A Műcsarnok első kiállítóterébe lépve Bukta legújabb festményei kerülnek bemutatásra. A falakon nagyméretű táblaképek jelennek meg, melyek a korábbi művekhez képest jóval melankolikusabb és elkeseredettebb hangon szólalnak meg. Az alakok megtörtek és belevesznek a tájba, eltűnőben vannak e világból. A Béla fácánnal című alkotáson például egy kerékpározó férfi jelenik meg élénk színű ruhában, melankolikus arca azonban már beleolvad a tájba. Hasonló a helyzet a Szomszédasszonnyal is, aki már csak vörös körvonalai által létezik. A képek a régi világ eltűnőben lévő figuráival operálnak, bemutatva azok jellegzetes sorsát, vágyaikat és problémáikat. Megjelenik a Vidéki polgármester, aki egy geometrikus formákból kialakított plázamakettet cipelve a fejlődés és a hagyomány problémájával szembesül, de ott van a Falu közepe című alkotás is, ami a vidéken uralkodó mérhetetlen szegénységre reflektál. A terem közepét egy nagy Ház foglalja el, amibe nem vezet be semmiféle ajtó. Mi nem juthatunk be, a bennlévők nem juthatnak ki. A ház négy oldalán négy vidéki karakter jelenik meg – egy idős néni, egy öregember, egy fiatal férfi és egy roma személy. Mind a négy figura a vidék monoton létébe van bezárva, ám ezt a monotonitást egy lövés átszakítja. A kint és bent átjárhatóvá válik, a féltve őrzött régi világba behatol az új és megbontja az ősi rendet.



E fő teremben inkább az urbanizációval, modernizációval küzdő vidéki népesség kerül bemutatásra, míg a két oldalsó teremben a hagyományos falusi élet figurái, a parasztok és mindennapjaik jelennek meg. A sárból tapasztott installációk között a földművesek fotói tűnnek fel, amint munkájukat végzik. A festmények szólnak e népcsoport mély vallásosságáról is: látjuk, ahogyan a Rossz termésen Krisztushoz imádkoznak, de azt is, ahogyan a Vasárnap reggel című alkotáson a munkás ekéjét Jézus “húzza". Bukta kiválóan használja fel a falusi giccs elemeit – a melankolikus tekintetű Krisztust, az áhítatos Máriát –, megmutatva ezzel a kisember buzgó hitét.



A következő teremben található alkotásokon szembesülünk azzal, hogy a modern világ milyen hatalmas pusztítást képez végezni ezen az ősi és érzéki világon. Az első, Előérzetek című alkotáson egy bagoly és egy varjú, a két vészmadár jelzi a pusztulást. A vész itt értelmezhető úgy is, mint rossz termés, de ha kitágítjuk jelentését, akkor e világ pusztulásának előérzete is lehet. Téli tájak jelennek meg, melyek az elmúlást, az enyészetet szimbolizálják. Ezeken az alkotásokon jól megfigyelhető Bukta többrétű szerkesztésmódja, mely bonyolult kompozíciókat eredményez. A Fiatal erdőn egy absztrakt figurát látunk, egy megtört embert, akire ránehezedik az erdő, az élet. Gabi című alkotásán a női alakra rákerül egy kisebb kép, alatta pedig fenyegetően egy láncfűrész tűnik fel. A Nagyapa építette barcikát szintén megtört embereket gyűjt magába, akik egymástól elidegenedve húzódnak magukba. A vidéki táj és azok figurái is pusztulóban vannak: a Tarlóégetésen égetik a tájat, a Fiatal gyümölcsös is lángokban áll és a festmények alakjai is meghasonlottak.

Az oldalt nyíló teremben egy videoinstallációt tekinthetünk meg. Középen gyerekek játszanak, pontosabban egy kerékgumiban égetnek valamit. Már maga ez a képsor rémisztő, azonban a látványt csak fokozza a fal két szélén álló, fából összeépített villanypózna, amely fenyegetően magaslik a gyerekek felé. Szemben a vidéki kocsma világa jelenik meg. Bukta sötét vásznakat fest, rajtuk árnyak az emberek. A reményvesztett munkás jelenik meg ezeken a képeken, aki céltalanságát igyekszik palástolni a kocsmába járással.



A harmadik nagy térben a festmények mellett Bukta korai fotói is helyet kaptak, Tiszteletadás elődeimnek I-II című alkotásán saját maga is megjelenik. A fotók általában élénk színekkel operálnak ugyan, de a régi világ eltűnésben létét jelezve: a szekereket már nem használják, a lovak eltűntek előlük, a Tisza árterén pedig sebek vannak. A fotókkal szemben található képeken egyre erősebben tódul be a modern világ az ősi kultúrába. Az Apja lánya című alkotáson már csak egy mdf lemezre szögelt papíron van jelen a régi világ, a Nagymama unokája című művön pedig csupán a kék festőanyag árulkodik egyfajta ősi hagyomány emlékéről.



A kisebb teremben az étkezés hagyományai kerülnek elő. A Nosztalgia című installáció egy asztal, viaszos vászonnal leterítve, rajta tejszín kávé nélkül és disznóölő kés disznó nélkül. A Tünde és Vilma nevű kofák mellett a Tesco árusa. Már csak a nosztalgia eszközével idézhető fel a régmúlt világ.

Továbbhaladva a mezőgazdaság kerül a művész fókuszpontjába. A szokványos paraszti munkák eszközeit és anyagait használja fel az itt felvonultatott képekhez és szobrokhoz. A művekben finom iróniával játszik el, megjelenítve a paraszti létforma abszurditásait, ilyen alkotás például a Táj locsoló figurákkal I-II vagy a Locsol mindenki. De hasonlóan humoros az a hegesztett Falvédő is, melyen így szól a felirat: “Begyulladt a lótrágya a szomszédba, én vagyok a falu rossza egyedül." A mű a népi falvédők motívumaiból táplálkozik, kifordítja azokat, sőt még azok helyesírási hibáit is pellengérre állítja. A GM kukorica ennél jóval szigorúbb és komolyabb, a környezetvédelmi problémára reflektál azzal, hogy néhány génmódosított terményt állít ki vitrinbe, illetve föléjük helyez egy-egy fotót, amelyeken vidéki emberek tartják az óriás terményeket.



A Műcsarnok végében helyet kapott alkotások az Ady által leírt ugart jelenítik meg: a tájak szerves egységben állnak egymással, az ősi, buja földön azonban már ott vannak a pusztulás jelei: a Magyar táj alatt villogó láncfűrész zakatol fenyegetően, de a többi festmény is jelzi a veszélyt riasztó színeivel és fenyegető elemeivel. Az itt megjelenő alkotásokon intarziás megoldásokkal él a művész: csempével, gyufával, szőrmével és egyéb anyagokkal dolgozik az olaj, a szén és a toll mellett. Az apszisban a jól ismert Okos táj installációja került felállításra, ahol az egész falon kukoricacsutkából kirakott alakok könyörögnek a segítségért.



Gulyás Gábornak a kiállítás kurátoraként remekbe szabott kiállítást sikerült megvalósítania. Nagyszerűen érzi Bukta Imre művészetét, azt, hogy képein hogyan alakul át a hagyomány, hogyan idegenedik el a természet és hogyan lesz az enyészeté az épített örökség. Rendkívül erős alkotások jelennek meg a tárlaton, így nagyon nehéz csak néhányat kiemelni közülük. Bukta korai képei inkább konceptualisták: a föld, a mezőgazdaság és a paraszti lét jelennek meg rajtuk, míg újabb alkotásai sokkal inkább egzisztencialisták: a művészt az emberi sorskérdések foglalkoztatják ezeken a vásznakon. Látásmódja egyre melankolikusabb, viszont a képek szakralitása továbbra is jelen van. A festményeken számtalanszor él az ismétlés, az idézés és a kicsinyítés eszközeivel, ezekkel még erősebbé téve képeit. Borbély Szilárd megnyitója szerint ezek a munkák a hitről, a reményről és a szeretetről szólnak, ugyanakkor úgy vélem, hogy újabb alkotásai sokkal keményebbek és keserűbbek, ezt a hangvételt pedig már csak néha enyhíti a transzcendencia.



Bukta Imre Másik Magyarország című kiállítása 2012. november 10-től 2013. február 10-ig látható Budapesten, a Műcsarnokban.

Fotó: Bach Máté