A történet csak utólag kapta meg a maga ötlettelen, de célratörő címét, így mindenkit sokként értek az első oldalak, ahol is minden előzmény nélkül, brutálisan meggyilkolják a Pókember-képregények egyik állandó mellékszereplőjét, a New York-i Rendőrkapitányság első emberét, Jean DeWolffot. JDW erőteljes, határozott, emancipált karakteréért halkan rajongtak az olvasók, hisz csak egy mellékszereplő volt, akivel a hálószövő csipkelődős jó baráti viszonyt folytatott. A szerkesztőség épp ezért gondolta úgy, hogy a karakter kiírásával még nem csapják ki a biztosítékot, ellenben JDW volt annyira szimpatikus, és kiaknázatlan szereplő, hogy a halála mégis felrázza az olvasókat. És a szerkesztőségnek igaza is lett.
A magyar kiadás olvasói talán kevésbé élhetik bele magukat a tragédiába, hisz itthon jó régen szerepelt utoljára JDW, és akkor se sokat, de az is csak Peter Davidet dicséri, hogy az esemény még ennek ellenére is megrázó. Egy karakter meggyilkolásától persze önmagában még semmi sem válik klasszikussá, de Peter David írása szerencsésen vegyíti Pókember humoros hangját a ’80-as évek aktuálpolitikájával és a végső soron abból következő képregények "felnőttkorba lépésével". Bár a mainstream amerikai comics korábban sem idegenkedett a komolyabb témáktól (a ’60-as évek ezüsthullámában például a hősök hétköznapi, szociális és érzelmi problémái kerültek középpontba, míg a ’70-es évek bronzkorában rendszeresen felbukkantak a kor legégetőbb társadalmi problémáit boncolgató témák, mint az antiszemitizmus, a rasszizmus, a kábítószer-fogyasztás vagy a fiatalkori bűnözés), Amerikában a ’80-as években előtérbe kerülnek a fegyvertartással, és az ebből következő önbíráskodással kapcsolatos kérdések. Az amerikai kultúrában az önvédelem és a fegyverhasználat társadalmi elfogadottsága viszonylag mindig is széleskörű volt (gondoljunk csak a romantikus vadnyugatra), a Reagan-kormányzat pedig az állami szerepvállalás csökkentésével, illetve a fegyverkiadások növelésével ismét felerősítette az önmagát és környezetét bármilyen eszközzel megvédő férfi ideálképét (a ’80-as években nem véletlenül élték fénykorukat a totális akcióhősök, akik közül Charles Bronson fel is tűnik ebben a képregényben). A változások egyértelműen arra sarkallták az írókat, hogy foglalkozzanak a problémával, ami egyenesen vezethetett a hős önmeghatározásához és újradefiniálásához – és talán nem véletlen, hogy inkább a DC héroszaival tették meg először ezeket a lépéseket, és nem a Marvel hétköznapibb átlagembereivel.
Alan Moore a Watchmennel, vagy Frank Miller a The Dark Knight Returns-el (mint a két leggyakrabban hangoztatott hivatkozási alap, de ide férhet még a Millertől a Daredevil: Born Again, vagy kicsivel később a Batman: Első év, Gyilkos Tréfa, Arkham Elmegyógyintézet, illetve Pókember esetén a Kraven utolsó vadászata, sőt, a Crisis on Infinite Earths című DC crossover is) lerombolta az ezüstkor makulátlan hősképét, és helyettük – többek között – az önbíráskodás önpusztító hatásait helyezték a középpontba, tulajdonképpen ezt a problémakört súrolja Peter David is a JDW halálával.

A történet lényegében három szálon fut (van még egy télapós betörős is, ami azonban erősen kilóg a sorból, mivel csak a következő történetet vezeti fel), az egyik a JDW halála utáni nyomozás, a második a két önbíráskodó szuperhős, Pókember és Fenegyerek szembeállítása, míg a harmadik az egyszerű átlagemberek kiszolgáltatottság érzete. A gyilkosságsorozattal szemben tehetetlennek tűnő rendőrség feldühít egy néger papot, akinek mélyen gyökerező kissebségi komplexusa van, az utcai huligánokkal szemben tehetetlen bíróság pedig egy idős embert sarkall fegyverhasználatra, ami aztán tragikus eseménybe torkollik. A végrehajtó és az igazságszolgáltató hatalomban megrendül a bizalom, majd amikor a gyilkosról kiderül, hogy maga is rendőr, mindez egyidejűleg vezet az indulatok további erősödéséhez. A híradó előtt ülőket hatalmába keríti a félelem, és ennek tökéletes csúcspontja, amikor az elégedetlen tömeg véres önbíráskodásba kezd, és saját kezűleg akarja felnégyelni a Bűnölőt. Hogy is bízhatnának meg ezek után az állami intézményrendszerekben, ha azok – a látszat szerint legalábbis mindenképpen – ilyen korruptak és könnyen korrumpálhatóak.
Ellentmondásos módon Pókember és Fenegyerek fékezi meg a tömegen elhatalmasodó erőszakot, holott éppen az ő személyük világít rá a demokratikus intézményrendszerek tökéletlenségére. A képregényhősök legtöbbször ezeket a hézagokat kívánják betölteni azzal, hogy a törvények fölé helyezik magukat, tehát most egy cipőben járnak a tömeggel, amely ugyancsak a saját kezébe próbálják venni az ítélkezést. Az önbíráskodás viszont ettől még önbíráskodás, ám ez az, amiért Pókember és Fenegyerek egymásnak esik ebben a történtben. A hősök szabályokhoz kötik magukat, megpróbálnak egy olyan határon belül maradni, ami még megkülönbözteti őket a bűnözőktől, ezt pedig gyakran használják ki a gonosztevők, akik nem válogatnak az eszközökben. Az első füzetben például egy fiatal suhanc felemelt kezekkel röhögi Pókember képébe, hogy úgysem meri megüti, mert miután már megadta magát, az nem lenne hőshöz méltó. Ebben a helyzetben, az adrenalintól túlfűtve, mindenki pofán vágná a másikat, és Pókember is ezt teszi, ez is mutatja tehát, hogy mennyivel realistábbak ezek a történetek. Fenegyerek szeme láttára (már persze ha nem lenne vak) ölnek meg egy bírót, akit megmenthetne, de akkor lelepleződne a titkos identitása, és amíg ezen tétovázik, a bírót lelövik. A két hős közötti különbség abban nyilvánul meg, hogy Peter utat enged a személyes érzelmeknek, sokkal erőszakosabb (elveri a Vezér biztonsági őreit, zsarol és megfélemlít, fölösleges anyagi károkat okoz), Matt viszont megpróbál higgadt maradni, és tiszteletben tartani a törvényt (érdekes egyébként, hogy a  Fenegyerek sorozatát épp ekkor vette át Frank Miller, aki ezeknél sokkal-sokkal mélyebbre lökte a főhőst). Első olvasásra kissé didaktikusnak tűnt a történetvégi tanulságlevonás, miszerint a törvényekben hinnünk kell, de másodjára rájöttem, hogy a hangsúly nem ezen, hanem a következő mondaton van, miszerint, ha valami mégsem tetszik, azon nekünk kell javítanunk, és nem mehetünk el mellette csak úgy. Lényegében ezt teszik a hősök, és ezt teszi Peter is, amikor az utolsó pillanatban visszafordul, hogy megmentse JDW gyilkosát és Fenegyereket az őrjöngő tömegtől.
A hősök és a frusztrált tömeg mellett Peter David nem feledkezik meg a gyilkos indítékainak árnyalásáról sem. Első hallásra egyértelműek a jó és rossz szerepek, később azonban egy "modern képregényhez" méltóan ezek elmosódnak. Amíg Pókember majdnem gyilkosságot követ el, addig a Bűnölőről kiderül, hogy egyáltalán nem ura önmagának: skizofrén. Ez kissé lerágott csont, és gyakori menekülőút a törvényszegőknek, de itt elég világos, hogy a Bűnölőben miért él egyszerre két személyiség, akik közül az erőszakosabb kerekedik felül, és pont ezért nem lehet őt bírósági tárgyalás nélkül elítélni. Másfelől a Bűnölő sötétebb oldala elvakultan hisz az igazában, abban, hogy ő tényleg csak bűnösöket, rossz, avagy nem elég jó embereket öl, és ez is csak azt mutatja, hogy az igazság sokkal komplexebb annál, minthogy szélsőségesen kezeljük a karaktereket. Az igazságot mindenki saját hite szerint fogja fel, és erre próbál meg rámutatni Fenegyerek is az utolsó oldalon, amikor a törvényt állítja elő az egyetlen lehetséges választásként. Nem tökéletes, de valószínűleg jobb, mint a többi út. A Jean DeWolff halála a többi ’80-as évekbeli klasszikussal együtt a keserű világszemlélet mellé csupán ezt a pozitív üzenetet képes becsempészni a történetbe. Pókember és Fenegyerek szembe kerül egymással, de végül a jóba és az igazságba vetett hitük felülkerekedik az egyéni nézeteiken, az így létrejövő bizalom pedig felfogható egyfajta utolsó reménysugárként, egy jobb világba vetett hitként.


Pókember: Jean DeWolff halála (2012)
Írta: Peter David
Rajzolta: Rich Buckler
Fordította: Harza Tamás
Az eredeti kiadványok címe:
The Spectacular Spider-Man 107–110. (1985-86)