A Viennale filmfesztivál létrejöttekor az osztrák filmművészet nagyobbrészt színházi komédiákból, bohózatokból, bécsi zenés komédiákból és Frank Antel revüfilmjeiből állt. A modern filmművészetet szinte egyáltalán nem támogatták államilag. A Viennalét Sigmund Kennedy, Fritz Walden és Edwin Zbonek bécsi filmkrikusok alapították. Az első fesztivál 1960-ban a Künstlerhaus moziban volt. Akkoriban nem tudták, hogy lesz még folytatás és a "Nemzetközi fesztiválhét az 1959-es év érdekes filmjeiből" címet adták a rendezvénynek. Mindössze 8 egész estés filmet és 10 rövidfilmet mutattak be. A gyenge kezdet után a következő évben meg is vonták a támogatást. Kis szünet után, 1962-ben Bécs város 50000 schillinggel mégis feltámasztotta a vállalkozást, ebben az évben létre is hozták  a fesztivál megszervezéséért felelős egyesületet. Ennek köszönhetően ünnepelhettünk idén kerek évfordulót.

Az ötven év már szép kor, még nem öreg, de nem is fiatal. Az ember már tapasztalt, a világnézete letisztult, de még mindig kíváncsi az új dolgokra. Az ötven év a filmtörténetben is nagy idő, ötven éve futottak be a legnagyobb francia újhullámosok (pl. Godard, Truffaut). Elképesztő belegondolni, hogy az Oscar-díj 84, a cannes-i fesztivál 65, a Berlinale 51, a Magyar Filmszemle 43 éves. Az időközben elhunyt Chris Marker készített egy filmet a születésnapos Viennaléra. Peter Handke és Cate Blanchett el is jött velünk moziba. Genesis P-Orridge, Tony Conrad hegedűpárbajt játszottak a születésnapi koncerten. A koreai Jeonju Filmfesztivál külön programmal köszöntötte a Viennalét, amin idén tizennégy nap alatt háromszáz film szerepelt. A magyar filmművészetet a Csak a szél (Fliegauf Bence, 2012) képviselte. Micheal Caine, Fritz Lang, Manuel Mozos és Alberto Grifi filmjeiből retrospektív vetítéseket tartottak. WernerHerzog, aki régebben programszervezője is volt a Viennalénak, nem tudott eljönni. Michael Caine eljött viszont, ám a beszélgetéseket lemondta. Képtelenség volt az összes filmet végignézni, muszáj volt kiválasztani valamiféle preferenciát, ami alapján válogatni tudtunk. Az ázsiai játékfilmekből válogattam, mert meglepően nagy számban szerepeltek.

Ahn Sang-Hoon, a koreai filmrendező Vak (Blind/Beul-la-in-deu, 2011) című filmje Terence Young Várj, míg sötét lesz (Wait Until Dark, 1967) című thrillerének remake-je. A szereplők helyzete, a történet jelentősen változott, és míg a Várj, míg sötét lesz kamarafilm, addig a Vak a fél várost elénk tárja. A brit filmben Audrey Hepburn egy vak nőt játszott, akit három bűnöző terrorizál, hogy adjon vissza egy babát, aminek a hasában kábítószert rejtettek el. A dél-koreai filmben az egykor rendőrnek tanuló, de balesetben megvakult Min-Shoo-Ah (Kim Ha-neul) küzd egy sorozatgyilkos ellen. A film elején a még látó Min fölényeskedve a nagy testvért játssza. Vigyázni próbál öccsére és hazavinni egy szórakozóhelyről. Hozzábilincseli öccse kezét az autó kapaszkodójához, de útközben baleset történik. Min kizuhan az autóból, de öccse a bilincs miatt nem tud kiszállni, és az autóval együtt lezuhan egy hídról.



Három évvel később a látását elvesztett Min a vakvezető kutyájával él. Egy nap meglátogatja az árvaházat, ahol a testvérével felnőttek. Hazafele úton percekig látjuk, amint taxira várva áll az esőben, hogy egy kis ízelítőt kapjunk, milyen nehéz is lehet egy vaknak a városban, egyedül. Min nem veszi észre, hogy taxi helyett egy magánautóba száll be. Egyre gyanúsabb lesz neki a sofőr, Myung-Jin (Yang Young-jo), aki túlságosan is nyugtatni próbálja. Miközben az autós a kávéját próbálja Minre ráerőltetni, az tanúja lesz egy cserbenhagyásos gázolásnak. Ugyan Min nem lát, Myung-Jin pedig próbálja győzködni, hogy csak egy kutyát ütöttek el, mégis elveszti bizalmát, és elszökik. A hősnő karaktere teljesen más, mint Terence Young filmjében, a Hepburn által alakított törékeny virágszál helyett Kim Ha-neul egy jó fizikumú és talpraesett nőt alakít. Másrészt míg a hepburni karakter állandó, addig a koreai filmben személyiségfejlődést is láthatunk. Min öccse halála után az állandó, vak önváddal élt együtt. A film végén a gonoszt legyőzve megmenti a másik tanú, Kwon Gi-seob (Yoo Seung-ho) életét. Amennyire kidolgozottak a pozitív karakterek, annyira klisés a pszichopata nőgyógyász (Yang Young-jo), aki szikével és injekciós tűvel gyilkol, nőket rabol el és erőszakol meg. A Várj, míg sötét lesz legszebb jelenetét újranézhetjük, amint a vak nő az összes lámpát összetöri, hogy az ellenfele is sötétben legyen, és egy gyufát vesz elő, amíg az ellenfele éppen benzinben ácsorog. Egy másik jelenetben láthatjuk, hogy egy smart phone életmentő lehet, ha a gyilkosod a metróban üldöz. Min szemét a telefonja kamerája pótolja, a barátja vonalban van, miközben őt a gyilkos üldözi.

Az új Takeshi Kitano film az Outrage Beyond (Autoreiji: Biyondo, 2012) az Outrage (Emésztő harag/Autoreiji, 2010) folytatása. A tokiói alvilág kivételesen békés. Egy kettősügynök rendőr (Fumiyo Kohinata) próbálja elég nagy sikerrel egymásnak ugrasztani a bandákat, és közben elcsípni néhány tagot, hogy előléptetést kapjon. Mióta Otomót (Takeshi Kitano) lecsukták, a Sanno-klán nagyon megerősödött, és elkezdett részvényekkel és befektetési alapokkal foglalkozni, megbomlott az egyensúly. Persze a régivágású jakuzák képtelenek átvenni az új módszereket. A film a régi és új konfliktusán alapul és természetesen igen véres. Kitano mestere ennek a műfajnak, pedig nincs is nehezebb, mint úgy elkészíteni egy filmet, hogy annak minden pillanata szórakoztató legyen. Még akkor is, ha az első óra azzal telik, hogy, akár a görög eposzokban, bemutatkoznak a szereplők. Az egyik legemlékezetesebb jelenetben Kitano megkésel valakit egy játékbarlangban. A zene egy pillanatra megszűnik és csak a kés, vér és a hús cuppogós szimfóniáját halljuk.



A szerelem kedvéért (For Love's Sake/Ai to Makoto, 2012) Takashi Miike filmje, aki Tim Burton japán megfelelője, olyan vad, kicsit őrült humorú filmek rendezője, mint a Meghallgatás (Audition/Ôdishon, 1999) és az Ichi a gyilkos (Ichi the Killer/Koroshiya 1, 2001). Ezzel a filmjével, ami egy kitekert Romeó és Júlia, valamelyest elrugaszkodik az eddigi munkáitól. Az Ai to Makoto egy szójáték, mert egyszerre jelenti 'a szerelem kedvéért' kifejezést és tartalmazza a két főhős nevét. A film Ikki Kajiwara '70-es évek közepén készült mangáján alapul, ami Miiket már három akciófilm elkészítésére inspirálta. Szinte magam előtt látom Miike mixerét, amibe saját korábbi munkáiból vett át és adagolt karaktereket, helyszíneket és zenét. A Varjak nulla (Crows Zero/Kurôzu Zero, 2007) című film rosszfiúja itt is balhét csinál, de az idétlen musical darabok vagy japán pop slágerek inkább a Katakuriék boldogságábanból (The Happiness of the Katakuris/Katakuri-ke no kōfuku, 2001) köszönnek vissza. Az így kikevert édeskés koktél viszont egy nagyon finom és okos japán musical paródia.



A filmet egy anime vezeti be, amiben a lázadó Makoto Taiga (Satoshi Tsumabuki) megment egy naív, tisztaszívű lányt, Ai Saotome-t (Emi Takei). 11 évvel később Tokióban újra találkoznak. Makotónak pillanatokon belül, mint a filmben annyiszor, egy hadseregnyi ellenfél ellen kell harcolnia, de itt végül a rendőrség közbelép. Ai megmenti Makotót a fogda elől, gazdag szülői kapcsolatok révén beülteti egy magániskolába, ahova maga is jár. Makoto pillanatok alatt haragba kerül a tanárokkal és az iskola eminens diákjával, Iwashimizuval (Takumi Saito), aki halálosan szerelmes Ai-ba. Először Iwashimizu vall táncolva énekelve szerelmet Ai-nak, majd Ai hasonlóképpen Makotónak. Nem tudom, hogy a jelenet egy, a japánokat nem ismerő európainak érthető-e, de ez a japán pasizás, csajozás paródiája. A japán fiatalok valóban olyan romantikusan képzelik el a párválasztást, mint Don Quijote, amin nálunk a kiskamaszok is nevetnének. Természetesen Ai-nak nem kell Iwashimizu, sem Makotónak Ai.

Makotót kirúgják, illetve áthelyezik egy másik főiskolára, ahol a termekben kupacokban áll a szemét és a falak graffitisek. Ez a helyszín a Varjak nullában (Crows Zero/Kurôzu Zero, 2007) is feltűnt már. A hősünkbe pillanatok alatt ketten beleszeretnak, a hirhedt, rágózó bandavezér Gamuko (Sakura Ando) és a csendes és ravasz Yuki (Ito Ono). A film további része Ai és kettőjük harcáról, rivalizálásáról szól. Miközben Iwashimizu is kitart Ai mellett, többször kérleli is Makotót, védje meg szerelmét.

A filmet teljesen áthatja az animék világa. Parodisztikus, hiszen a filmhez sokkal jobban passzolna a heavy-metal vagy valami zúzós gótikus zene, de ehelyett hőseink Takeshi Kobayashi japán nyelvű pop slágereire táncikálnak még az utolsó nagy harcban is. Yuki lánycsapatának tagjai, akár rovarrá változott Cupidók harcolnak Makoto ellen. De nem győzhetnek, akármennyien vannak is. Hogy teljes legyen a shakespeare-i Rómeó alakja, a film végén Makoto rájön, mégis szereti Ai-t. Mielőtt odaérne szerelméhez, egy volt tanára a hátába állítja a kést. Persze mint egy wagneri operahős, aki a halála után is énekel még fél órát, Makoto is fel tud mászni a lépcsőn, hogy még utoljára lássa szerelmét. Takashi Miike filmjének egyetlen hibája, hogy túl hosszú (133 perc), néhány jelenet nélkül gazdagabbak lennénk. Ilyen például a két gótikus hős, Makoto és Yuki előéletének összefoglalása, és a jelenet, ahol Makoto megakadályozza anyja öngyilkosságát.

A Viennale 50 (plusz 2) éves története sikertörténet. A filmválaszték és a nézőszám évről évre növekszik, anélkül, hogy a tartalmi vagy az esztétikai igényesség kárára menne. Számtalan kritikusnak és nézőnek a kedvenc fesztiválja lett. Fritz Göttler írja a Süddeutsche Zeitungban, hogy a Viennale híres, mint a világ legszebb filmfesztiválja, ami mindig is politikailag orientált volt, de a politikát nem követni, hanem teremteni akarja.

Viennale - Vienna International Film Festival, 2012. 10. 25. - 11. 07.


A hivatalos magyar címmel nem rendelkező filmek esetében a címeket a  szerző fordította magyarra. Minden esetben feltüntettük a  filmek hivatalos eredeti és nemzetközi fesztivál címét az imdb.com adatbázis alapján.