A könyvbemutatón Fábri Ferenc elárulta, hogy e levelek létezéséről mindig is tudott, édesanyja kincsként őrizte ezeket az írásokat, folyamatosan vitte magával a budapesti ostrom szörnyűségein keresztül, de sohasem mutatta meg fiának. Fábri 1975-ben találkozott e levelekkel először, édesanyja halála után. A fiúban megfogalmazott gyermekkori kételyek, bizonytalanságok sok esetben értelmet nyernek e levelek által, azonban a személyes dokumentumok bizonyos részei számos újabb kérdést vetettek fel. Fábrit leginkább a levelek mennyisége döbbentette meg: 172 darab került elő épségben, de a szerkesztő szerint eredetileg több mint 200 levelet válthattak a szülei egymással a közel egy év alatt, 1944 májusa és decembere között.

Fábrinak kezdetben igen sok munkája van ezekkel az irásokkal, hiszen ahhoz, hogy szülei története kirajzolódhasson belőlük, kronologizálni kell a darabokat. A borítékos leveleknél ez nem is jelent olyan nagy gondot, hiszen a bélyegzőkön ott a dátum, viszont a kisméretű cédulák nincsenek keltezve. Fábri végül kéziratot készít az írásokból, melyből 1982-ben a Kortársban egy válogatást közölnek. A szerkesztő szeretné ezt a hagyatékot könyv formájában is viszontlátni, így megkezdődik a megfelelő kiadó keresése. Először a Múlt és Jövőhöz jut el, ott azonban többszöri próbálkozás ellenére sem jár sikerrel. A Syllabux Kiadó megalakulásakor Dezsényi Katalin kezébe kerül a kézirat, aki kiadásra érdemesnek találja.



A levelekből két szál rajzolódik ki: egyrészt Fábri édesapja világát ismerjük meg, a munkaszolgálatos sorsot, édesanyja írásai által a pesti gettó mindennapjaiba nyerhetünk betekintést. Az édesapa leveleiben ott van a folytonos bizonytalanság, hiszen sohasem tudja, hogy éppen hova szállítják, és azt sem, hogy milyen feladatok várnak majd rá. Az írások több városból érkeznek, az apa Jászberényből Kecskemétre, majd onnan Nagykátára, Szolnokra és Budapestre kerül, végül a munkaszolgálat letöltése után Fertőrákoson hal meg 1945 márciusában. A levelek bizonytalansága ellenére azonban Fábri úgy véli, hogy édesapja egész jól viselte ezt a nehéz időszakot, mindig igyekezett alkalmazkodni az adott helyzethez. Egy levelében például azt meséli, hogy a kecskeméti repülőtéren a gépek okozta árkok betemetése után még meg is tudtak fürödni a közeli tóban. Az itthon maradt édesanya leveleiből is az derül ki, hogy megpróbálja minden helyzetből kihozni a lehető legjobbat, és otthonosságot teremteni maguk körül. Ezek a történetek három helyszínen játszódnak le: Nagymező utcai házukból kerülnek egyik “védett házból" a másikba, majd újra vissza a szétbombázott otthonba. Fábri talán édesanyjának köszönheti, hogy ezt az időszakot egyáltalán nem éli meg traumaként, hanem vidám gyermekként viselkedik a mindennapokban.



Az irományok legnagyobb érdekessége a hangnemek folytonos váltakozása: hétköznapiság keveredik meghittséggel és drámaisággal. A levelekben a zoknik, sütemények küldése mellett mindig megjelenik Fábri szüleinek intim és meghitt kapcsolata, illetve folyamatosan szembesülünk a politikai-katonai eseményekkel is. A levelek szigorú ellenőrzése ellenére a két ember egy rejtjelezett nyelven keresztül maximálisan képes egymással kommunikálni. Rengeteg álnevet használnak: Róza néninek és Gusztinak keresztelik el az oroszokat, Vili és Laci bácsi az amerikai hadsereget jelentik, Trudi pedig a németeket takarja.

A könyvben nemcsak a szülők levelei kaptak helyet, hanem a család többi tagjainak írásai is megjelennek a kötetben. Szembesülünk azzal, hogyan tartja édesanyja és nagynénje egymásban a lelket, de az anya eltűnésekor a nagymama aggódását is végigkövethetjük a levelek segítségével. Ezekből az írásokból jól kivehető a dacos öntudat is, mely mindenáron igyekszik túlélni a katasztrófákat.

A remény és csüggedés állandó váltakozása adja e levelezés feszültségét, melyekből a szülők egymás iránti szeretete már az első pillanatokban világossá válik. De nemcsak mély érzelmeik miatt érdemes forgatni ezeket a leveleket, hanem azért is, mert rengeteg információt megtudhatunk az 1944-es év mindennapjaiból, politikai eseményeiből is.


 

Fotó: Bach Máté