"Ha bevallom, hogy félek, az sokkal jobb, de Hamletként nem vallhatom be." (Feldmár)

Mint kiderült, Feldmárt azért érdeklik az előadóművészek – előző este Fullajtár Andrea színésznő volt a vendége –, mert tőlük akar többet megtudni a lámpaláz anatómiájáról. Alaptétele szerint a hétköznapi életben akkor szorongunk, ha színészkedünk, azaz ha másnak akarjuk mutatni magunkat, mint amilyenek az adott pillanatban vagyunk. A színészet ugyanakkor pontosan ennek a szerepjátszásnak ad keretet, s így válik az egyetlen szakmává, ahol legitim a szorongás. Mindezeken túl pedig azért Dolák-Salyt választotta beszélgetőtársául, mert a humorista-zenész folyamatosan bohócot csinál magából, és ehhez nagy bátorság kell Feldmár szerint. Miközben tehát az egyik széken ül egy pszichológus, aki a félelem legyőzésének útját abban látja, hogy minden társadalmi szerepen túl radikálisan önmaga legyen, a másikon egy önmagát különböző, parodisztikus szerepekbe kivetítő ember foglal helyet, akit óhatatlanul azonosítanak infantilizált figuráival (ld. e cikk bulvárosan kattintékony címét), ami egyszerre védi őt és okoz neki nehézséget a mindennapokban.

"Célom, hogy a rám szabott pár évben origó-közelben maradjak." (Dolák-Saly)

Dolák-Saly meggyőzően van jelen ebben a számára bevallottan új helyzetben: beavatja a családias méretűnek kevéssé mondható közönséget életének olyan eseményeibe, mint apjának korai halála, arra adott – a pszichológia által kényszeresnek tekintett – reakciói, sőt némi bátortalanság után előáll saját szorongásértelmezésével is. Eszerint a szorongás az ember létének eredendő, redukálhatatlan tényezője, egyfajta "kozmikus háttérsugárzás", amely az univerzum jelentéktelensége és véletlenszerűsége okán érzett bizonytalanság pszichés leképeződése lenne az egyes individuumban. Tehát nem a haláltól félünk, hanem attól, hogy egyáltalán létezünk-e. Miközben reflektál arra, hogy humoristától ritkán hallani ilyet, Dolák-Saly nem rakja idézőjelbe minden mondatát, s csak annyira távolítja az "okoskodó" szerepet, hogy mutassa: nem veszi túl komolyan önmagát, és persze másokat sem – legkevésbé az elveikre hangosan és előszeretettel hivatkozókat.

"Egy pszichológusnak azért van elmélete, hogy cumizzon rajta." (Feldmár)

Ebből a szempontból nem véletlen, hogy elfogadta Feldmár meghívását: a kanadai terapeuta felvetései ugyanis vállaltan nem szándékoznak semmilyen elméletet megalapozni, sokkal inkább provokatív ötletekként, olykor szellemi hackerakciókként funkcionálnak. Ezúttal egy másik sokk-művészt, Bob Flanagant hívta segítségül annak illusztrálására, hogy hogyan győzhető le a félelem, és hogyan változtatható élvezetté a fájdalom: részletesen ecsetelte performer előadását, melynek során saját péniszébe ütött szögeket, egészen az orgazmusig. Flanagan azt a stratégiát választotta hatalmas fájdalommal járó halálos betegségének elviseléséhez, hogy saját maga okozott kínokat magának – így nyerte vissza szabad akaratát és autonómiáját, és élt harminc évvel többet, mint amennyit az orvosok jósoltak neki.

"Annyira sírni, hogy fáj a bőröd." (Feldmár)

Provokátor azonban nem csak a színpadon jelent meg ezúttal: egy nyilvánvalóan valamely szer hatása (az alkohol tűnik a legvalószínűbbnek) alatt álló fiatalember állandó jövés-menéssel, beszélgetéssel zavarta a körülötte ülőket, majd egy nézői kérdésre ironikus kommentárként bekiabálta: "Mindjárt sírni fogok!" Feldmár azonnal odafordult a férfihoz, megkérdezte, hogy miért csinálta ezt, majd az összefüggéstelen válasz után javasolta neki, hogy legközelebb tartsa magában a véleményét. Semmi különleges nem volt mindebben, mégis lenyűgöző magabiztosság mutatkozott meg a terapeuta viselkedésében: kellőképpen autoriter volt, de nem sértő, és nem hagyta, hogy az est kizökkenjen a menetéből. Sőt még a bekiabálást is beépítette mondandójába, miszerint a lelki sérülések valóban csakis sok-sok sírással gyógyíthatók, ráadásul nem elég egyedül otthon a kispárnába fúrni a fejünket: "ha egy ember bántott, akkor egy másik ember kell, hogy bízni tudj." Ilyenkor fogalmazódik meg bennem a vágy: jó hallgatni a már ismerőssé vált előadó Feldmárt is, de igazán a terapeuta Feldmárt lenne érdekes látni egyszer.

"Menedék: a hely, ahol otthon lehetsz, amíg hazatalálsz." (Soteria)

Ha őt magát munka közben nem is, de tevékenységének eredményét már közelebbről figyelhetjük, mint valaha: létrejött ugyanis Feldmár évtizedes álma, egy bentlakásos otthon személyes krízisben lévő fiatalok számára, mégpedig itt, Budapesttől nem messze a Soteria Alapítvány vezetése alatt. A két előadás teljes jegybevétele a Menedék-programot támogatta, és mindez a nézők számára is egyértelművé lett téve – némely korábbi Feldmár-rendezvénnyel ellentétben. Meg is volt a teltház mindkét este, és talán olyan szerencsések is ültek a nézők soraiban, mint én, aki egyszerre két privát héroszát láthatta a színpadon: a kamaszkoromtól a mai napig hatalmas nevetésekre ingerlő Dolák-Saly emberi(bb) arcot kapott, a radikális Feldmár pedig hozta radikális önmagát, és mutatott egy kicsit abból, hogyan kezeli a konfliktusokat egy spontán kialakuló helyzetben. Már csak azt kérdezném gonoszkodó kíváncsisággal tőle, hogy valamely félelem miatt ment-e el a hangja estére november 7-én, s ha igen, mi volt az?

"Félelem: reszketek"

Feldmár András előadásai az Általános Vállalkozási Főiskolán
Vendég: Dolák-Saly Róbert

2012. november 7.