Ezúttal régi angol cimborámat hívtam el a hangversenyre, némi aggodalommal és büszkeséggel is telve: volt némi félelem bennem ugyanis, mivel cimborám nem túl járatos a kortárs zenében, s így nem tudhattam, hogyan reagál erre az előadásra. Büszkeségemre pedig az adott okot, hogy vizuál-elektro-akusztikus koncertre mentünk, s örültem, hogy ilyet mutathatok be neki.

Aggodalmam hamar oldódott, hiszen a szünetben már lelkendezett cimborám, és hálásan köszönte az előadást. Büszkeségem is csillapodott azonban, hiszen a performansz vizuális része alaposan alulmúlta elvárásaimat. (Ez azonban rejtve maradt cimborám előtt, aki szerencsémre nem nagyon rendelkezett – még – ilyen elvárásokkal.)

A koncertterembe lépve kezdődtek dilemmáim: tudniillik a koncertterem két szimmetrikus részre volt osztva, négy sarkában emelvénnyel, középen a két, ék alakú és középre lejtő nézőtérrel, a háttérben két szimmetrikus vetítővászonnal. Vajon hová üljünk, hogy mindent rendesen lássunk és halljunk?

Leültünk nagyjából középre, és azt hiszem, helyesen döntöttünk. A zene ugyanis kvadróban szólt, nagyjából mindenhol egyenletes minőségben, a látvány pedig... hogy is mondjam... inkább csak tükröződés volt, mint valódi kvadro vizuál.

Ahol ültem, onnan egyetlen, pulpituson ülő, kosztümös zenészt lehetett jól látni, valamint egyetlen vetítővásznat. Időnként mégis - kiterjedt fejforgatásokat végezve - sikerült meggyőződnöm arról, hogy bármelyik pulpitust és bármelyik vetítővásznat is néztük volna – ugyanazt látjuk.



A zenészeket valami hosszú, fehér lepel borította, mint egy római tunika, csak ez hosszan lelógott, uszályvivőkért kiáltva, s akiket láttam, azok kezében óriási tangóharmonika volt. Korlátozott nézőpontom okán nem lehetek biztos benne, de nekem úgy tűnt, miközben hangszerükön játszottak, időnként beszéltek illetve dúdoltak az előttük elhelyezett mikrofonba. Alapvetően nem tudtam eldönteni (legalábbis az első szám alatt), hogy amit hallunk, az a hangszer- és emberi hangok ügyes effektje, azaz élő elektronika, avagy elektronikus effektekre (azaz playback-re) muzsikálnak a zenészek. A drone-szerű hangzás viszont az utóbbit valószínűsítette.

Maga a zene azonban izgalmas, érdekes, és kifejezetten jó volt. Csak hát a látvány... túl sokat sejtető. Képzeljük el a négy zenészt, a négy pulpituson, a terem négy sarkában, fehér tunikában, ám az előadás alatt kvázi mozdulatlanul. És képzeljük el a terem két végében a pici vetítővászna(ka)t, amin valami maszat kavarog!

Az első szám nagyjából feléig szinte semmi nem történt a vásznon (mármint a két vásznon, mert a két vászonra pontosan ugyanazt a - semmit – vetítették). Mintha rossz felbontásban, túl pixelesen látnánk a semmit, illetve az elektromos zajt: elmosódott foltok mocorogtak.

A szám nagyjából felénél érezhetővé vált, hogy beindul a vetítés, azaz a foltok kissé gyorsabban mozogtak, néha kissé határozottabbá vált a körvonaluk – ám a zenével semmi összefüggés nem mutatkozott. Persze voltak zenei és vizuális váltások, ám azok soha nem estek egybe, nem előlegezték meg vagy követték egymást: mintha egy jól megtervezett koncertet hallanánk-látnánk, amire elfelejtették volna bekapcsolni a (playback) vetítést.

Ezután következett a szünet, és angol cimborám lelkesedése. (Aminek értékéből azért jócskán levont az, hogy miután elmondtam neki, hogy nem tudom eldönteni, vajon élő elektronikát avagy playback-et hallunk, képtelenség volt elmagyarázni neki, mit is értek élő elektronika alatt – és ezúttal nem a nyelvi korlátok akadályoztak meg ebben.)

A második előadáson, a fiú koncertje alatt némiképp megfordult a helyzet, legalábbis a vizualitást illetően. A terem közepén térelemek lógtak a plafonról, a fal egy részére és a lógó kockákra valamit vetítettek, ráadásul a terem oldalán, pont a bejárat előtt megjelent egy többiekhez hasonlóan fehér tunikás énekes; és ezúttal, a terem túlsó végében, a keverőpult mellett felfedeztem egy számítógépes fiatalembert, ami erősen valószínűsítette, hogy ez az előadás élő elektronika.



A zenészek jók voltak, az énekes kiválóan énekelt, s bár az apa muzsikája valahogy jobban bejött nekem, a zenére egyetlen rossz szót sem szólhatok.

Ugyanakkor hosszas vizsgálódás után felfedeztem, hogy a kockákra vetített valami szöveg volt, s a falrészletre vetülő kép azt is valószínűsítette, hogy ékes francia nyelven. A vetítővásznon a vetítés azonban nagyjából ugyanolyan gagyi maradt.



Majd véget ért az előadás, a szerzők felbukkantak a terem közepén, a számítógépes fiatalember is felállt egyszer, és szólt a taps. Vastapsnak ugyan nem nevezném, de tényleg hálás volt a közönség.

Ám ekkor következett az egész előadás leginkább paradigmatikus része. Tudniillik az elgondolás az volt, hogy most következik a vastaps, és a szerzők olyan szerencsétlen helyen álltak és hajlongtak, hogy a nézőtérről nem lehetett lemenni, csupán – kissé kényszeredetten – tapsolni és tapsolni, amíg a tisztelt szerzők végül megelégedtek vele és elvonultak.

Paradigmatikusnak éreztem mindezt, mivel a koncert, az egész előadás alaposan átgondolt volt, csak épp a fele nem működött itt, ezen a helyen, ebben a realitásban. Szívesen, valóban őszintén tapsoltam, mert a zene jó volt, örültem a koncepciónak, és boldoggá tett, hogy mi, kis magyarok is tudunk ilyen audio-vizuális előadást létrehozni. Ám a "vastaps" nem volt több, mint "kikényszerített" udvariasság, hiszen az előadás (vizuál-elektro-akusztikus) egésze nem működött.


A Trafó és a Café Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál közös előadása

Sáry László: Kockadobás – bemutató
Sáry Bánk: Égkő – bemutató

Közreműködött:
Bárány Péter – ének
Ludmány Dénes – brácsa
Völgyesi Barnabás – klarinét, basszusklarinét
(és az sajnos nem derült ki, hogy kik játszottak tangóharmonikán;-)

Díszlet, jelmez: Szilágyi Erzsébet

László Sáry - Pebble Playing in a Pot ( 1978 ) / Amadinda

Sáry László 1940. január 1-én született, Győrben.

1966-ban zeneszerzői diplomát szerzett a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán, ahol tanára Szervánszky Endre volt.

1970-ben, Simon Albert ösztönzésére Jeney Zoltánnal, Vidovszky Lászlóval, Eötvös Péterrel és Kocsis Zoltánnal közösen megalapították az Új Zenei Stúdiót, mely hamarosan nemzetközileg is jól ismert zeneszerzői és előadói műhellyé vált, s 1972 és 1990 között több, mint 600 kortárs zenei művet mutatott be. A Stúdió tevékenységében mint zeneszerző és mint előadó is részt vett saját és más szerzők műveinek előadását és terjesztését illetően. Mindkét minőségében fellépett számos országban.

1972-ben Darmstadtban tett látogatása alkalmával találkozott Christian Wolff zenéjével és elgondolásaival. Ez a találkozás megerősítette elhatározását, hogy olyan zeneszerzési utakat kutasson, melyek különböznek a hagyományos európai gyakorlattól. Ennek a változásnak az első produktuma a Hangok (Sounds for....) című darabja, melyet 1972-ben komponált.

Az 1980-as évek eleje óta rendszeresen ír zenét színházaknak is.

Zenei Társasjáték - a Sáry-módszer alapjai

Az 1970-es évek közepétől kezdte el a speciális Kreatív zenei gyakorlatok-nak nevezett "Sáry módszer" kidolgozását, mely az új zenei gondolkodás alapelemeivel foglalkozik, útbaigazítást nyújt bizonyos zeneszerzői módszerekhez, fejleszti az improvizációs készséget és a koncentrációt.

Pedagógiai módszerét zeneiskolás gyerekek körében, valamint a Színművészeti Egyetem hallgatói között is kipróbálta és tanítja. Számos kurzust tartott zenetanárok számára Japánban, Angliában, Franciaországban, Olaszországban, Belgiumban és Észtországban.

1990-től a Katona József Színház zenei vezetője. Nemrégiben elkészült misztériumjátéka, kamaraoperája és kisoperája bizonyítja növekvő érdeklődését a színpadi művek iránt.

Sáry László zeneszerzőként számos megbízást kapott, legutóbb egy japán város, Shizuoka felkérésére írta Labirintus című művét vonósnégyesre és két marimbára.

1994-től részt vett a Lord Yehudi Menuhin által kezdeményezett MUSE (A zene, az egyensúly és a tolerancia forrása) projectben, amely zenén, éneklésen, táncon és testmozgáson alapuló oktatási módszer hátrányos helyzetű gyerekek számára.

1996-ban 3 hónapot töltött Tokióban a Japán Alapítvány ösztöndíjasaként, ahol a hagyományos japán színházat, táncot és zenét tanulmányozta.

Több mint nyolcvan művet írt a kamarazenétől a kamaraoperán át a zenekari művekig. Jelenleg az új, zenepedagógiai módszere kidolgozásán és könyv alakban való megjelentetésén dolgozik.

1998-ban Lokomotiv szimfóniája 3. díjat nyert a 7. alkalommal megrendezett Nemzetközi Elektroakusztikus versenyen (IREN).

1999-ben a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia rendes tagjává választották.

Sáry László munkásságának elismeréseként 1979-ben Kassák-díjat, 1986-ban Erkel-díjat, 1993-ban Bartók-Pásztory-díjat, 2000-ben Érdemes Művész címet, 2008-ban Kiváló Művész címet kapott.

Sáry László - Moondog

Sáry Bánk 1973. december 12-én született. Zenei érdeklődése zeneszerző édesapja és szintén zeneszerző nagybátyja hatására korán megmutatkozott. Hatéves korában kezdett zongorázni Domokos Kinga tanárnőnél, kilencévesen komponálta első darabját, amelyet a Magyar Műhely Találkozón adtak elő, majd a folyóiratban is megjelent.

A Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola zeneszerzés tanszakán Kocsár Miklós és Fekete Győr István voltak a tanárai. Első kísérőzenéit szakközépiskolás korában írta a Magyar Rádió felkérésére (Tandori Dezső: Egy komoly medveház 1989, Károlyi Ami: Mit tesz a tátika? 1989—90, Babits Mihály: Jónás könyve 1990, Cseresznyevirág, kakukkszó és hold és hó - Japán versek, Paul Géraldy: Te meg én, Dsida Jenő: Chanson az őrangyalhoz, Pilinszky János: Mikor a bárány elkiáltja magát 1991, Szívem felröpítem - Kínai versek - Sáry Lászlóval közösen, 1992).

Ezeken kívül hat Andersen mese filmfeldolgozásához írt kísérőzenét, amelyeket 1993 karácsonyán a Magyar Televízió mutatott be (a filmeket Zsigmond Dénes rendezte).

Szerzett még zenét kisfilmekhez és animációs filmekhez (Richly Zsolt: Árgyélus királyfi), Színházi előadásokhoz (Deress Péter-Sáry Bánk: Csörömpölők, Rend.: Lengyel Pál).

A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zeneszerzés tanszakán Bozay Attila és Jeney Zoltán irányítása alatt szerzett diplomát. 1997-ben a Zeneakadémián angol és olasz nyelvből záróvizsgát tett, majd két évvel később zeneszerzői és zeneelmélet tanári diplomát szerezett.

A 1999/—2000-es tanévben Magyar Állami Eötvös Ösztöndíjjal Comóban (Olaszország) a Giuseppe Verdi Zeneakadémián tanult Ivan Fedele professzornál.

2001 februárjától júniusig Eötvös Péter ajánlására Németországban töltött öt hónapot egy alkotóházban (Herrenhaus - Edenkobenben).

2000-ben, majd a 2003-ban és 2004-ben Kodály Zoltán Zenei Alkotói Ösztöndíjban részesült.

1995 és 1998 között rendszeresen részt vett a nyári szombathelyi Nemzetközi Bartók Fesztivál és Szeminárium Zeneszerzés és Komputerzenei kurzusain, ahol az IRCAM (Párizs) zenei szoftvereivel dolgozhatott. Professzorai Bryan Ferneyhough, Dennis Smalley, Marco Stroppa, Johannes Kretz, Jacopo Baboni Schilingi, Szigetvári Andrea voltak.

2001-ben az amszterdami Nemzetközi Gaudeamus Fesztiválra kapott meghívást, és a "de ereprijs" együttes felkérésére zenekari darabot is komponált.

2003-ban az Europawerkstatt (Weimar) meghívottjaként zenekari műhelymunkán vett részt hat európai zeneszerzővel együtt; vonószenekari darabját bemutatják a zárókoncerten.

2002 óta édesapja, Sáry László, zenei módszerével tanít (Sáry László: Kreatív Zenei Gyakorlatok) a budapesti Színház és Filmművészeti Egyetemen színész, bábszínész és rendező szakos hallgatókat.

2009-ben Mégis című darabjával III. díjat nyert az Új Magyar Zenei Fórum zeneszerzőverseny kamara kategóriájában.

Sáry Bánk - Hangtalanul

Díjak, elismerések:

2001 Magyar Zeneszerző Egyesület Istvánffy Benedek Díja
2008 Erkel Ferenc-díj

Az életrajzok forrása a BMC adatbázisa (a szerk.)

A szerzők honlapja: http://www.sary.hu/