Az esemény egyik nagy erénye, hogy nem csupán különböző műfajok, hanem különböző generációk is jelen voltak a színpadon, ami természetesen a közönség összetételét is meghatározta.

Bernáthy Zsiga live act elektronikus zenéje adta meg az alaphangot, aztán Kemény Zsófi slammelése következett. A cikk címét is az ő szövegéből vettem, részben azért, mert az aktuális társadalmi kérdést érintő poénok közül talán erre reagált a legintenzívebben a közönség. Aztán egy más műfaj és egy más generáció képviselői következtek: Petőcz András, Sáry László és Sáry Bánk olyan hangköltészeti műveket adtak elő, amelyeket még a nyolcvanas években alkottak. Repetitív szövegmondásra épülő, meditatív hatású hangköltészeti darabjaik remekül ellenpontozták a slam sűrű szövegáradatát. Ebből a szempontból az volt a csúcspont, amikor József Attila Levegőt! című versének csupán a magánhangzóit olvasták fel.



Az est folyamán végig tapasztalhattuk, hogy a slam és a hangköltészet jellegzetességei (szövegdömping és az artikulálatlanságig csupaszodó hang, szókimondó szleng és elvont beszédmód) milyen jól kiegészítik, illetve ellenpontozzák egymást. Ami viszont összefűzi őket – a zeneiségen túl – az a provokativitás és a közéleti kérdésekre irányuló reflexió.



Különösen tanulságos ebben a vonatkozásban a soron következő "fiatal slammer" Müller Péter Sziámi fellépése. Bemelegítésként olyan dalszövegeket adott elő, amelyek a kilencvenes évek elején keletkeztek, és nem csak formailag, de a közéleti vonatkozásokat tekintve is megállják a helyüket aktuális slam poetry szövegekként. Újabb művei közül egy rasszizmusra reflektáló elgondolkodtató szöveg hangzik el, majd rögtön utána egy emberek és halak rokonságát ecsetelő áltudományos fejtegetés, amin még a közelemben ülő hat év körüli kisfiú is nagyokat nevet.

Szünet után Áldozó Krisztián (Aldo) lenyűgözően sokrétű slammelése következik. Filozófusok és akciófilmhősök nevei, klasszikus költőket parafrazeáló verssorok röpködnek szédítő ütemben, miközben hol patetikus, hol rendkívül humoros módon előadott társadalombírálat fogalmazódik meg. Azóta is a fülemben visszhangzik az egyszerre vészjósló és nevetésre késztető jövendölés, hogy "a magyarok a magyar mennyországba jutnak".



Az est másik fénypontja természetesen a sokak által várt Spiritus Noister fellépése. Ladik Katalin és Szkárosi Endre úgy kommunikálnak egymással, mint két egyedi hangszer egy free jazz improvizációban, miközben Sőrés Zsolt elektronikus zajokkal fokozza a jól megkomponált káoszt. Különösen emlékezetes a Fehérlófia jelentései című etűd, amelyben Ladik Katalin egy mindenféle indusztriális zajt kibocsátó telefonkagylóba próbál egy szürreális, népmesei elemekkel megtűzdelt "jelentést" bemondani.

Ezután ismét slam következett. Tengler Gergely a patetikusabb és elvontabb slammelésből adott ízelítőt, majd zárásként a műsorban Én néven feltüntetett Tóth Pál hangkollázs-technikán alapuló elektronikus zenéjét hallhattuk.



Összességében elmondható, hogy remekül megkomponált, sokszínű esten vehettünk részt, amely két – a művészeti életben különösen aktuális – tendenciát ötvözött: az egyik a különböző művészeti ágak közötti együttműködések elterjedése, a másik pedig a közéleti költészet vitákat is generáló előtérbe kerülése. Az, hogy ez ilyen kiemelkedő színvonalon valósulhatott meg, nem utolsósorban a szervezőknek, különösen Szkárosi Endrének és Tóth Kingának köszönhető.

Fotó: Halasi Dóra (Artpool Művészetkutató Központ)