Ennek megfelelően a felvezetés is autentikus volt: a Run For Power fedőnevű Gary Moore emlékzenekar alapozta meg a hangulatot, akik - többek között - a Thin Lizzy Black Rose című albumán pengető Moore szólómunkásságának rockos éráját elevenítették fel.

Tekintve, hogy a concertót maga Kiss "minden-rockzenekarban-énekelek" Zoltán vezényelte le, akiről tudjuk, hogy nem csak remek heavy metal énekes, de megszemélyesíteni is kiválóan tud olyan torkokat, mint pl. a Maiden-frontember Bruce Dickinson, rövid programjuknak egészen metálos éle is akadt – pláne, hogy a Nightwish által is népszerűsített, erős billentyűszőnyeggel és metalzenei ritmikával operáló Over The Hills and Far Away-jel nyitottak.

Nem tudom, hogy alásegítettek-e némi effekttel Zoli mikrofonjára, de mint mindig, most is roppant hangulatosan énekelt, tökéletesen ívelte az énektémákat. A maximális hatásért pedig Vámos Zsolt felelt, aki könnyfakasztó szépséggel interpretálta Gary Moore harmóniadús gitárjátékát, legyen szó a slágeres Wild Frontierről, az elegáns Thunder Risingről, vagy a romantikus Empty Rooms-ról.

Ha a közreműködők és a megszólalás a tálalt zene keményvonalas oldalát domborította ki az előzenekarnál, akkor nem volt ez másképp a főfogásnál sem. A Thin Lizzy úgy szólalt meg, ahogy 2012-ben egy rockzenekarnak meg kell: dinamikusan és súlyosan – leginkább a John Sykes nevével fémjelzett kései Lizzy-érát, a Thunder and Lightning album heavy metal felé forduló stílusát idézték fel.

A párhuzam korántsem véletlen: a Lizzy turnéverziójának sarokköve volt Sykes, aki 1996-ban azért támasztotta fel a bandát, hogy azzal adózzon Lynott emléke előtt és élőben is ápolja örökségét.

Sykes azonban már nem hajtja a banda motorját, helyére 2010-ben az a Ricky Warwick érkezett, aki a The Almighty-ból és az MTV Headbangers Balljából lehet ismerős azoknak, akik a ’90-es évek zenetévéjén szocializálódtak.

Warwick volt az, akin állt vagy bukott a show: neki kellett ugyanis pótolnia a karizmatikus frontembert, Phil Lynottot. Ez persze rögtön bukta, visszakézből – ám Warwick tehetségéhez mérten korrekten oldotta meg a feladatot. Hangját Lynottéhoz igazította, ahol tehette, próbálta felidézni azt a hangnemet, amiben a Mester prezentálta a dalokat – inkább több, mint kevesebb sikerrel.

Warwick teljesítménye példázza az egész estét: nem lehet belekötni abba, amit előadott, hiszen technikailag minden a helyén volt, még a rocksztáros attitűd és a közönség beetetése is – viszont kvázi lehetetlen volt szívbe zárni ezt az arcát a lógó haj mögé takaró, szétvarrott frontembert. Profi és lelkes, de varázslat nélküli előadás volt, amit Warwicktól hallhattunk.

Ahol viszont felcsillant a mágia, az egyértelműen a Gorham-Johnson gitárosduó szólói voltak: a felváltva elővezetett, ikonikus szólók és riffek autentikusan tolmácsolták a ’70-es évekbeli Lizzy-klasszikusok hangulatát. Egy apró hiány azért itt is belepiszkított az élménybe: a zenekar védjegyének tekinthető ikergitár-szólókból nem jutott elég ahhoz, hogy maximálisan kielégüljünk.

Ettől függetlenül, akár a Whiskey in the Jar pofonegyszerű akkordjairól, akár a Killer on the Loose keményen pengetett, lüktető riffjéről volt szó, Johnson és Gorham csakis mestermunkát adott ki kezei közül – tele szívvel-lélekkel.

Míg jobb szélen a Cash-féle "Man In Black" stílust reklámozó Gorham maga volt a megtestesült fegyelem és komolyság, addig a jobb oldalon a kinézetre a Manowarba is beillő Marco Mendoza enyhített a légkörön humoros pózolásaival.

A rock ’n roll eszköztár kötelező gitáros-együttállásait is megcsodálhattuk kétszázhatvanadszor, ám szerencsére a klisé-puffogtatás helyett a puritánra csupaszított rockzenére fókuszáltak inkább a tagok.

Így aztán a Dancing in the Moonlight is szaxofonkíséret és rádióbarát felhang nélkül szólalt meg – az együtténeklős kocsma-feeling csak a Whiskey in the Jarnál köszönt be, de ez akkor is kötelező egy Lizzy-koncerten.

Habár a Lynott-szövegek által előhívott, bluesos-történetmesélős beütés háttérbeszorult, és helyét a pörgősebb szerzemények vették át (csak a Still In Love With You alatt lehetett lazítani), a Gorham-féle Lizzy flottul prezentálta a maira turbózott ősrockot.

Kedvüket a kisebb technikai hibák se szegték (Darren Wharton hangszere például pont a billentyűszóló elején szállt el), és néhány kevésbé ismert ínyencséggel fűszerezve adták elő betonbiztos best of programjukat, amely a Jailbreaktől a The Boys Are Back In Townig, a Don’t Believe A Wordtől a Black Rose-ig terjedt.

Ám a profi előadás és az ütős program ellenére is tagadhatatlan, hogy ennek a felállásnak sincs sokkal több jogalapja Thin Lizzy néven turnézni, mint egy profi tribute zenekarnak (a csapat fele soha nem játszott Lizzy-sorlemezen), ám Gorhamék ezt tudják is magukról: amikor nekiálltak nemrégiben új dalokat írni, elhatározták, hogy a friss anyagot már más néven jelentetik meg, és nem is Thin Lizzy néven turnéztatják azt.

Ez pedig mindenképp megsüvegelendő részükről, hiszen kevés nagyöreg van ennyire tisztában státuszával az új évezredben – Lynott varázslata híján pedig, tőlük egy profi rock ’n roll lemezzel is beérjük. Csak üssék a kettőnégyet, ameddig bírják.

A képeket Kovács Levente készítette a cseh Masters of Rock fesztiválon, illetve a pesti bulin.

A koncerten elhangzott dalok:

Are You Ready
Jailbreak
Don't Believe A Word
Killer on a Loose
Chinatown
Dancing in the Moonlight
Massacre
Angel of Death
Still in Love with You
Whiskey in the Jar
Sha La La
Suicide
Cowboy Song
The Boys Are Back in Town
----------------------------
Rosalie
Black Rose