Az épület eleve alkalmas arra, hogy egyfajta beavatásélményt nyújtson, hiszen a Maróti Géza tervezte szecessziós kiállítóhely a művészet templomának művészettörténeti hagyományait még a kényszerű átépítés után is őrzi: templomszerű, széles bejárati lépcsőivel, fő- és mellékhajóival, apszisával, központi átriumával.

A pavilonhoz érkezőt ArtFormer fára emlékeztető rozsdamentes fém installációja fogadja, amely voltaképp vizuális előkészítése a pavilon belső átriumban lévő látványnak. Az Elágazások című mű elegáns anyaga, színe szépen harmonizál a Zsolnay-kerámiákkal borított bejárat gyöngyház árnyalatú eozin burkolatával, illetve a szürke műkő lépcsőkkel és lábazati burkolattal.

A fogadótértől balra három különböző kialakítású, de teljesen egyformának tűnő, szürke mintázatú gúlaszobor található, az Egyenruhások, melyeket a látogató kedve szerint formálhat. Amint mozgásba hozzuk őket, saját szerepüket meghazudtolva elkezdenek egymástól radikálisan különbözni, holott erre "beosztásukból adódóan nincs engedélyük".
Az "egyéni kontra uniformizált" kérdéskört továbbgondolhatjuk a Spacemaker elnevezésű projekt terébe lépve is, ahol az ugyancsak faemelvényekre épített helyszínre, Velencére utalva vékony gólyalábakon egyensúlyozó, sűrűn épített futurista minivárosra emlékeztető makettsorozat tárul a szemünk elé. A Bachmann Bálint és Markó Balázs kurátorok által kiírt nemzetközi pályázatban 21x21cm alapterületű, fehér modelleket vártak az építészhallgatóktól. A beérkezett mintegy 560 munka többsége nem épületmakett, jó néhány inkább képzőművészeti igénnyel vizsgálja a téralkotás kérdéseit. A neves építészeket felvonultató zsűri válogatásában tudatos "demokratikussággal" helyet kaptak jobb és kevésbé szellemes térkonstrukciók is, mintha egy képzeletbeli (vagy nagyon is valós?) társadalom civil sokaságát képviselnék. A tervezők szellemi sokszínűsége, a konzumtömeg közhelyességből való kitűnni vágyása, az individuális gondolkodásmód még az erőteljesen meghatározott alkotói feltételek közé szorítva is láthatóvá válik.

Kelle Antal számos konceptműve közül talán egyik legfontosabb, a három monoteista világvallás jelképeinek kaleidoszkópszerű negatívjait egyetlen szoborban ötvöző bronzrög, a Mű a Szentföldről a Maróti-féle épület kitüntetett pontjában, az apszisban kapott helyet. Mivel rengeteg kvázi-kubusba írható makettet látunk a kiállításon, azoknak egy nagyobb és aranyszínű változatának tűnik, holott önmagában is igen bonyolult hitelméleti kérdéseket boncolgat. Ha az idei magyar pavilont a művészet templomaként interpretáljuk, melyben helyet kap a minivárosban megragadott egyéniségekből álló civil társadalom vagy az Egyenruhások, akkor a Szentföldet az "abszolút szentség" kultúránként különböző fogalmának egyetlen elvont formába sűrítő kegytárgyaként értelmezhetjük.
Az épület közepén álló átriumban kaptak helyet a bejáratnál már futólag megismert szoborkonstrukciók változatai. Kelle Antal ArtFormerre jellemző, hogy egyes koncept-munkáit mindig egyedi, a konkrét helyszínre tervezett környezetben alkotja-rendezi újra. A négy, világos talapzatról induló négyszögletes forma (Elágazások) most úgy indul felfelé, mintha a kaviccsal felszórt talajból nőne ki. Ezek a rozsdamentes acélból készült hasáb fundamentumú, de sokféleképp átalakítható idomok eltérő pontokon ágaznak szét, ezzel ugyanannak az alapformának más-más állapotát, bonyolultságát reprezentálják. Az Elágazások installáció maga is építmény: "épület az épületben", egyszerre érzékelhetjük organikus és absztrakt műnek. Értelmezése nyitott: lehet "pusztán" szép tárgyként szemlélni, de a csomópontokban elkülönülő formák felidézhetnek matematikai értelmű, vagy éppen életünk során meghozott egyéni döntéseket, választásokat, "gondolatpályákat". Az így keletkező formák első pillantásra leginkább fákra emlékeztetnek, s könnyed ligetté rendeződnek. A kissé hideg árnyalatú acélszürke designt oldják, játékosabbá alakítják az installáció közelében elhelyezett szürke "fitt-ball"-ok. A műanyag labdák nemcsak a szögletes formák kontrasztjaként kerültek a térbe, hanem pihenőhelyként és szabadon mozgatható tárgyként funkcionálnak.
Mindent egybevéve a pavilon középső átriuma mintha egy high-tech "hortus conclusus" lenne: középkori hagyományokat őrző falakkal körülvett titkos kert benyomását kelti. Az ágaskodó installációk, a természetes környezetre emlékeztető "kavicspázsit" és a felülről érkező természetes megvilágítás okozhatta, hogy a pavilon távol-keleti látogatói igencsak otthon érzik magukat ebben a térben. Számukra már megszokott, hogy zen kertekben sétálnak, amelyeknek atmoszféráját mindig finom misztika és talány övezi.
A holland, az osztrák vagy a szerb pavilonban is azzal szembesültünk, hogy a művészek "az épületet" szinte élő entitásként értelmezték, képtelenek többé statikusságban, objektivitásban gondolkozni. Létrejöhettek mozgó, akár hangokat kiadó "organizmusok" is. Az építészeti gondolkodás napjainkban egyre holisztikusabb szemléletmódot tükröz, amelyet térformálásként definiálhatunk. Ezt sugallja a Magyar Pavilon projektjének címe a Spacemaker is. A korábbi évek magyar anyagából előzménynek tekinthetjük az "építész nélküli építészet" elgondolását bemutató, Július Gyula kurátorságával megvalósított 2008-as Corpora-projektet is. Ezen a kiállításon is jellemző volt, de szintén igaz a biennále legutóbbi hagyományaira, hogy a berendezés vagy az üresség az épület szerves része: a szobrászat és az iparművészet nem különíthető el szorosan a szigorú értelemben vett építészeti formáktól.

Az idei magyar kiállítás egészen széles társadalmi spektrumot törekszik megszólaltatni, hiszen a gyerekek alkotta színes makettektől az egyetemisták modelldömpingjén át egészen az érett művész filozofikusan telített letisztultságáig minden korosztályt megszólaltat. Ezt egyfelől értékelhetjük egy világos koncepcióként, amely méltó a szecessziós Gesamkunstwerk-eszményhez, másfelől a vagányan minimalista pavilonokhoz képest maga az üzenet kissé szét is aprózódhatott a befogadók számára. Ugyanakkor a szakrális koreográfiára elrendezett kiállítás tárgyainak letisztult, világos árnyalatú felületein finoman átvéreznek olyan sebeink, amelyek a külföldi közönségben rokonszenvet keltenek, szépítve hazánk mostanság igencsak megnyirbált hírnevén.

Az idei Velencei Építészeti Biennálén Kelle Antal ArtFormer munkái 2012. augusztus 29-től november 25-ig várják a látogatókat a velencei Giardini Magyar nemzeti pavilonjában.