A fényképezés feltalálása óta kétféle fotográfiai gyakorlat van érvényben: esztétikailag és technikailag is megközelíthetjük a kész alkotásokat. Ha az esztétikai olvasat kerül előtérbe, akkor a fotóra műtárgyként tekintünk, maga a kész kép lesz a lényeges, eltűnik a képkészítés mikéntje és az alkotó maga is. A másik esetben a kész fotó a tájékozódást, az információszerzést szolgálja, így esztétikai értéke helyett az ábrázolás módja válik fontossá. Azonban a képkészítés során használt eszközök és a segítségükkel megjelenített kép jelentése nem választható el egymástól. A műhelymunka során az alkotóknak ezt az elvet kellett szem előtt tartaniuk, hogy megtalálják a jelentést leginkább megerősítő fotográfiai eszközt. Olyan alkotások születtek, melyek a fénykép evidencia- és dokumentumértékét megkérdőjelezik, és nem nyugszanak bele a falra tehető, esztétikai műtárgyak önmagukban való létezésébe sem. A Pixelszag játékra hív: a fotót leemeli a falról, kilépteti a térből, hogy egy teljesen idegen módon és közegben tálalja. A kiállított fotók láthatóvá teszik a médiumot, gondolkodásra inspirálnak, így befogadásukhoz nyitott és aktív nézői attitűd is szükséges.



A Pixelszag szóösszetétel nagyszerűen utal a fotó érzéki mivoltának és teoretikus létének összefonódására: a pixel a virtuális világ része, csak elméleti szinten van jelen, a szaglás pedig egy érzéki folyamat része. Ezzel a problematikával játszik el Flohr Zsuzsi Si tu vais ma mère című alkotása: a négy fotón maga a művész jelenik meg, amint régi családi fotókat tart a kezében. A családi képek archívumtöredékek, csupán pixelek, melyek érzékileg nem hozzáférhetőek. Pixelekből felépített család, amelyhez a fotók alanya már érzékileg nem kötődik.

Izgalmasak azok az alkotások, melyek a fotók technikai lehetőségeivel játszanak el, azokat értelmezik és gondolják újra. Zselinsky Miroslav Határvidék című alkotása azt vizsgálja, hogy a fényképezőgépbe beszűrődő fény hogyan változtatja homogén semmivé a celluloidot, vagy hogyan lesz ily módon a semmiből esztétikailag értékelhető kép. Somogyvári Kata Fotoversus című alkotása a mobiltelefon kamerájának problémájára reflektál: korlátlan mennyiségben készíthetünk képeket, így sajnos az arra nem érdemes témákat is megörökítjük. Nagy, világító kockáján e képdömping darabjait tekinthetjük meg. A tárlat legjobb alkotása Sprenc Balázs munkája, aki a polaroid hollandiai gyárának utolsó termékével fotózta Fade to Black című alkotását. Az instant film sajátossága, hogy egy nap alatt teljesen befeketedik és eltűnik róla a tartalom. A képek efféle sötétedését a művész az öregedés folyamatával állítja párhuzamba, a film tehát az ember világból való fokozatos eltűnését szimbolizálja. Martinkó Márk is nagyszerűen közelít a problémához, City Noise című munkájával egy olyan protézist alakított ki a fényképezőgép számára, amely az audio jelből képi információt készít. E gép segítségével a vonat, a rendőrautó, a dudálás és a forgalmi dugó hangja képpé válik.



A virtualitás és az igazságtartalom problémáját veszi elő Pers-Kovács Nóra Skype me! című alkotása, ami több képen keresztül mutatja be a virtuális világ kapcsolatalakító erejét. A képeken a két fél között nincs érzéki kapcsolat, csupán hangulatjelekkel kommunikálnak. A férfi feje még csak nem is látszik, helyén hatalmas állapotkijelző található. A művész alkotása valóban zseniálisan jeleníti meg, hogy az internet világa mennyire ellaposítja a személyes kapcsolatokat.

Néhány alkotás a fotós-modell problematikájával játszik el. Mag Krisztina Szilvia egy olyan szerkezetet hozott létre, mely segítségével kiiktatható a fotós, a Másik. Önképeket készít, melyek egy virtuális múlt és jövő megjelenítésének lehetőségeit kínálják fel. Sárközi Péter Nézőpont című alkotásán helyet cserél a műalkotás és a mű befogadója. A néző lesz műalkotás, akit a mű maga – egy szőke lány – mér végig. Az alkotó tehát arra kérdez rá, hogy e két szerep kicserélhető-e egymással. Hasonló módon játszik el a kérdéssel Horváth János is Kontextus című munkáján: egy képet helyez el különböző kontextusokban, közben azt vizsgálva, hogyan változik a befogadás módja. Végül egy kamerát állít fölénk, ahol az eredeti kép szemlélési technikáját figyelhetjük meg.



Az alkotók közül páran azt analizálták, hogy a fénykép bizonyos hibái hogyan tehetők direktté és hogyan idézhetőek elő szándékolt módon. Borsay Márti Digitális fotogramok című alkotásán maga a fényképezőgépbe kerülő kosz válik az alkotás tárgyává. A szenzorkoszból digitális fotogram lesz, egyedi látványok alakulnak ki. Rapi Mariann Aqua alkotásán a víz fényképre gyakorolt hatásaival operál. Aktképét barit nagyításban huzamosabb ideig áztatja, majd a különböző fázisokat jeleníti meg. A fotó változása szorosan párhuzamba állítható saját testének változásával.

A Pixelszag munkái ötletesek. Kiválóan tettenérhetők rajtuk a műhelyben végzett kutatások, problémafelvetések, reflektálások eredményei. Sok munkában azonban az ötleten túl nem láttam mást, kicsit hiányoltam belőlük a profizmust. Legtöbben viszont mindenképp eredeti módon közelítettek a fényképezés tárgyához és eszközeihez, ezért figyelemreméltó az, amit létrehoztak. A jövőben talán érdemesebb egy kicsit több hangsúlyt fektetni az esztétikai oldalra is, hogy ezek az ötletek még jobban érvényesülhessenek.

A Pixelszag című kiállítás 2012. november 08-tól december 09-ig tekinthető meg a budapesti Mai Manó Házban.

Fotó: Bach Máté