Fogalmam sincs, hol voltam eddig. A Bride után – Úristen, annyira homályos az egész – még ott maradtam, megnéztem a Testamentet, beszéltem a Kornéllal, sőt, még éjfél után annak az ismeretlen magyar bandának a koncertje alatt is ott szédelegtem az alig két tucat ember között. Megvolt kint a biciklim, épségben, az alagútig emlékszem az útra, de onnan filmszakadás. A Bride-koncert kezdetétől fogva hallucináltam, azt hiszem. Talán, mert alig aludtam a héten. Meg nem ettem, nem ittam egész nap semmit. A gyülekező tömegben nem volt levegő, izzadtam, mint a franc, de nem akartam elmenni inni, nem hagytam volna ott a helyem semmi pénzért. Aztán később nem tudtam, hol vagyok, nem éreztem, hogy lökdösnek, nem értettem a szöveget, nem ismertem fel a zenét. Érted? Nem ismertem fel az ezerszer hallott, unalomig ismert számokat! Mégis átszellemülten érzékeltem a koncert minden pillanatát! Minden szám után ezt ordítottuk: "MY–DYING–BRIDE", egyszer, nem tudom miért, elkezdtem ehelyett azt üvölteni: "SHE–IS THE–DARK", persze nem tudtam biztosan, hogy nem volt-e már ez a szám korábban. És az utolsó üvöltésemre elkezdődött: "A cruel sleep 'cross our land…"

Nem, nem ittam alkoholt, tudod, hogy nem iszom. Nem vettem be semmit, nem adott senki semmit. Józanul sokkal jobban lehet figyelni a zenére, a történésekre. Persze nem akkor, ha ilyen egyedülálló, fennkölt, felfoghatatlan zenéről van szó. És az énekes Aaronról. Azt hiszem, láttam őt órákkal a koncert előtt, ott oldalt, a korlát mögött, a színpad felől jött vissza az öltözőkhöz. Sokkal magasabb, mint képzeltem. Olyan kámpicsorodott képpel ment, mint aki éppen hányásból jön vissza. Valahol olvastam, hogy kikészíti őt, őket az egész felhajtás a koncertek, fesztiválok körül. Megmutatni magad, kiállni az emberek elé, és elzengeni a legsötétebb gondolatokat, a legnyomorultabb fájdalmaidat. Persze hogy utálja, persze hogy nyűg neki! Hát még ha ordítva ünneplik ezt a belső gyötrelmet. Mégis micsoda jelentősége van annak, hogy vállalja ezt a nyűgöt! Mennyit kapunk mi ezáltal! Ezt a zenét ott a színpadon kell átélnie! Amikor Krisztus-pózba vágja magát, amikor összeroskad, amikor az ég felé nyújtja meggyötört karjait… És ha a mi őrjöngésünk miatt a kínok kínját éli át, ám legyen, annál igazibb az előadás! Hát nem ő énekli: "Torment me you fucking bastard…"?

Gyönyörű volt, ó, amit csinált, de tudod, ezt már a 2004-es Sziget-koncert után is mondtam. A fényképező, itt van, csodával határos módon épségben, de nem nagyon tudtam használni. Abban az állapotban nem tudtam fényképezni. Ahhoz hasonló vértben volt, mint amilyet az új album borítóján lehet látni. Line of Deathless Kings… (Úgy érzem, "megfejtettem" ezt a lemezt… Annyira bánom, hogy nem tudtam még írni róla, de ami késik, nem múlik.) Biztos vagyok benne, hogy mindenkit elbűvölt, ha nem is egyedül ő, a mozdulatai, az arcjátéka, az előadása, de az egész hangverseny!

Jó ég, micsoda őrjöngés volt ott! Nem tudtam haragudni azokra a kopasz thrasherekre, akik vélhetően poénból dörgölődzködtek oda mihozzánk, akik elvarázsolva követtük a muzsikát. Merthogy lányos zene, nyilván, vernyákol ez a ványadt varjú, ezek meg révedeznek itt, mutassuk meg a puhány fajtájuknak! Nyilván ez késztette őket a homoerotikus performanszra. Visszalökés nem nagyon volt, meztelen felsőtestükkel zavartalanul csúsztak-kúsztak az első három sor hátán. Egy idő után föllökődtem a korláthoz (közelebb Aaronhoz), úgyhogy megúszta a hátsóm, és még jól is jártam. Egy másik kopasz viszont, aki gótikus barátnőjét védte, nagyon szívére vette a terepgatyás legények baromkodását: ő bement a tusakodó körbe, és egyesével kiosztott mindenkit. Mondom, nem bántam: nekik köszönhető, hogy szép lassan mindenki beindult! A mellettem álló, betűrt kockásinges, bőrmellényes, rövidhajú srác, és a koncert előtt entellektüelkedő, páldani-arcú gótmetálos fiatal és haverjai is, mindenki kitartott Aaron bűvkörében! A tömeg a "harcosok" lecsitulása után visszanyerte zavartalan, de nem kevésbé intenzív lüktetését. Csodálatos volt! A korlát előtt már csak egy kiscsaj állt hátizsákkal, szegényből a levegőt is kipréseltem, mert hátulról egy csontrészeg, pocakos sörrocker folyamatosan tuszkolt a potrohával. Hátranéztem néha, képzeld el, járt a szája, kéjtől eltorzult arccal üvöltött, tudta a szövegeket!

Az egész MetalManiának itt kezdett végre igazi, valamirevaló koncert-jellege lenni. Elsöprő volt a fogadtatás, semelyik másik bandánál nem volt ehhez fogható. A Korpiklaani koncertje alatt még szinte több ember kocsmázott, mint aki táncolt vagy figyelt. Itt viszont már az öreg thrasherek is átcsábultak a söntés mellől. A kopaszokat, akik gúnyosan toszakodtak a For you borzongató, lassú dallammeneteire, poetikus, kíntól vontatott énekére, még őket is elbűvölte a Cry of Mankind síró, örök gitármelódiája. (Az az isteni, gyönyörűséges szám, ahogy meghal érettünk, "die a lonely man"!) A She is the Darkon pedig már ők is a My Dying Bride mellett, az ő oldalukon mozogtak együtt a tömeggel; vagy a legvégén, amikor a The Forever People-re mindenki elvesztette az eszét. Ahogy én is.

Jézusom, nem bírok semmi megfoghatót felidézni az egészből… Hogy hogyan hörögte végig ezt az utolsó, ódon szörnynótát, hogy hogyan énekelt a fiúról a sötétben, hogyan énekelt e fiúként, gyenge hangján (Mother please, please take me down Sorry your boy is not brave), hogyan az anya hangján, hogyan az apáén (végzethozó kezének hangján) és a sötétség hangjain; azon a rémületteljes órán (The Dreadful Hours), hogyan Krisztusén a terhes órán (This is a weary hour)… Hogyan mesélte el fuldoklásomat a gyilkos magány feneketlen tengerében, abban a kis lovecrafti fekete-fehér némafilmben (Deeper Down videoklip). Nem emlékszem a To Remain Tomblessben azokra a mesterien kidolgozott énekdallamokra (My dry bones… remain tombless… From my life… a rose is grown), pedig ezzel kezdődött a koncert!

Itt kezdtük meg sajátos táncunkat, követve a zene történéseit: Aaront bámulva, utánozva vettünk részt a haldoklásban, a haláltusában, a szenvedésben, az égre emelve karjainkat, mikor Andrew és Hamish síró gitárdallamai, és a billentyűs Sarah melódiái kísérték fájó énekét, és "veszítettük el a fejünket", a doomos részeknél, ahogy kell, hajzuhatagunkkal követve a mélybe döngölő, "húzós" riffeket. Persze számomra a hangszeresek tökéletesen elhalványultak, Aaron személyében összpontosult minden művészi energia, ami a színpadon felgyülemlett. Talán hallhattuk még a kék lótusz legendáját is (The Blue Lotus), Catherine Blake félelmetes történtetét, és ha nem csalódom, elhangzott az érzelmektől csordulásig telt Goodbye my lover sor is a My Hope The Destroyerben. Hogy hogy bírta ezt elénekelni, és én hogy bírtam ezt hallgatni anélkül, hogy a szívem kiszakadt volna a testemből, nem tudom.

Nem érdekel már az egész, a részletek. Hülyének fognak nézni. Valószínűleg aránytalanul szóltak a hangszerek, talán azért nem emlékszem a számokra rendesen. Aaron éneke talán nem is hallatszott eléggé, lehet, hogy a fények sem voltak teljesen rendben. Talán nem is tették ki a lelküket (a lelküket, dehogyisnem!!!), ahogy az elvárható lett volna, takarékra vették, elvégre másnap már a lengyel MetalManián kell fellépniük. A beharangozással ellentétben nem "lemezbemutatót" csináltak, pedig mindennél jobban vártam arra, hogy élőben hallhassam az új album Haláltalan Királyait, a nyomorultak hatalmas uralkodóinak históriáit. Nem is a legjobb számaikat vették elő, egy-kettőt leszámítva ezek nem a My Dying Bride klasszikusai. Nem mondhatni, hogy fel bírtam volna fogni a koncepcióból valamit, miért jött egyik szám a másik után. Ha meg kellene írnom, mi történt, mi volt a titok, ami miatt az agyammal megszűntem érzékelni a My Dying Bride fellépését, és valamely magasabb szférában váltam részesévé az eseményeknek, bizonyosan csődöt mondanék. Átéltem azóta többször, mégsem értem, hogyan fájhatott minden olyan élénken, hogyan tapogathattak a halál iszamos csápjai olyan érzékelhetően, és hogyan ragyoghatott Aaron, az angyal vezető, megváltó fénye oly tündöklően.


Fotók: Föld Judit (Fieldy)
- [a]http://www.pbase.com/sweetanddeadly[text]http://www.pbase.com/sweetanddeadly[/a]

Köszönet a gyönyörű képekért Fieldynek és a Negative Artnak, hogy rendelkezése bocsátották a cikkhez. További képeket találtok a fenti címén, valamint a [a]http://www.negativeart.hu[text]www.negativeart.hu[/a]-n.