Az Aprószentek dokumentumregény, mely az 1953-54-beli törökszentmiklósi sorozatgyilkosságot dolgozza föl. Az ügyet lezáró akták szerint Jancsó Ladányi Piroska öt fiatalkorú lányt rontott és ölt meg előre megfontolt szándékkal, majd a holttesteket hónapokon keresztül az anyjával közösen lakott ház alatt elhelyezkedő, használaton kívüli kútba rejtette el. Őt magát kötél általi halálra, édesanyját többszöri újratárgyalások után életfogytiglan tartó börtönbüntetésre ítélték.

In medias res kezdődik a Bevezető fejezet, akárcsak a Csirkejáték vagy a Római Egyes. Azonnal a gyötrődő, szorongó írót látjuk, amint Törökszentmiklóson próbálja képzeletével kipótolni mindazt, amit beszámolók és bűnügyi dokumentumok alapján megtudott az ügyről. Ennek kapcsán emlékezik pályatársai és mesterei tanácsaira is; Szabó Lőrinccel képzlet párbeszédet folytat megírandó regényének anyagáról, Pilinszky Jánosnak ugyanezen ügyben írott levelére emlékszik vissza, míg Németh Lászlóról saját magyarságával kapcsolatban gondolkodik el. Mindebből legerősebben az tűnik ki, hogy a narrátor immár teljesen magára maradt, nincs többé senki, aki segíthetné az írásban. Plasztikusan és kibogozhatatlanul egybefonódik itt három szál, melyek csak a későbbiekben válnak némiképp külön: a valóság, a képzelet, és az elbeszélő viszonya mindkettő tárgyához. Rubin szándékosan hagyja a kezdő oldalakon bizonytalanságban az olvasót. Ezzel a nyitással kérlelhetetlenül bevonódunk a fiktív szerző problémáiba, melyek csakhamar testi tünetekben is kiütköznek: lingua nigraval, azaz szőrös, fekete nyelvvel vonul a szájsebészetre. Személyes motivációiról is számot ad, miután a Bűnügyi Múzeumban először találkozik a gyilkos fényképével: "De ami a magányt illeti, rám nem vonatkozott többé. Volt valakim. Nagyvilági és tündöklő képtárak mesterművei helyett egy halott. De miért maradna az? Fel fogom támasztani!"

Az Első rész riportszerű alapossággal, hirtelen váltással egyes szám harmadik személyben tárja elénk a bűnügyet. Számozott fejezeteken keresztül, más-más szereplő szemszögéből közelítjük meg az esetet, ám nem kronologikus sorrendben halad az elbeszélő. Bonyolult rendszeren keresztül hol az áldozatokról, hol az áldozatok szüleiről ír, majd áttér a helyi rendőrség tevékenységének szenvtelen ábrázolására, később behozza a Szolnokról kiküldött nyomozót (akinek nemcsak jelenét, hanem múltját is bemutatja), hogy aztán visszatérjen valamelyik meggyilkolt kislány gyanútlanul töltött délelőttjének leírásához. Amint látjuk, a narrátornak irgalmatlan mennyiségű információt kell itt mondatokba erőltetnie. Egyszerre kíván nagy spektrumban teret, időt, tényeket, hangulatokat és érzeteket ábrázolni. Ez a törekvés hosszú, költői és tényközlő mondatok keverékét eredményezi: "Ez a szempár, riadtságát a rémségek iránti kíváncsiságra átváltó tekintetével, most már az elsurranó törökszentmiklósi házakat nézte, a hosszú utcát, ahol kislányok sora veszett el nyomtalanul." Később maga az elbeszélő kérdőjelezi meg a kísérlet sikerét, amivel a regény hangsúlya a megírás szándékáról áthelyeződik a megírás lehetőségére.

Ezek után első Törökszentmiklóson tett nyomozásáról számol be a Második részben. Visszavált a Beveztőből (illetve a Csirkejátékból és a Római Egyesből) ismerős szubjektív nyelvre, de még nem kezd bele a megírás problematikájának konkrét, reflexív taglalásába. Ez a könyv egyetlen lineárisan végigírt fejezete, melyben a jéggé fagyott városban bolyongva ("Sich am Eis wärmen" – idézi a mottó Hölderlint) látjuk a szerzőt kérdezősködni a helybéliektől, akikről leheletfinom megfigyeléseket tesz: "Az egyik arc: akár a hímzett párna. A másik kemény, mint a pásztorbot feje." A helység téli képe tudatosan ellenpontozza a gyilkosságok nyári hangulatát, ugyanakkor a környezetbe vetíti az írás viszontagságait: elbeszélőnk csúszkál a havas úton, és lefagy a füle éjszaka; küzd az elemekkel, mint később a mondatokkal.

"Sejtettem, hogy történetét éppoly nehéz megírni, mint egy szentét. Olyan, mintha toll és papír helyett vesszővel kellene regényt róni a fába." – szól a Harmadik rész kezdő sora, mely mind képiségében, mind problémafelvetésében Pilinszkyre emlékeztet. A narrátor itt már párhuzamosan számol be a nyomozásról és képzeletének munkájáról: egy-egy fejezet az érintettek elbeszélését citálja, máshol az Első rész technikájával ír le Piroska életéből jeleneteket, helyenként pedig a gyilkossal kapcsolatos álmait is elénk tárja. De még ügyel rá, hogy számozással vagy sorkihagyással különválassza az egymástól elkülönülőt, nem úgy, mint a Bevezető sűrű masszájában. Ekkor válik világossá, hogy a könyv eleje valójában egy teljesíthetetlen írói vállalás végállapotát mutatja be.

Rubin Szilárd regényének töredékei nagyszabású művészi konstrukciót sejtetnek. Nem csak a tényleíró és a szubjektív részeknek teremtett külön nyelvet, de a beszámolókban is minden szereplő más-más hangon szólal meg. A polifónia mellett láthattuk azt is, hányféle elbeszélői technikával kísérletezik a moritat fiktív szerzője, miközben folyamatosan egy repedés mentes szövegfelület létrehozására törekszik.

Két utószó zárja a jelenlegi kiadást; az egyik Rubin szinopszisszerű, pályázatra szánt írása (Hódoltsági tükör), a másik a regény szövegét gondozó, és az életművet legalaposabban ismerő Keresztesi Józsefé. Mindkettő hasznos, de az olvasás szempontjából nem elengedhetetlen információkat közöl a mű keletkezéstörténetéről. Rubin Szilárd recepcióját is javarészt az életrajzi olvasatok jellemzik. Ha mégis hajlandóak vagyunk félretenni a vélhető-tudható biográfiai hátteret, akkor írói lehetőségek csodálatos gazdagságára bukkanhatunk a torzóban; végig nem járt utakra, melyek éppen befejezetlenségük miatt az értelmezésnek is tág teret hagynak.