Pályaudvari presszó. A neve: Simon. A villamospályáktól nem messze, egy gyenge kis pohárszék, egy lehelet a mélyből. A kiírás a külső táblán: sör, bor, üdítő, kávé. Trafiksárga betűk a zöld fémlemezen. Felette kis fekete erkélyek, kilépők. Kis emberek, nagy titkok. A lakók rátelepedtek Simonra, de nem nyomták össze.

30-40 négyzetméternyi betöltendő űr. Szól a Paprika Tv, jelezve, hogy 1.) nem szórakozni járunk ide, 2.) mindent el lehet rontani. Fekete, támla nélküli, bőrfejű székek. Barna aprókockás terítő a falatnyi asztalokon. A kávé nyolcvan, a rövid kettőötven. Itt nem okoskodsz, itt a pultnál kérsz. A súlyos, barna lambéria meghatározó. A fekete-fehér kockákból kirakott padló pedig megható. Két játékgép két foltozott bárszékkel. Egy aranyszínű ventilátor keveri a füstöt, meg a gőzt, vagy épp a legyeket kergeti. Elképzelem, tizennyolc karátos, s éjfélkor lecsöpög róla az arany, a sörökbe bele. S megrészegülnek, megmérgeződnek a népek: észre sem veszik, és függők lesznek.

Karácsonyi faág is van, meg Unicum-reklám. Klasszikus, jobb napokat látott hely, egykor csendes, gyengéd kis presszó, ma alkoholistagyűjtő. Megkapaszkodók és lecsúszottak együtt kapaszkodnak a pultba. De van még esély a túlélésre, hiszen a csapos egy asszony, s ez így a jó.

Itt nem a poharak tisztaságára, itt apádra fókuszálsz. Látod, ahogy belép lódenben vagy halszálkás öltönyben, s letépi a '68-as naptár utolsó lapját. Teliszürke a kabát és a borosta. Akár az új mechanizmus kulcsembere is lehetne, de csak egy végzős ő, a műegyetemről. Van egy zsebrádiója meg egy komoly állásajánlata. Valahogy ide vetődött vagy lekóborolt ide. Egy kis medika után járt talán. Itt kapott randevút, itt talált oltalmat. Lábuk összeért a kis asztal alatt, koccantak a poharak, kicsordult a bambi, a kevert vagy a Hubertus. A forralt bor még nem dívott, de sütemény volt. Minyon. Fehér kockák a kockacukor mellett. Kint meg a kockaházak. Minden kocka, de ki bánja. Matrjoska kockákból. Apró kis kockák a tányéron a nagy dobozházak, dobozgarázsok mellé, melyben dobozautók csicsikálnak: Wartburgok, Skodák és Volgák. Kockázunk és dobozolunk, ez adatott.

Kádárista kopottas: barna és teliszürke, de az üvegtáblákon átreped a fény, ragyog a sárga-fekete bumfordi tábla: Kutyával a helységben (sic!) tartózkodni tilos! Kutyaszemeim is el kellett takarnom egy napszemüveggel, annyira sárga volt a tábla meg a karácsonyi fény, ami betűzött, a délutánba bele. Az arany, a ventilátor aranya. Dohányszemcsékkel zakóm zsebében magamban mosolygok. Ez nem a Gerbeaud, itt a szemkontaktus kizárt. Az ötből az egyik villanykapcsoló fekete-fehér, mint a padló, a kockakő. Végre valami stílus! Hiszen döbbenetesen kevés az ízléses hely. Pedig a Kádár-időkben volt ízlés. Igenis volt. Nem volt pc, se sajtószabadság, de tárgyak voltak. Valódiak. Meg tárgykultúra is. Méghozzá élvonalbeli, mondjon bárki bármit. (Hová tűntek a régi dizájnerek?) S ennek semmi köze semmilyen butuska retró-lázhoz. Érthetetlen, hogy például miért nincsenek egyedi hamutartók és csészék minden helyen. Díjat fogok osztani, ha ilyet látok. Nem kéne sokat tenni, hogy presszóinkban örömünk legyen. Ilyen örömkútra, mint a Simon, csak véletlenül lelhetünk. De érdemes vadászni az esetlegességben. Vadászol és találsz. Minden találattal öregebb, és könnyebb leszel.

(Simon presszó, XI., Kelenföldi utca 5.)