőrse

Balassa Péter nyilatkozta egy interjúban, hogy nem tudja hány évig tartottak a hetvenes évek, de úgy tűnt, túl sokáig. Azokban az években fokozott figyelem irányult a politikai szintérre, így akarva-akaratlanul háttérbe szorult a művészetekről folyó diskurzus. Azonban nem beszélhetünk terméketlen időszakról, csupán hangsúlyeltolódás figyelhető meg. Ezt a fejlődést mutatja például az, hogy a művészek az új, folyton változó rendszert próbálták értelmezni. Így érvényre jutnak azok az új technikák – montázs, csurgatás, festékszóró pisztoly használata –, melyek segítségével a valóságábrázolás lehetőségei kiszélesednek. A szürnaturalista hagyomány hatására születhettek olyan képek, mint például Kéri László Ismét a lugasban című alkotása. Ennek kapcsán érdemes felidézni azt a Rembrandt képet, mely egy henteskampóra felakasztott sertést ábrázol, ugyanis ez a jellemzően 17. századi motívum megjelenik Kéri László festményén is. Itt azonban egy egészen más kontextus érvényesül, a képnek több olvasata is relevánsnak tűnhet, a címből kiinduló narráció felépítésétől egészen a motívumok szimbolikájáig. A kép mindenkit máshogyan szólít meg.
Tovább haladva Galambos Tamás víziója elevenedik meg, a hatalmas festmény az Amerikai mesék címet viseli, s már tartalmazza a fotórealizmus jegyeit, így például a jellemzően városi téma, a forgalmas utcák, és mindezek mellett egy sajátosan magyar motívum uralja a képet, ez pedig az életfa, mely köré mintha felépült volna egy nyüzsgő város.

Zoltánfy István, akit akár Paizs Goebel Jenő szellemi utódaként is jellemezhetnénk, korának nagy hatású festője volt. A folyosón már messziről könnyen ki lehetett szúrni letisztult, szürrealista képeit, nemcsak a meleg színek harmóniája miatt, hanem az alakokból áradó metafizikus nyugalom okán is. A Ketten című kép az egyik legértékesebbnek tartott festmény a Megyeházán.
Könnyebb elmondani azt, mi hiányzott a kiállításon. Annak ellenére, hogy a Megyeháza belső kialakításában van valami a New York-i Guggenheim Múzeumból, nincs meg a nyilvánosság ereje. Az irodák ajtajai között fellógatott képek egy korról mesélnek, de csak néhányan hallhatják. A látogatás végére egy szomorú konklúzió marad: az alulreprezentáltság nemcsak az alkotó szándékának, de a műalkotás lételemének is ellentmond.

Fotók: Ottroba Anna