Halper László ugyanis nem hozta magát könnyű helyzetbe. Együttesével – melynek elnevezésében Jimi Hendrix egyetlen, életében megjelent koncertalbumára, és a koncerten játszó együttesre, a Band of Gypsysre utal – egyszerre szeretett volna emléket állítani bálványának, és továbbgondolni zenéjét.

Márpedig egyszerre két lovat nem lehet megülni: a reinkarnáció annyira jól sikerült, hogy az eredeti zenére szinte egyáltalán nem lehetett következtetni, a tribute band attribútumai pedig teljesen hiányoztak: a legnagyobb Hendrix-slágerek (a Little Winget kivéve) kimaradtak a setlistből, nem voltak hendrixes mozdulatok – egy gitárégetést, vagy legalább egy kis foggal pengetést azért szívesen láttam volna a Müpa színpadán – és hát az együttes tagjai közül sem hasonlított senki sem a gitáristenre.

Persze ezek egy része nem lehetett valódi elvárás, ezzel együtt és ennek ellenére mégis az volt az érzésem, hogy a nemzetközileg elismert jazz-gitáros messze nem használt ki mindent, ami ebben az ötletben benne van, illetve amit a meghívott vendégek nevei predesztináltak.

A Real Madridhoz hasonlóan Halper sem viccelt, és a legjobbakban gondolkodott. Csak hát, ahogy a focicsapaton a 2000-es évek elején-közepén, úgy a Band of Gypsys Reincarnation-ön is nagyon érződött, hogy nem egy jól összeszokott csapat, hanem kiválóbbnál kiválóbb emberek, akik egymás mellett, de nem együtt játszanak.

Persze már önmagában az is hatalmas siker, hogy ilyen nagy álmok – részben – valóra válnak, és ekkora nagyágyúk eljönnek Halper László és a hibátlanul trombitáló Fekete István mellé úgy is, hogy az átdolgozott számokat csak négy nappal a koncert előtt kapják kézhez. Azért csak részben, mert Halper eredeti tervei között Tátrai Tibor is szerepelt volna, ő azonban egészségügyi okok miatt nem tudott részt venni a koncerten.

Steve Gadd viszont igen, akinek a nevét először Simon & Garfunkel The Concert in Central Park dupla bakelitalbumán hallottam, amikor Paul a 50 Ways to leave your lover dobszólójának végén bemutatta. Azóta azért megtudtam, hogy Gadd a mainstream sztárok kísérete mellett jazz-ben sem utolsó.

A puerto ricói származású bőgős, Eddie Gomez ugyan valószínűleg már túl van szakmai csúcsain, de azért ő is maradandót tudott alkotni a jazz világában, aminek talán a legjobb bizonyítéka, hogy játék közben nem sűrűn nyitotta ki a szemeit.

A teltház előtt játszó négy zenész mindegyike kiváló volt tehát, csapatként viszont sajnos csak addig jutottak, hogy játszottak egy röpke pillanatot az eredetiből, épp csak annyit, hogy a közönség felismerje a számot, aztán mindenki szólózgatott egy nem túl fárasztó, nem túl meglepőt.

A szólók adogatásai persze tökéletesek voltak, a számok mégsem álltak össze egy folyamatos egésszé, így aztán a koncert maga is darabos maradt, a számoknak a fő riffeken kívül pedig semmi közük nem volt az eredetihez.
(A kép a szerző felvétele)

Halper persze nem árult zsákbamacskát: rendkívül rokonszenves alázattal a hangjában folyamatosan hangsúlyozta, hogy arra kíváncsi, mi lett volna, ha Hendrix nem hal meg 27 évesen, és eljut a fúziós jazz-ig. Nem jutott, így sosem fogjuk megtudni, ilyen lett-e volna.

De Halper kíváncsiságának további összetevője, a tradícionális cigányzene is hiányzott a koncertről, s így a közönség nem jutott át a Halper által beígért hídon, mivel az meg sem épült. 

Gesztusból ezzel együtt nem volt hiány, egyrészt Halper folyamatosan tisztelgett az egy hónap híján pontosan 70 éve született Jimi Hendrix előtt, de Radics Béla és Tátrai Tibor neve is nagyon sokszor elhangzott, mint ahogy együttesének állandó és alkalmi tagjait is minden szám közben és végén is bemutatta. És lehetett volna még folytatni a gesztusok sorát például azzal, ha nem csak két számban van ének, és ha azt a kettőt nem a két magyar tag csapnivaló kiejtésével kell meghallgatnunk, hanem mondjuk meghívnak valakit, akinek tényleg van hangja.

Az egyetlen számomra is értelmezhető párhuzam a Band of Gypsys Reincarnation és Jimi Hendrix között az volt, hogy mindketten kifejezték hódolatukat a Beatles előtt: Hendrix rendszeresen játszotta a Sgt Pepper's Lonely Hearts Club Band-et, Halperék pedig megmutatták a Blackbird jazz-esített változatát.

De ahogy a Hendrix átdolgozásokban sem volt sok hendrixes, úgy a Blackbird interpretáció is csak nyomokban tartalmazott Beatlest, ezért a kritikát inkább a Hendrix-féle Beatles-szel zárom, amiben épp optimális mennyiségben keveredik minden:




További info:

Halper László honlapja